Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 14. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak

Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
Történelem és politika

A politikusok sokszor hivatkoznak a történelmi felfogásra. A kiindulópont az, hogy minden reformnak bele kell kapcsolódnia a történelmi előzményekbe. A reformnak nem szabad egy merész ugrással nagy felforgatást előidéznie. Tekintettel kell lenni arra, hogy az emberek rabjai a szokásnak és hagyománynak és ez olyan hatalommal uralkodik a lelkeken, hogy az újonnan képződő érzelmeket nagyrészt visszaszorítja.

Ez nagyon helyes megfigyelés és a törvényhozónak kétségtelenül ezen lelkiállapotot tekintetbe kell vennie.

De végre az emberek mégiscsak iparkodnak életüket szubjektív felfogások szerint berendezni, az érzelmek egyénileg fejlődnek és hovatovább emancipálódnak a múlt behatása alól. A fejlődés és emelkedés vágya kipusztíthatatlan és minél erősebben megnyilatkozik ez a kívánság, annál jobban szorítja vissza a hagyományok uralmát és a múlt babonás tiszteletét. Ennek az érzelemnek túlhajtása különben súlyos ellentmondásba is kergeti az embereket az élet követelményeivel és az önfenntartás szükségleteivel. A nemzet, mely minduntalan a tradíció megőrzését hangoztatja, arra a nívóra süllyed, mint a kínai, ki ősi kultuszának rabja. Nevetséges volna például a fegyverkezés tekintetében a történelmi szempontot képviselni és azt mondani: Vitéz elődeink lándzsával és dárdával meghódították egész Európát! Mi tartozunk avval dicső őseink emlékének, hogy azokat a fegyvereket, melyekkel e hazát hősiesen elfoglalták, ne dobjuk a lomtárba és ne cseréljük fel a külnemzetek kétes értékű újításaival. Az újdivatú fegyverek jók lehetnek más népeknek, de a magyar nép becsületes jellemével ellenkezik, hogy 3000 méternyi távolságból az ellenséget, aki őt nem látja és akit ő nem lát, aljasan elpusztítsa. A magyar ember szemtől-szembe akar küzdeni. Így harcoltak őseink és mi ragaszkodunk dicső hagyományukhoz!

Ez a történelmi felfogás egyenes konzekvenciája. A fegyverkezés dolgában ennek az argumentációnak nevetséges volta nyilvánvaló. De más téren, ahol a fallácia nem oly kézzelfogható, ezt az érvelést gyakran használják éspedig nagy sikerrel.

A történelmi iskola a francia forradalom utáni időben keletkezett. Az emberek kiábrándultak a radikális és az ésszerűséget hangoztató újításokból. Észrevették, hogy a hagyomány és a szokás milyen hatalommal uralkodik a lelkeken. Így arra a szélsőségre jutottak, hogy minden ésszerűséget elítéltek, azt kalandos, visszatetsző dolognak tekintették, mely a népnek egészséges ösztönével ellenkezik. Ebben volt a nagy tévedés. Mert a nép kívánja a haladást és az újítást. De könnyen lehet őt a reform ellen hangolni, ha nem eléggé felvilágosodott arra, hogy az újítással járó terhet és kényelmetlenséget szívesen vállalja. Így lehet például a parasztságot az általános iskolakötelezettség ellen izgatni. De ha sikerült is elégedetlenséget szítani, abból nem következik, hogy a reform nem kell a népnek, hogy ellenszenvét és előítéleteit szentségnek kell tekinteni és hogy az általános iskolakötelezettség behozataláról le kell mondani.

A történelmi felfogás tehát csak nagyon kis mértékben igazolt. És minél tovább halad a kultúra, annál jobban gyengül a szokás hatalma, annál kisebb lesz az egyes osztályok közti kulturális különbség és annál inkább hajlandó az ember jövő állapotának javítása érdekében a jelenben terheket vállalni.

Ezek a tényezők mind gyengítik a történelmi felfogás érvényességét, mely a francia forradalom utáni időben nagy tetszésnek örvendett, mert egyoldalúan az arisztokrácia érdekeit szolgálta és az alsó néprétegek emelkedését lehetőleg megnehezíteni iparkodott.