Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám

Laczkó Géza: Az Amu-Darja mellett
(novella)

Haddsi Bilal nem szívesen hagyta ott karavánszeráji vackát, bár piláfját kozmásnak találta és teájába már csak egy csipet só s még kevesebb avas faggyú jutott. Szívesebben feküdt volna a hemzsegő nyűgök között, mint hogy most lóra üljön ebben a dünnyögő szélben, ami csak átvágta magát vattával bélelt condráján is. Az ülepe sebes volt az erőltetett lovaglástól s a két combját úgy érezte szétfeszülni, mintha napokig puszta elefánt-hátat kellett volna velük ollóznia, Kezét behúzta a ruhája ujjaiba, amint a zajos udvarra lépett, itt prémes bundájú, vad afgánok, amott szakállas, méla perzsák, bokharaiak, khivaiak adtak-vettek ordítva, ütlegelve, a sarokban dervisek guggoltak, középen egy európai kereskedő málhás szamarak között dühösen lapozott egy török szótárt.

Haddsi Bilal rá se nézett erre a vinnyogó, dörmögő tömegre, hanem szótlanul nyeregbe szállt és elkocogott, egyenesen neki a pusztának s amióta ráakadt, mindenütt az Oxus mellett. Ha a folyóra nézett, valami álmos mosoly sietett át az arcán, szomjan legalább nem fog veszni. Megtapogatta az iszákját, érezte benne a lisztet: hát éhen se.

Annyira elmeredt, hogy mintha a puszta homokja két oldalról a szemét súrolta volna, amint kocogott sajgó testtel, tompult lélekkel. Két malomkő közé került, a fakó ég, a fakó puszta közé, amik most morzsolják össze lassan a véresen bukdácsoló napot, a szél láthatatlan, de hangos ménesét s a szegény Haddsi nyomorúságos paripáját szomorú magával. Ez az Oxus is milyen szomorúan rángatja hosszú testét medrében, a kiabáló szélnek, ami leteperi, siránkozva zúg fel. A haddsi nézi: Mért nincs mindenütt folyó? Minek ez a homok? Allah, az igazhivő szunniták Allahja tán összejátszott a turkomán hordákkal, s megteremtette búvóhelyükül e homokot!

A Miná völgyében rég elpárolgott az áldozati állatok vérének gőze, az Arafát-hegy mellett hallott szónoklat csak zummogásként él emlékében, a Zú-l-hiddsa hónap szent ünnepeivel már rég elmúlt, hogy hátat fordított Mekkának. Haddsi lett: Mekkát járt. Lelomhult feje most mit se várt, álmos keze lassan a vattába varrt ópiummaradékot tapintotta. Azon az estén ő volt az Arafát, de oldala ragyogott, mint a sötét gyémánt, majd asszony emlőkből állt a mező, aminek süppedő talaján rohanva futott előre dagadó mellel, kebléből áradt az Amu-darja és ezüstpikkelyes hullámaival elöntötte a pusztát, az oázist, lefutott Heratig, el az egész világot.

A haddsi maga elé nézett, porfelhő északon.

Megállt.

Lova tágult orrlikkal szívta az északi szelet és bőre alatt gyors vér finom remegést vitt körül. A haddsi vette lándzsáját, támadóra fogta és északnak fordította a lovat. A porfelhő zajtalanul nőtt és közeledett Haddsi Bilal zarándokruhájára, az ihrámra gondolt, amit kénytelen volt eladni Teherán bazárjában. A porfelhő dobogva nőtt és közeledett. A haddsi előre szegzett lándzsája hegyét nézte és halkan mondta a napi ájtatosság harmadik imáját. Az északi szél fütyülve suhant be a ló véres orrlikain.

Horkantva álltak meg a hátratorpanó lovak, amelyek egyikének irányából turkomán dárda érte a haddsi fejét. A csillogó szemű, büszke rablók csak úgy melléje faroltak a haddsinak, lehúzták róla a ruhát, elvették kamcsiját, kulacsát, sokszíjjú kosbágját, iszákját s miután lepiszkálták lováról meztelenül a homokra, vezetékre fogták lovát s visszairamodtak a pusztába. Dobogva törpült és távolodott a porfelhő, majd elhalt a dobogás, eloszlott a por.

A haddsi félkönyékre támaszkodva nézte a patanyomokat, a küzdelemben elszórt apróbb tárgyakat, amik közt megpillantotta a kis ópium darabot is. Utánanyúlt és kétségbeesett arccal kapta be, homokszemeket recsegtetve rágta áhitatosan.

Tűzre és füstre gondolt. Ha füstölne! Ha meggyújthatná! Elfelejtene mindent, hideget, meztelenséget, a véget. A homloka sajgott s az arca nedves volt: a lándzsaütés. A vérző nyílásra szorította karját s másik oldalára fordult, mert az egyetlen védett pontra gyülemlő tetveket már nem tűrte, de az állatok makacsabbak voltak, ahogy megfordult, megindult rajta a népvándorlás a most védettebb pont felé. Aztán már nem bánta. Maga alá szedte lábait és ujjával a homokba írt ...

Eső nap. - Lâ ilâha ill' Alláh, Mohammad raszúl Alláh. A haddsi sebe vért ereszt, a bőre vékony takaró s hasonlatos ő egészben a földi féreghez. A gaz siíták csak leköpték, csak csúfolták, csak rugdalták, de a nemes Amu-darja partján szunnita hívők ütötték le. Bár most is hallanák fülei: Kutya szunnita! Nem fájna neki a perzsa szitok: Szegi szunni! A folyó az égre költözik és forgandóvá lesz, mint a nap. A homok vért izzik. A szél a haddsi bordáit rázza, belül az éhség kutyája marja. Homályosuló szem ...

Második nap. - A haddsi egyedül maradt, a tetvek is elmentek, bőre szine pirosat váltott és érdes, mint a kopasztott madáré. Pattog a vér a haddsi nyakán, melegebb a feje, mintha turbán volna rajta. A nyelve megnőtt. Éhes vagyok, szomjas vagyok.

Harmadik nap. - A harmat jó. Ülni nem lehet. Homok a haddsi kenyere. A seb fölszakadt. Most lassan fordul az ég ... nem akar megállni ... enni ... víz ... lâ ilâha ill' All ...

Egy nagy fekete madár ívelt lebbenéssel pattantotta le felhúzott lábait a mozdulatlan koponyán és belekiabált a szélbe: kárrr!