Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · FIGYELŐ

Karinthy Frigyes: Mon ami Teddy
Rivoire és Bernard darabja a Kammerspiel-ben

Berlin, május 15.
 

Teddy barátom mellett pedig ne tessék csak úgy futtában elmenni. Évek óta figyelem Teddy barátomat és a két kitűnő francia író darabjában (nem véletlenül franciák, akiket Teddy újra megihletett) most már úgy üdvözöltem, mint szimbolikus alakot, akinek nagy szerepet szánok az elkövetkező dráma és regényirodalomban. Teddy barátom az angol és amerikai Magazin-ok novelláiban szépen leélte ifjúkorát, tanult, tornászott, felcseperedett - s most dagadó izmokkal és zsebre dugott kezekkel, a »Jankee Doodle«-t fütyülve, mintha csak egy vasárnapi kirándulásról volna szó, szépen átsétált az európai színpadra, egy könnyed mozdulattat félrelökte Bernstein és Bataille hőseit és eljátszotta a címszerepet. Ach, ach, a közönség sikongott és ujjongott a hirtelen megjelenésen. »Csinos« - mondta az egyik. »Piramidális« - mondta a másik selypítve, mint Cyrano prerieuse-ei, az első felvonásban.

Hogy kicsoda Teddy és mit jelent Teddy a színpadon? Oly könnyű, szinte gyanúsan könnyű elmondani. Nos, Teddy barátom az amerikai fiú, szőke, világos fej - otthon tornázott és sok pénze volt, átjött Párizsba szórakozni. Mi tudjuk, kiket talált itt - évtizedek óta ismerjük őket, Teddy pedig nem törte soká a fejét, hogy jellemükkel foglalkozzék. A hülye és nagyképű politikust találta itt és meg nem értett neje őnagyságát, akit szenvelgő és elfinomult udvarlók ostromoltak. Hogy az udvarló szenvelgő és elfinomult lírája unalmassá émelyedett, ennek belátására éppen csak Teddyre volt még szükség - s Teddynek nem volt nehéz a dolga. A közönség harsogó aprobációja mellett könnyű Teddynek kirakni az udvarlót s birtokba venni az asszonyt, akit Teddy fiatalos bája és naivsága éppúgy »megfőz« mint a közönséget és senki nem veszi észre, hogy boldogan és elégedetten meg van hatva egy olyan eredménytől, amit első perctől fogva mindnyájan előre tudtak, mert vágytak rá. Istenem, különös dolog lehet drámaírónak lenni. Az ember beállít négy-öt alakot - erre kimegy a nézőtérre és megkérdezi a közönséget: na melyik tetszik legjobban? Erre a közönség gyorsan felel: nekem az a kékruhás tetszik legjobban, a sárga hajjal. Erre az ember visszamegy a kulisszák mögé és kezébe veszi a sárga hajú drótját, mire a sárga hajú ugrálni kezd és a végén mindenkit agyonver, a többi sírva megy ki, ojjé, a sárgaruhás agyonvert minket. A közönség pedig ujjong és tapsol és boldogan kiabál: na, úgy-e, megmondtam előre, hogy a kékruhás volt a legkülönb köztük, az verte agyon a többit.

Nos tehát, a tegnapi estéből egyetlen tanulságunk, a közönségnek már régen Teddy barátom tetszik legjobban. Hozzá kell tennünk már megint Teddy barátom. Mert mindjárt megmondtam, Teddy barátomat nagyon könnyű jellemezni régi ismerősöm nekem az én drága Teddy barátom, úgy híják őt, hogy neoromantika. Sírjatok édes társaim, otthon Budapesten, a »Nyugat« körül, ti undok modernek és ti, édes társaim, Norvégiában s távol északon sírjatok Ibsen és Kunt Hamsun és ti többi nyavalyás idegbetegek ti és neked is jó, szegény Strindberg, hogy meghaltál - sírjunk mindnyájan, mert a nőknek, a komisz nőknek már megint Teddy barátom tetszik, a naiv és izmos Teddy, aki Amerikából jött, németül nem nagyon tud, de azt aztán jól tudja. Teddy az új Werther megint, sőt Teddy az új Umwerter. Nagyon kikaptunk mindnyájan ettől a Teddytől és most egy ideig jó lesz, ha befogjuk a szánkat - legalább addig kell várnunk, míg őnagysága megunja Amerikát és Teddyt (ó, meg fogja enni Teddyt is, mintha csak Bodnár tanár úr parancsolta volna!) és megint visszajön közénk. Addig talán foglaljuk el magunkat valamivel és próbáljuk őt elfelejteni - a tudomány és egyéb misztikus művészetek nyújtsanak némi enyhe vigaszt és narkotikumot sivár napjainknak.

*

Hanem ez a Wassmann nagyszerű színész. Ahogy egyetlen hanggal és egyetlen akcentussal végigviszi szerepét - ahogy rossz németségén és tört szavain keresztül naiv gyereksírást sajtol ki belőle a naiv és becsületes szerelem: minden irigységünkön keresztül meg tud győzni bennünket, hogy a hősnőnek beléje kell szeretni. Szinte mi is belészeretünk: - hony soit, qui mal y pense, Berlinben jó lesz ezt gyorsan hozzátenni. Egyik másik magyar színész tanuljon tőle és jöjjön rá, hogy mennyivel több a kevés, mint a sok, Else Heims játékában inkább a Reinhardt-iskola előkelő és magas színvonalát ismerjük el hódolattat s szorgalmát, mellyel kitűnő oklevelet kell kapnia ebben az iskolában.