Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 13. szám

Ignotus: A Nyugat olvasóihoz

A Nyugat ezen számával s most kezdődő kötetével, a Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársasággal való barátságos egyezkedés után, e folyóirat az én tulajdonomba megy át, és, mivel Osvát Ernő barátunk egyéb munkássággal egyebütt van lekötve, átveszem a szemle szerkesztését s az azzal járó felelősséget is. Részben fájdalommal kellene ezt jelentenem, ha egyuttal még kettőt nem jelenthetnék. Azt, hogy, most már főmunkatársaink díszes sorából, Osváthnak tanácsára, ítéletére, érdeklődésére, ügyünkért való minden szerető fáradságára ezentúl is számíthatunk. S hogy, Fenyő Miksa barátunk megmaradván továbbra is szerkesztőnek, vele együtt Ady Endre lesz társunk szerkesztői munkánkban, aminek jelentőségét ezeken a hasábokon, a Nyugat közönsége előtt, nem kell külön aláhúznom. Főmunkatársakul törödnek a Nyugat dolgaival: Ambrus Zoltán, Babits Mihály, Halász Endre, Móricz Zsigmond, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár. A Nyugat eddigi munkatársai, s majd mind, kik valaha is írtak bele, barátsággal ajánlják fel tovább ra is munkájukat, köztük nagynevű társaink, kik eddig csak elvétve írtak, de most többször kivánnak bennünket felkeresni. Mindvalamennyien: írók, főmunkatársak, szerkesztők: szolidárisak vagyunk az írói szabadság tiszteletében, de egyebekben kiki követi a saját meggyőződését. A Nyugat minden közleményéért írója felel - én, mondom, a szerkesztésért felelek.

Ennyit kellett mintegy hivatalosan jelentenem, s lírát sem akaródzik többet mondanom, mint amennyi e sorokban foglaltatik. Egy ujságnak vagy szemlének éppúgy megvan a maga magánélete, mint az egyes íróknak, s a világ elé mindebbő majdnem semmi sem tartozik. Sem a Nyugat, sem emberei nem ismeretlen mennyiség a közönség előtt, amelyhez fordulunk, s közel öt éves közöttünk az a kötésbe nem foglalt, de eddig mindkét félen becsülettel állott szerződés, hogy az írók megtesznek mindent, ami tőlük telik, s a közönség megtesz mindent, amit az írók ezért várhatnak tőle. Ezért - vagyis azért, hogy az írói szabadság egy mentsvárának fenntartásával igen komoly s a mi kultúrveszedelmeink közt kétszeresen fontos közérdeket szolgának.

Ez, ha úgy tetszik, programm - s ilyenül különösen nem uj a Nyugat olvasói előtt. Ám a Nyugatnak származásából s rendeltetéséből eredő természete, hogy mint a multban ez volt, a jövőben is ez maradjon és sokkal több ne legyen kötelező programmja. Külömbségek nyilván lesznek a multhoz képest, mint ahogy van külömbség egyéniség meg egyéniség közt, sőt ugyanazon ember tegnapi és holnapi énje között is. Nem mától fogva ered a törekvés, hogy a Nyugat érdeklődése mind szélesebb körű legyen, s mindig megvolt bennünk az igyekezet, hogy az írói önérzet, mondjuk: önjoguság, ne jelentsen az élet elől való fakíri eltemetkezést. Eddig sem a Nyugat csinálóinak jószándékán mult, ezentúl is az írnitudók hajlandóságain fordúl majd meg, hogy egyenkint az ő érdeklődésük mint tudja gyakorlatba átvinni azt az elvi lehetőséget, sőt szükséget, hogy az író senkitől ne tűrjön beleszólást az ő dolgába, de ne legyen dolog, melybe őneki ne lehetne beleszólása. Csak éppen vérmesek ne legyenek ebbeli reményeink. Míg a régibb műveltségű nemzeteknél alig van, bármely foglalkozású vagy érdeklődésű műveltebb ember, ki, ha sora kerül, épkézláb mondatokban s pontos szavakkal meg ne tudná írni, ha mi mondandója akad: nálunk a gazdagabb, az egyenesen írói lelkek is küzködnek a kifejezéssel, s viszont: míg odakinn majdnem minden kiválóbb szakember türhető író is, minálunk még a kisebb írói képesség is sokszor érthetetlenül egyoldalúvá, úgynevezett esztétává sorvasztja az ember érdeklődősét. Érthetetlenül - vagy talán nagyon is érthetően. Nálunk még nem oly gazdagok az élet, a termelés, a munka lehetőségei, hogy az embereknek mintegy kenyérbeli kényszerüsége volna a minden iránt való érdeklődés. Nincs angol ember, ki ne tudna földrajzot s ne érdeklődnék világközi politika iránt, mert alig van angol család, mely, valamelyik tagjának pénzbeli vagy egyéb érdekeltsége révén, érdekelve ne volna abban, hogy a földteke ezen vagy azon pontján mi történik. Nekünk igen kevés az érdekünk idegenben, sőt itthon is. Ezért nem is fejlődik ki bennünk egyéb érdeklődés idegenben, mint amit születésünkkel hoztunk magunkkal, idegeinkben. Sőt ez is az élet során többnyire elsorvad, használatlan, mint a vakondok szeme. Sehol annyi félbenmaradt pálya, annyi félember és lemaradt név, mint nálunk. Kérlelhetetlen természeti törvény, ha amire nincs szükség, az nem fejlődhetik ki, ha nem volt meg, és tönkremegy, ha megvan Nálunk az irónak nincs szüksége arra, mert nincs benne érdekeltsége, hogy komolyan értsen üzlethez vagy tudományhoz vagy politikához, s egyáltalában: sokkal kevesebb emberre van szükség, mint ahány emberünk van. Innen az egyoldalúságok, innen a lemaradások, innen a könyek.

Érzelgős azért nem akarok lenni, s lemondással néznem a jövőbe: hálátlan rövidlátás volna. Mint ahogy egy nemes magyarnak minap idéztem mély szava szerint: a magyar állam egy kicsit mesterséges konstrukció s mégis megáll és megél: nincs okunk büszkének nem lennünk a kulturára, s ezen belül a művészetre s kivált az irodalomra, melyet életünk mostohaságától kidacoltunk, s mesterséges konstrukciójában is megállatunk s életben tartottunk. Nincs oka a Nyugatnak sem: büszkének ne lennie arra, ami nagy része volt e konstrukcióban, ami jelentősége és rendeltetése változatlanul, talán fokozottan megmarad megállatásában s életben tartásában. Azt szokás mondani, hogy az irodalom fényűzés, melynek minden egyéb után kell következnie, ha a feltételei megvannak. Ebben van igazság, de még sincs egészen így. Ha ez szent igazság volna, akkor csak buja talajba szabadna fát ültetni. Holott vannak fák: szépek, épek és jó fájúak, jólesően szívós életüek s virágzáskor kábítóan illatosak, melyekkel le lehet kötni a futó homokot is, s ha egy két évet kihúztak, maguk javitják, nevelik, valósággal teremtik maguk alá alkalmassá a talajt. A magyar irodalom is ilyen fa, ilyen ákácfa, - s abban is olyan, mint az ákác, hogy talán mindenestül idegenből származik s mégis mindenestül a mienk... Ezen a ponton átsiklom, - öt éven át elégszer álltam meg mellette, és, úgy hiszem, az irodalom s a művészet nemzeti vagy nemzetietlen voltának dolga ma már elintézett dolog nálunk. Épp úgy, mint az is, hogy az irodalom lehet preceptora a közönségnek, de a közönség nem preceptorkodhatik az irodalmon. Ezek ma már útszéli igazságok, - hogy azokká lettek, az a Nyugat vándorútjának során történt. E körül nincs további munkánk, - de, kiküzdvén az irodalom elismertetését a közönségben, s új közönséget nevelvén az irodalomnak, megmarad az a rendeltetésünk, hogy elevenné tegyük a lehetőséget, melyet papiroson kiküzdtünk. Van új irodalmunk és új közönségünk, - a Nyugat igyekszik az a folyóirat lenni, melyen át a közönség megtalálja az írókat, az írók megtalálják a közönséget, az írók lehetőleg mindenhez hozzászólanak s a közönség lehetőleg mindenütt találkozik velük.

Ennél többet mondanom szószaporítás volna. Csak egy félreértést akarok, ha ugyan megvan, eloszlatni. Új irodalomról s új közönségről beszéltem - s a Nyugattal kapcsolatban szokás az ugynevezett modernságot emlegetni, hol dicsérően, hol gúnyosan. A dicséretet vállaljuk, a gúnytól nem félünk, de a modernság nem jelent nálunk egyebet, mint, hogy nagy képet mondjak, a természetben a cél jelent, nem eleve és szándékosan kitűzött, hanem utólag és szükségképen adódott, mivel a Nyugat kaput nyit minden tehetségnek s érdeklődésnek, ezeknek természetéből adódik, hogy tartalomra az jelentkezik benne, ami a mai embereket foglalkoztatja, s úgy jelentkezik formára, ahogy az ő idegzetükben rezzen egészszé. De a Nyugat számára ez a fő: a tehetségek, az érdeklődések s a meggyőződések szabadsága, nem akar sem irányt, sem iskolát, sem külön evengyéliomot jelenteni, még kevésbé mintegy föltétlenül megszabni azoknak, akik hasábjait felkeresik, vagy, elég gyakran, hasábjaira menekülnek. Sem a Nyugat ugynevezett hangja, sem egy-egy emberének módja nem parancs a többiek számára, sőt aki ilyen parancsot elfogad, az már nem maga is valaki, tehát aligha lehet joga közönség elé állani s a közönségnek aligha lehet oka érdeklődéssel fordulni feléje... Mindez különben szintén nem ujság a Nyugatnak sem írói, sem olvasói előtt, - s mikor e szemle régi útjának uj fordulójára ér: kérem, törődjenek vele a régi szeretettel s álljanak helyt érte a régi kitartással.