Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám

Rozványi Vilmos: Egyedül az egész világon

Az iszapontó életörvény
Mocskolja árva életem,
A nagy urak csukott ajtóját
Paraszti kedvvel döngetem.
Forr a világ! És hullák hullnak
Vérlobogómat lengetem!
Hej, nagy urak, hahó királyok,
Belétek rontom koronátok,
Rongyos gárdámat vezetem ...
Hej nagy urak, hahó királyok!

Jaj nem vagyok, hogy millióknak
Dalán kongjon királyi kobzom,
Vagyok, hogy korhadt szalmazsákon
Elnyúlván lelkem álmodozzon,
A zárt kapuk zártan maradnak
Vérlobogómat elhullasztom:
Marom anyámat, hogy ne intsen,
Hogy a pénzért meg ne örjítsen
S szabadúlt szívvel szertefoszlom
Oda, hol én vagyok s más nincsen.

Ha megjövök ne nézzetek rám,
Cafatokban lóg lelkem-testem.
Gyilkos út volt az én nagy útam,
Saturnusról Venusra estem
És míg az Űrben bukdácsoltam,
Százszor haltam meg lázas lesben.
Jaj minek a színes Isten-féle?
Pulya lelkeknek menedéke!
Jaj maradok én szívben-testben
Álmok bitangra vert legénye!

Ez az erö, hajh gyáva lelkek,
Így élni gőggel, egyedül,
Lucifer orcát villogtatni
Az Úr színén szemtelenül
S mégis szeretni a világot
Egy kékre vert szíven belül!
S ha fáj már a magányosságom,
Lelkemet végig a világon
Kifeszítem szent tengelyül
S engem kering mindenkor minden!

Óh nagy urak, itt künn a végen,
Valami apacs-menedéken
Egy elűzött királyfi él
Tengvén a bús univerzumban
Mindíg-mindíg deliriumban
Szivétöl már mindenki fél,
Százszor megmarja apját-anyját
S mikor már mindenek elhagyják:
Örül, hogy ő magában él
S egyedül az egész világon!