Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 12. szám · / · Babits Mihály: Mese a nagyvilágról

Babits Mihály: Mese a nagyvilágról
5.

Mit tehettem volna. Elmondtam a hallgatóimnak mindazt, amire Sokrates szavaiból visszaemlékeztem. Bocsánatot kértem tőlük Sokrates nevében is, ezért a játékért.

- A mi Sokratesünk - mondtam - a maga kissé könnyelmű és költőhöz illő módján megpróbált nekünk adni egy egyszerű, egészen egyszerű keretet, amelybe tapasztalásunk összes tényeit befoglalhatjuk, és ebben a keretben most már igen könnyen megtalálhatjuk azoknak a tapasztalásoknak a helyét, amelyekkel az esztétikának nevezett tudomány foglalkozik. Úgy fogjuk találni, hogy ezek a tapasztalások általában kétfélék és voltaképen kétféle esztétika is van és mind a kettőt más-más helyre is kell a keretünkben beilleszteni.

Azt fogjuk látni, hogy mihelyt a világot úgy tekintjük mint az örök sokszorozódásnak, differenciálódásnak műhelyét: az esztétikát, bármelyik értelemben vesszük sokkal előkelőbb hely fogja megilletni, mint eddig gondoltuk.

Az egyik a két esztétika közül a művészet tudománya: az a tudomány, amely a művészet jelenségeit magyarázza, Ha azonban a művészetet nemcsak úgy fogjuk fel, mint a társadalmi életnek egyik a többivel egyenrangú tüneményét, hanem úgy, mint az örökké differenciálódó és önmagát sokszorozó élet lajtorjájának egy új fokát és eddigelé a legmagasabb fokát, egy új tükröt, melyet a természet önmagának teremtett s mely újságában egyenrangú azzal a tükörrel, amelyet hajdan az életben, a lélekben, a tudatban teremtett magának a természet: sőt több egyszerű tűkörnél: éppúgy, mint ahogy a lélek vagy a tudat nem egyszerű tűkre, másolata a világnak, hanem egyszersmind gazdagítója, új kombináció elem és új kombináló és maga egy egész új világ, éppúgy a művészet is és a művészet éppen olyan tükör az életre nézve, mint az élet a természetre: akkor, épen úgy, mint ahogy az élet tudományait a fizikai tudományokkal szemben egy egészen új, külön kategóriába kellett sorolnunk, mely minthogy egészen új a pusztán fizikai jelenségektől lényegileg különböző jelenségekről szól, egészen új módszerekre van ráutalva, és a bizonyosságnak is egészen más fajtájára törekedhetik: épen úgy a művészetekről szóló tudomány is az életről szólóktól és azoknak legbonyolultabb alakjától a szociológiától egészen különböző új tudományként fog feltűnni, új módszereket kíván és a tudásnak egy új fajára törekszik.

Az összes eddigi tapasztalati tudományokat - azokat, amelyeket Spencer konkréteknek nevez - tehát három nagy csoportba osztanám fel, az egyik a fizikai világról, a másik az életről, a harmadik a művészetről szóló tudományokat foglalná magában. Ez a három tagból átló tudománysor felfelé folyton nő konkrétságban. A fizikai tudományok elvonatkoznak az élettől: megkonstruálják a világot úgy, amilyen az az életnek nevezett szabadság és tükrözés nélkül volna s amely világban, nem lévén benne szabadság, természetesen minden előre kiszámítható volna. De szorosan véve ilyen világ nincs, mert a világban vannak szabad erőközpontok is: melyek ezt a számítást keresztülhúzzák. Önök talán ismerik Bergson érdekes elméletét arról, hogyan függ össze ez a szabadság azzal a tükrözéssel, amely az élőlények tudatában fellép. A szabad erőközpont nem kénytelen azonnal reagálni a hatásokra, mint a fizikai pont, hanem azokat mintegy felraktározhatja és reakció helyett tükrözés keletkezik, éppen úgy, mint a sima, fémlapnál, amely nem bocsátja át a sugarakat, hanem visszaveri. És másrészt ép ez a tükrözés teszi lehetővé a szabadságot, azáltal, hogy megmutatja a lehetőségeket a reakcióra, hogy lehetővé tegye a választást; mert a szabadság fogalma magában foglalja a választás lehetőségét.

Az ily szabadságnak természetesen a legelemibb kis élőlény nagyon korlátolt szabadságától egész a kiváló embernek majdnem végtelen szabadságáig töméntelen fokozata van, arányban a tükrözés, vagyis a tudat fokozatával. Már most bár az élőlények ekként szabadok és cselekedeteik kiszámíthatatlanok, az élet tudománya mégis valamiképpen lehetséges. Hogy ezt megértsük, gondoljunk a gázok kinetikus elméletére. Valamint az egyes gázmolekulák mozgásai teljesen szabálytalanok és kiszámíthatatlanok s e számtalan apró szabálytalanságból mégis egy nagyjában való szabályosság verődik össze, úgy hogy egy megközelítő törvényt is lehetett felállítani, éppúgy képes a lélektan és a szociológia valamely megközelítő általánosításokhoz és törvényekhez eljutni. De a módszer éppoly különböző, mint az eredmény, a matematika helyébe statisztika, a bizonyosság helyébe valószínűség lép.

De mint a bizonyosság, csak addig tartott, míg elvonatkoztunk az élettől, ez a valószínűség meg csak addig tart, míg elvonatkozunk a művészettől.

Mindjárt megértjük.

Mit jelent a művészet. Egy új tükrözést jelent. Az élet megalkotja a külső világ tükörképét, a belső világot. A művészet ennek a belső világnak a tükörképét is megalkotja. A zseninek nevezett erőközpont éppúgy viselkedik az élethez képest, mint az életnek nevezett erőközpont az anyaghoz. A zseni talán még oly módon sem, annyira sem reagál közvetlenül a hatásokra, mint a többi élő lény, a zseniális emberek rendesen gyenge akaratúak, nem a cselekvés emberei. Reakció helyett itt is egy újabb tükrözés keletkezik. De ez a tükrözés itt is egy újabb szabadságot tesz lehetővé. A zseni új ideálokat, a választásnak új lehetőségeit mutatja meg a világnak s ezáltal mintegy ajtót nyit neki, kitörni a közönséges statisztikai világrendből. Amint az élet jelenségeire nem alkalmazható a matematika, a művészet jelenségeire, (amelyhez a zseni minden nyilvánulása tartozik) nem alkalmazható a statisztika. A fizikai törvények érvényesek addig, amíg az élettől eltekintünk, a szociológiai ú. n. törvények érvényesek addig, amíg a zsenitől eltekintünk. A zseni azonban kitöri a társadalom korlátait, mint ahogy az élet a fizikáét. Egy zseni megváltoztathatja a világtörténelmet minden lehetséges szociológiai számítás ellenére. Annak a tudománynak tehát, amely a zsenivel és alkotásaival foglalkozik, egészen új módszerre van szüksége és kétségkívűl egészen újfajta lesz a tudás is, amelyet elérhet.

Ez a tudomány az esztétika.

De lehetséges az esztétikának még egy másfajta értelmezése is, mikor nem a művészet a tárgya hanem a szép, a szép a természetben. A mi Sokratesünk azt mutatta meg nekünk, hogy a szép a természetben nem egyéb mint az élet és az életnek mennél magasabb foka, egész a művészetig; amely a legmagasabb és így legszebb. Az ízlés ilyenformán csak annyit jelent, hogy az egyik emberre nézve eleven lehet az is, ami a másikra nézve holt, vagy azért mert nem érti, vagy épen mert élet dolgában magasan felette áll. Mindazonáltal a szép teljességgel relatív fogalom, mint az élet is: egy végtelen skála. A szépről szóló tudomány tehát nem egyéb, mint az élet rangjáról szóló tudomány, az élet góthai almanachja.

Kérdés: ha az esztétikát ily módon értelmezzük, milyen helyet fog elfoglalni a tudományok rendszerében.

Nos az esztétika még így is kétféle értelmezést engedhet meg. Vagy azt nézzük, kinek mennyire tetszik valamely dolog,(ami más szóval annyit jelent, ki milyen rangviszonyban áll a többi teremtményekkel) s ekkor az esztétika kétségkívűl lélektani és szociológiai tudományra redukálódik. Ha ellenben a felfogó alanytól, a nézőtől vagy élvezőtől függetlenül a teremtmények általános rangviszonyait vizsgáljuk, amit abszolut esztétikának nevezhetnénk, akkor mindenesetre egy mérő és értéktudománnyal van dolgunk, mely a tapasztalati tudományok körén egészen kívül áll, vagyis inkább felette és megtanít az összes tapasztalati dolgokat egy bizonyos szempontból egymással összemérni, tehát bizonyos tekintetben a matematikával volna összehasonlítható.