Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám

F. Kernách Ilona: Hóbundás télen

- Eh, mit! asszony, arra való, meg kell enni. Selyembe burkolni s részeg őrületben letépni róla, simogatni lágyan, hamvát lecsókolni, aztán odébb! új asszony, új éhség, más öröm-ízek: ugye új királyném! Leborulni előttetek és áttaposni rajtatok.

A leány aláfestett, szintjátszó szeméből felvillanó gyülöletet ledér, gúnyosan öntelt fények váltották fel:

- Így falunk mi fel titeket s bennetek még a fajtátokat is, ha nem volnának a feleségeitek is okosak és asszonyok ...

- Bestia ... sziszegte rekedten a hajlott csontú mágnás, arcába szeretett volna vágni, de gőgösen fellobbanó tekintete beteges meghunyászkodással lapult a leány festetlen szájára, melyről éhes pirosan nevetett le az életöröm, a ragadozók győztes szemvillanásával fogta fel a férfi tekintetét pezsgős poharát könnyedén megemelte, s halkra fojtotta gőgös nevetését.

- Éljenek a kék erekbe oltott, friss vérű kis mágnások, éhes örömnek, vidám lányoknak, drága szerelemnek ...

Felállt s mint a macska dorombolva, karcsúra nyúlva, kéjes lustán hagyta el az üres étkezőt. A férfi lenyűgözve nézett utána.

- Komisz, de minden porcikája más ízű gyönyörűség ... S bágyadtan csukódtak le beesett, kialvó fényű szemei.

- Hol szerezted? - kérdezte Ormay Péter csodálkozva.

A gróf felélénkülve, gőgösen nevetett:

- Ganajbogár ez, fiam! Asszony kutatásnak is meg van a maga tudománya.

Fürkészve, kicsit fölényesen nézett Ormayra, mintha belőle olvasná a szavakat:

- Te is asszony után jársz most. Mikor az ember a legvadabb politikai hajszában kavarog s minden izzik a szenvedélytől körülötte: hirtelen asszonyvágy fogja el. Mint gyermeket játék közben a szomjúság:

Ormay hangjából tiltakozás szólt ki:

- Ismerős családot látogatok.

Emez mosolygott:

- Úriasszony ... mi? diszkréció ... igen, igen, s hogy is mondják még? az az a tisztaság, ugye? Tudom. Érzékenyek, mint a csiga, nyálkásan szentimentálisak. Az ember még csak kicsalogatja őket a kíváncsiságuknál fogva, de alig hogy hozzáérsz, bebújnak s újra kezdheted az egész manővert. Az ördög vesződjön velük. Vászon ing, horgolt csipke, imádságos könyvben levendula illat. Igen ... mikor még fiatalabb voltam s több volt a magamból, prédálni való erőm, időm, kedvem ... Szerelmükben és ragaszkodásukban körülbelül mind egyformák, de ha faképnél hagytad őket, akkor mind más, a némán hervadó Szép Ilonkától kezdve a toporzékoló kis fúriáig.

Kicsit elgondolkozott, nevetett.

- Ha visszagondolok ... némelyik oly komikusan nevettető volt tágra nyílt, ijedt szemével, mint a megtépázott, kócos játékbábú. A gyermekek romboló gyönyörűsége, mi? Csakhogy te ehhez nyárspolgár vagy, maholnap kegyelmes úrként is Péterke! A pesti szeretőd is még tavalyi.

- Bolond beszéd - fakadt ki kedvetlenül Ormay, órájára nézett s megkönnyebbülve állt fel, pár perc múlva befut a vonat az állomásra. A keleti expressz, mellyel egyenesen az udvari ebédről jött, csak azért áll meg ezen a kis állomáson, mert itt várja be a Pestnek haladó gyorsvonatot.

Beült a rá várakozó szánba, bundát, plédet maga köré csavarta s halkan csilingelve siklott a könnyű szán a kékes alkonyatban, a végtelennek látszó hómezőn. A csend, a nagy méretek, megnyugtatólag hatottak idegeire; bágyadt, kékes fények, sehol egy bántó vonal a tájon, mintha az egyre mélyülő csendben egyre mélyebbre vonulna külső életétől, önmagába.

A hetek óta folyó izgalmas tárgyalások a pártvezérek között, kihallgatása a királynál, az udvari ebéd feszessége, a király kitüntető beszélgetése, a kormány bukása, a miniszterelnök elfogadott lemondása, az új kormányalakításban személyének csaknem nélkülözhetetlen szerepe, küszöbön álló miniszteri jelöltetése ... A politikai élet lázas, vad hajszája, az egymás köré, mögé és egymás ellen csoportosuló erők, szenvedélyek, robbantó intrikák hatalmasra tömörülve folytonos és váratlan erupciókra és explosióra készen ... Minden most lassan lehullott róla, mintha a könnyű iramú szánnal előre futva, maga mögött hagyna minden körülötte lévőt. Gondolatai kéjes bágyadtságba mélyedtek s nagy, pihenős lágyságban simultak össze.

Most, egy meleg, tiszta, félig csukott lelkű asszony bírása. Mint Anna. Olyan. Ő.

Lehetetlen?

Az ő kedvéért jött mégis, talán ép azért, az a gyönyörűség, hogy szinte lehetetlen, olyan édes, tiszta: és talán mégis ... Meleg vágyakozás fogta el egy örökké nélkülözött fény után életébe, egy egész asszony után, akinek bírásában minden érzés egy boldog elragadtatásban olvadna fel.

Őrjöngő, részeg szerelmeskedések ízét nem ismerte, ha barátai tivornyáiban részt is vett, a legpompásabb lány mellett hirtelen torkába szorult a hevülés a felémelygő undortól vagy egy borzasztó dermedtségtől. Anyja titkos szerelmeskedéseire gondolt, jelenetekre, amiknek gyermekkorában ajtónyílásokból sokszor tanúja volt. Fojtó, alattomos piszok, a családi tűzhely rothadt levegőjéből. Vagy Istvánt látta, serdülőkora barátját és győztes vetélytársát, ahogy jön át a kerten, a hóban, vidám arccal, táncos léptekkel, és ő ökölbe szorult kezekkel, elvakult szenvedélyében les rá. Ó, egyszer már fellélegzeni. Ne mindig csak menekülni, saját magát múltja elől vonszolva. Egy tisztultabb asszonyiság mindenen elömlő nagy fényességébe hullani, boldog önfeledkezésben és felszabadulásban!

De, egy olyan asszony mint Anna ... csüggedtség fogta el, benne csak a kívánkozás van meg, de mintha összetépték volna benne azokat a sok finom szálakat, mik ezekhez az örömökhöz emelhetik. Vágyakozása hirtelen szorongó érzéseken szűrődött át, mint nagy messzeség bizonytalanságában imbolygó, piros lángok, kereső, ingerlő, de bizonytalan lett vágyakozása is, határozatlanságban futott össze, ott is tört meg: van-e ereje az asszonyt magához vonni ...

A ház meleg egyszerűsége, a háziak szelíd keresetlensége s különösen Anna nyugodt kedélye egyszerre sok jó érzéssel töltötték el Ormay Pétert. Szerette azt a meleg bágyadtságot Anna szemében, ahogy ránézett és simogatóan suhant el rajta. Ilyenkor édes meleg ömlött el benne, nem is a vérében, az idegein suhant át egy lágy, soha nem érzett nőiségből áradva, mint a rafináltságig finomult, épp halkságában a gyönyörűség gondolatába ringató zene ... S mire a melegség vágyban lobbant fel Ormay szemében, a tekintet, mely ezt fel is fogta volna, már átsiklott rajta, valahol elnézett fölötte, mintha lassan önmagába visszaszívódna, hogy a nagyon finom sugarak észrevehetetlen színváltozásával fusson el a tárgyakon, vagy gondosan simuljon el a teríték fehérségén. Az egész csak egy pillanatban felcsillanó másodpillanat s a férfi talán inkább csak ösztönszerűleg ment tovább az el nem ért tekintet után, mintha fel akarná szívni a tárgyakra hullott elbágyadt színeit.

Anna egy csomó friss ibolyát szórt szét a terített asztalon, a kellemes illat enyhén szállt át a szoba levegőjén. Ormay, Anna barátnőihez fordult, Hildához és Lenkéhez szintén régi jó barátság fűzte őt is, vidáman beszélgettek s valami régi kis bohóságon jóízű nevetésben törtek ki, valószínűleg Lenke rovására, mert ő is vágta el:

- Inkább meséljen valamit az udvari ebédről.

- Inkább hoztam valamit - tréfálkozott Ormay, zsebéből néhány, a király arcképével díszített cukorkát nyújtott át neki. - A király asztaláról.

- A király asztaláról - suttogták az asszonyok hamiskás áhítattal s mielőtt megették, tréfásan nevettek a kedves, jó öreg királyra.

Meleg és könnyed hangulatban ültek asztalhoz is. Vacsora közben apró mókák szálltak, tegnapról mára, évekről gyermekkorra, derűs kis visszaemlékezések csillantak fel karácsony estékről, hóbundás telekről, s a röpke szavak incselkedve nevettető hangulatával lassan elmélyültek, csendesedtek s halk, lélekről hullott gondolatokban simultak össze ... Így mentek át az ebédlőből a kis dohányzóba is. A háziasszony még kint rendezgetett, a házigazdát egy rá várakozó emberhez szólították ki pár percre. Hilda cigarettára gyújtott, Ormay Anna mellé ült, nézte a kezét s nagyon könnyedén átsimította rajta ujjait, kicsit elnézett, mosolygott s mintha csak úgy mókából mondaná:

- Emlékszik, egyszer homlokon csókoltam?

Anna derűsen mosolygott.

- Kedves tréfa volt. Közvetlen a ***-i dicsőséges választás után, ugye? Lenkénél voltunk s mikor elment, kezet akart csókolni nekem is. Elpirultam és szabadkoztam ... - Akkor a homlokát, mondta maga, s már homlokon is csókolt.

- De arra nem emlékszik, hogy azután mit mondott?

- Nem.

- Én igen. Nem pirult el, hanem mint most, derűsen rám mosolygott s csak annyit mondott: - Ma este nem mosakodok ...

- Ej, a kis kacér - nevetett Hilda s vígan fújta Anna felé cigarettája füstjét.

Anna csendesen nézett maga elé:

- Tizenöt éves voltam akkor ...

- Én pedig akkor éreztem először, hogy már nem vagyok egészen fiatal. Kicsit fájt is, hogy nem a csóktól pirult el, hogy olyan nagyon tréfába vette, olyan derűs fölénnyel, szinte bosszankodtam, hogy nézzék, a kis gőgös leckéztetett meg először, mikor csak az ünnepelt bácsinak vett.

Tréfásan mosolygott Annára:

- Pedig már annak is tíz éve.

- Nagy, szinte szédületes utat befutott azóta, szólt elgondolkodva Lenke.

- Mintha az ember az előre futással mindent elérne ...

Hilda tréfára fogta a szót:

- Az ötvenéves férfi nagy egyéni kibontakozásában pompás dolgokat lát meg a harmincéves asszony. Azért rajongok én úgy magáért ... S most meg Ormayra fújta a füstöt.

- Hilda ki akarja magát füstölni - évődött Lenke.

Hilda kissé elkomolyodott:

- Maga talán még sohase szeretett igazán asszonyt. Még az első szerelméről sem beszélt.

- Talán csak a férfiak ősi bűne nincs meg benne, az indiszkréció - jegyezte meg tréfás komolyan Lenke.

Anna is derűsen nézett rá s Ormaynak oly különös érzése támadt. Mintha mindnyájan gyermekek volnának és a saját életükkel játszanának. Ez az érzése könnyű emelkedésből hirtelen elmélyedésbe vonta. Anna tekintetébe mélyedt. Meleg élni vágyás lobbant fel benne. Szorongása, mint egy fájó seb szakadt le róla s mintha egy elfojtott, nagy, benső feszültség kívánt volna utat törni magának mélyről jövő, csendesre tompított szavaiból:

- Szép volt most jönni a kékes alkonyatban, a hómezőn. Egyszer Nagyenyedtől Boogig mentünk így ... Szánon; mély szakadék szélén, fehér hegyóriások közt; hólombú erdők mellett, nagy fehérségben és némaságban. Szegény, kopott, életre éhes, lányról álmodó szerelmes diák, tele kívánsággal, szorongással. Barátom és boldog vetélytársam nevetve szólt oda kocsisának: - Dalolj hát Ilia ... S nagy örömmel gondolt haza, a lányra, bennem pedig csak gyűlt a sok befelé szoruló szenvedélyes érzés. Harmadnap este Sárikáéktól jöttünk haza többen, a háziak falusi szokás szerint kikísértek s a kapumélyedésben láttam, hogy István hozzáhajlott, megcsókolta ... a kertben ... a szénánál, súgta neki, s a leány helybenhagyólag bólintott. Másnap Istvánt halva találták a leányék kertjében a szénakazal mellett. Ott feküdt a hóban arccal a hold felé fordulva ... Reggelre kékre volt fagyva.

Ormay sápadt volt, nyugodtan nézett Annára, az asszony is halvány volt félig csukott szemei a férfi kemény, barna kezeire tapadtak ... Ormay melléből különös, szinte ujjongásszerű sóhaj szakadt fel, mintha mély lélegzetével egész életének elfojtott szorongása hasadt volna ki melléből.

A többiek csak csendesen néztek maguk elé és a folytatását várták.

- Én mondtam a búcsúbeszédet István sírjánál. Mintha a sok belém fojtott érzés a hangomban tört volna utat magának, magam is megdöbbentem erejétől és mélységétől. Mintha éveket hagytam volna magam mögött. A lány is messze esett tőlem. A nők is sokáig s azután is egész egyszerű, közönséges férfiélet ...

Elcsendesedtek. Mélázó bágyadtság lepte meg őket, mint finom füst, szinte észrevétlenül, hallgatag szomorúság szállt körül. Mint a gyermekek, ha kihull a játék kezükből. Beszélgettek, de a szavaknak már nem volt lelke.

Feketekávét hordtak körül, Anna narancsot hámozott, halvány kezei gyöngén remegtek ... Ormay tekintete különös gyönyörűséggel szívta fel e nyugtalan, finom rezgéseket, szeméből meleg fény csapott ki s a bizonytalanságból melegen és határozottan lobogott fel ellenállhatatlan érzéki vágya az asszony bírásáért.

A gőzölgő friss kávéillat kellemesen vegyült be a szeszélyesen kavargó dohányfüstbe, mint egy új ébredés, új elevenség csillant fel a szemekben, megindultak s újra kedvesen, könnyedén szálltak a szavak, most már csak úgy, a szivek hegyéről, mint vidám hópihék, külön-külön táncoló kis semmik, de egymás mellé hullva puha, mindent elborító, fehér takaró ...

Éjfél felé gyertyákat vittek be a vendégszobákba, búcsúzáshoz készülődtek vendégek és háziak. Ormay talált egy pillanatot, hogy Annához hajolva valamit mondjon neki. Anna értetlenül, halványra válva és tiltakozó tekintettel nézett rá, de már nem felelhetett, mert Hilda jött feléjük:

- Ormay még nem is tudja a holnapi programot. Tízkor reggeli, tizenegytől tizenkettőig szánkázás kint a mezőn, körül a falun, át a Jajhegyre, megnézzük, hogy hányják a cigánykereket a meztelen purdék a hóban. Tizenkettőre vissza s a szérűskertben hógolyózás végkimerülésig ...

Tréfás fenyegetéssel hunyorított Ormayra. Nevettek. Lenke is hozzájuk csatlakozott, hamiskásan benéztek még Ormay szobájába, mely a nyitott folyósóra nyílt, s mosolyogva mentek ők is szobájukba. Anna is velük ment, megvárta, míg ágyba bújnak.

- Ülj még ide kedves, kicsit az ágyszélére - hízelgett Hilda.

Lenke is közelebb húzódott s a három asszony nagy, meleg meghittségben simult össze. Csak úgy buzogtak fel szívükből a meleg szavak, s észre se vették, maguk se tudták miért, egyszerre csak egymásra néztek: hiszen ők sírnak. S ebben az öntudatlan, mosolyból kiváltott könnyekben, felcsillogott asszonyi életük minden szépsége és szomorúsága: a percekre aprózott élet befejezetlensége.

- Eredj kedves, eredj aludni - eszmélt fel hirtelen Hilda.

Anna az ajtóból még visszamosolygott:

- Aludjatok jól.

- Te is.

A lakóházzal szemközt, a folyosótól néhány lépésre kis pavilonszerű épület állt, két kis szobával, itt lakott Anna, ha hazajött szüleihez. Leánykori bútorai voltak benne, olyan jó volt itt a régi, kedves ágyban, a sajátos illatú bútorok közt megpihenni. Lassan ment végig a folyóson s a síkosra fagyott udvarrészen. A szobában, a kályha mellett, a puha állatbőrön Juli, a cselédleány gubbasztott, összekuporodva, nagy égő szembogaraival a tűzbe bámult.

- Hát te Juli miért nem feküdtél le?

- Tudomisén. Úgy meg is untam mán azt a vén szakácsnét a szenteivel meg örökös lelki üdvösségivel, nappal a dologér dörmög, este meg másér prézsmitál.

- Te sírtál.

Vállat vont.

- Te vártál valakit, Juli ...

A leányból kitört a méreg és a keserűség.

- A frász törje ki, hát hogy még annyit se, hogy a kapuig gyünne ...

Hangosan sírt, és álszemérem nélküli durva egyenességében olyan volt mint egy fiatal szép állat.

Anna megdöbbent, aztán szelíden mosolygott.

- Nem baj Juli. Gombház. - Egy dobozból piros atlasz szalagot vett ki, oda adta neki. - Fond a hajadba holnap!

Juli hálásan kapott Anna keze után, de hamar felragyogó örömén most már szinte szégyenkezett, s pironkodva somfordált ki az ajtón a cselédházba. Anna bezárta az ajtót. Nyomasztó tájékozatlanság szakadt rá, mintha messzeségben úszó határozatlanságok, felhővé tömörülve nehéz bizonyossággal tartanának felé.

»Ott feküdt a hóban, arccal a hold felé fordulva.« Tehát ő nem másnap, ő még aznap éjjel látta. Milyen világos. A többieknek nem volt fülük, hogy ezután még a folytatását várták?

De miért is hullott olyan hirtelen le róla nehéz és nyomasztó titka mint mikor valakinek agyára tódul a meleg vérhullám? Mintha lelkének semmi köze se volna az egészhez. Csillogtak a szemei utána, szinte gyönyörködött a sápadtságában, reszketésében, rémült lenyűgözöttségében ... Hiszen ez nem erkölcsi, ez erotikai felszabadulás volt!

... Suttogó szavai az ajtóban, meleg lehelete ... Hogy is jutott idáig hozzá ez az ember!

Évekig távol tudta magát tartani tőle, de mi fűzte hozzá, hogy évekig; nem szakadt el tőle?

Érzékenyre feszített idegszálain mintha életének rejtett, messze pillanataiba kellene nyúlni, egy pillanathoz, mikor valami rejtett meglévőség öntudatlanul és észrevétlenül hozzáfűzte ehhez az emberhez. Fejét tenyerébe hajtotta, szinte fájt, ahogy belemélyedt magába. Képek futottak el előtte ... egyszer, alkonyatkor bent a városban, kocsijukat előttük nyomuló tömeg tartóztatta fel, Ormay háza előtt álltak meg, zúgtak, éljeneztek, míg ki nem jött az erkélyre, és beszélt. Meleg áradásban ömlött szét hangja a város felett, nem is szavainak értelme, hanem a hangjából kiáradó meleg érzékiségtől lett izzó a hangulat, ez váltotta ki a tömegesedést, hogy felhullámzó szenvedélyében maga fölé emelje. Szinte részeg izgalomban tomboltak, s rajta, a halvány, ijedt, életnek még alvó leányon is meleg bágyadtság, ömlött el, a még öntudatlan, első ébredő mozdulat, most egész tisztán emlékezett, arra gondolt, hogy ez a férfi őt homlokon csókolta ...

Anna arcán meleg pirosság ömlött el. Kitépni magából ezt a titkosan lappangó, hazug és gyökértelen szálat, mint egy szálkát, mielőtt begennyesedik.

Csendesen kopogtak az ajtón Ez a halk, óvatos kopogás ... Ez az alázatos, kérő kopogás ... Ez az alattomos, éhes! ... utálatos kopogás. Az éjszakában. Lopva, mint a tolvaj.

Szépsége, fiatalsága, meleg asszonyisága; érzései és hangulatai, mint halk, gyönyörbe ringató zene ... És ez a besurranó. Így! Mintha csak egy fürt szőlőről volna szó.

Gőgösen nézett önmagába s egyszerre messze hullt tőle ez az ember, le, le, szinte nem is látta már.

De az ott kint megnyomta a kilincset, be akar jönni. Be van-e zárva!? jól be van-e zárva! remegett össze hirtelen, magára hagyatottságában. A kezét látta, a barna, különös, éhes kezét, ahogy felszabadult titkával a torkára akarja szorítani. Mint a borzadva menekülő gyermek az ablakhoz szaladt, tekintete segítséget keresve futott az éjszakába. A külső nyomástól, nagy belső feszültség szakadt fel benne, mint egy hirtelen felvillanó fény, tiszta csengésű, melegen ömlő és védelmet kereső kiáltásban:

- Kedvesem!

... kedvesem ... ki az, hol van, hiszen nincsen, és mégis, benne él. Belőle szakadt ki. Hozzá menekült. Szólította, hívta, a messzeségből, ismeretlenségből, a nagy, csodálatos bizonyosságból.

Miért nem az apját, férjét ...

De nem is kiáltás volt ez, mély és tiszta, szomorúságból a gyönyörűségbe mélyülő asszonyi zene.

Kedvesem ... ismételte halkan s megsejtett gyönyörűségekbe szédülve, álmodozva nézett ki a csodálatos éjszakába. Csodálatos mélységek nyíltak meg lelkében is; mint egy pompás virág nyílott ki szerelmes vágyakozása, lágy, édes gondolatok szöktek fel benne soha nem sejtett mélységekből s halkra fojtott, meleg szavakban hulltak ajkáról szívébe vissza.

Mint egy árnyék mosódott el benne Ormay Péter alakja, ahogy az udvaron áthaladt s inogó mozdulattal végigesett a földön. Ott feküdt arccal a hold felé fordulva. A sápadt fény élesen rávilágított, s Anna keze öntudatlanul, mint egy lankadt virág a függönyzsinór után nyúlt.

A szoba sarkában, a kályhanyílásból, mint egy égő szem világított ki a tűz ... odakuporodott a puha állatbőrre, fejét karjába hajtotta, a tűzből kisugárzó égő szem előre nyújtott nyakára tapadt mint egy perzselő csók ...

Fázott. Tagjaiban fájó zsibbadtságot érzett, a tűz kialudt s a leeresztett függönyön csak nagyon gyenge fény szűrődött be a sötét és kihűlt szobába. Csodálkozva, kissé ijedten nézett körül, rögtön utána hidegen és élesen vágott bele a gondolat, kijózanította és megdermesztette:

Ott feküdt a hóban, arccal a hold felé fordulva. És ő? Hiszen látta és hagyta ...! lehetséges az? Hagyta ... egy segítő gondolata, egy résztvevő érzés, egy emberi mozdulat nem volt a számára benne. Annyira betöltötte egész valóját egy álomalak.

Ott fekszik a fagyos hóban. És reggel ... borzasztó! hiszen ez épp' olyan, mintha ő gyilkolta volna meg.

Gyilkos...

Összekuporodott a földön, félve, fázva, magát gonoszul gyötörve. Hiszen látta, mikor végig vágódott a földön és hagyta. A hold arcába világított; és ő leeresztette a függönyt. Fölkelni! feltépni az ablakot, de mozdulni is alig tudott, minden tagja nehéz lett, mintha ólommá vált volna. Csak sokára, akaratának szinte emberfeletti megfeszítésével, mintha vérző sebeket tépnek fel, felkelt, az ablakhoz vánszorgott. A kihűlt kályhától az ablakig, milyen út volt ez most! Felhúzta a függönyt, jégvirágok vonták be az ablaktáblákat; félelme és fájó érzései már dermedt elszántságba érzéstelenedtek. Felszakította az ablakszárnyat, metsző hideg csapott rá. Kint csendes és fehér volt minden.

Az éjszaka e fagyos tisztaságából dermesztő gőg áradt felé, nyugodt és gúnyos: jöhet a reggel.

S megkönnyebbülésében egyszerre össze volt törve, meg volt alázva. Igen. Reggel lesz és olyan lesz minden, mintha nem történt volna semmi. De ő, most, tudja, hogy az legbelül mit sem változtat a történteken, olyan ő, az ő mégis, gyilkos. Nagyszerű, mindent betöltő rajongásán és mámorán keresztül, rávillant a bestiális, asszonyi gonoszság. A rejtett szögletekben, lappangva meghúzódó, s holnap, egy hajszálnyi vonás se marad belőle az ajka körül. Olyan lesz megint minden, mint tegnap, szépen ki lesz aludva az egész és szépen beszélgetnek, mosolyognak, esznek, karácsonyt ünnepelnek ... Gúnyos mosoly rángatódzott ajkán: a saját maga lealázottságát megvető gőg.

Behajtotta az ablakszárnyat, lelökte magáról ruháit, ágyába bújt, erős akarattal gondolat nélküliségbe kényszerítette magát, karjait összefonta mellén, fejét belehajtotta és meg se moccant, amíg a saját testének melegétől fel nem engedett dermedtsége, arcába visszaszállt az életszín s mint a feléledt virág lassan kinyújtózkodva mélyen elaludt.

Juli csendes kopogására ébredt, ajtót nyitott neki s fázva bújt vissza meleg vánkosai közé.

Juli frissen, nyújtott derékkal, hajadonfőtt volt, rövid, de vastag fonatában vígan kérkedett a piros pántlika. Hangjából elevenség áradt.

- Jó reggelt kívánok. Friss idő van, rakom is a tüzet, hozom a langyos hóvizet is, aztán tessék fölkelni. Kilenc óra.

- A vendégek Juli?

- Azok is kászálódnak mán az egyik szobában, a másikban még csend van.

Pattogva gyúlt fel a száraz apró fa s a nyitott kályhaajtóból vidáman ugráltak ki a szikrák, Juli kemény markával úgy kapta el őket a levegőben, mint a molypillét, hogy a szőnyegre ne hulljanak. Mikor már jól égett, tuskót lökött rá, betette az ajtót, hallgatódzott, a tűz barátságosan zúgott.

- Dorombol mán, jól ég. S kiment.

Később Anna is felkelt, felöltözködött s az udvarra lépve mély; teli lélegzetet vett. Szerette a havas, téli reggeleket, mindég felüdítették, kijózanították, egészséges és bátor életkedvre hangolták. Vigasztalan, esős, lucskos napokon, vagy lágy tavaszi alkonyatkor, ha ideges nyugtalanságok vagy ernyedt szomorúságok szakadtak rá, kegyetlen hideget kívánt, olyat, hogy a madár is megfagyjon a levegőben. Hogy róla is élettelenül hulljanak le az érzékeny, szívén gubbasztó, árva gondolatok, fájások és kívánkozások: tehetetlen asszonyi nyavalygások. Lefagyasztani! Felszabadulni. Lerázni, egy hosszú, mély, teli lélegzetben, szép hideg reggelek erős levegőjéből. Ablakot nyitni tüdőn keresztül a lélekben is!

A kocsis a szánkót húzta ki az udvarra.

- Hova Imre?

- Orvosért.

- Orvosért?

Felsietett a lakásba, az ebédlőben már Lenke és Hilda anyjával beszélgettek, Hilda félig aggódva, félig elszontyolodva nézett rá:

- Fuccs a szánkázásnak, hógolyózásnak. Az öregnek megfájdult a feje, dereka, köhög és náthás s annyit tüszkölt reggel felé, hogy aludni se tudtunk.

Az »öregnek«. Milyen furcsán hangzott és szaladt végig ez a szó benne. Az öregnek ... mintha egyszerre minden, egész más oldalára fordult volna tőle. Halkan, egész más hangon kérdezte:

- Ki volt bent nála?

- Apa.

- Megnézem. Mindjárt jövök, de azért ti csak reggelizzetek.

Halkan kopogott Ormay ajtaján és gondolkozás nélkül belépett, az ágyhoz sietett, mint egy aggódó gyermek.

- Meghűtötte magát, látja ... De ezt már oly gyöngéd elnéző jóakarattal mondta, mint egy vigyázatlan gyermekhez. Lázas homlokára tette kezét s könnyedén mosolygott Ormay hiú röstelkedése láttán. A szoba elhasznált levegője, a széthányt ruhák, az asztalkára készített nyakkendők, eau de cologne, bajuszkötő, a földön heverő gyomormelegítő párna, egyszer még talán mint egy neveletlen suhancot nevetésre is fogják ingerelni, de most gondolatait e kicsinyes apróságok józanabbra egyszerűsítették. Össze-vissza álló haját, mely gyűrött és amúgy is keserű arcának határozatlan ijedt kifejezést adott, hátrasimította; fején nagy dudorodást érzett. Lábdunyhát hozatott be, a paplan fölé tette, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, hogy friss levegőt eresszen be rajta s jó nagy tuskót lökött a tűzre:

- Így ni. Most egy csésze forró teát fog meginni. Ugye, igen? És nyugodtan bevárni az orvost.

Anna keresztül látott Ormayn, nehéz, kuszált gondolatain. Az erős, de primitívebb összetételű férfiben nem tudtak olyan hamar leszűrődni és tisztázódni a gyorsan változó, komplikáltabb benyomások és fogalmak. Ez az ember keserűen szenvedett most és fizikai tehetetlensége is még jobban összekuszálta érzéseit.

Kopogtak, Juli sürgönyt hozott be.

A király jóváhagyásáról értesítették Ormayt az új kormány megalakításában.

Izgatottan ült fel az ágyban, arca határozott lett, vonásai elmélyültek, sárga szemei különösen világítottak barna arcából, de egy hirtelen esésben csüggedtségbe hullt le róla minden.

Tegnap még más lett volna az egész, de ma, most, így ...

Egész életének ide törekvő győzelme, mérhetetlen szomorúsággal szakadt rá. Az asszonyra nézett, az öreges, tört fényű szemek kutyahűségével, alázatosan, az önmagukban letört győzelmesek néma segélykiáltásával.

Anna okosságával legyőzte meghatottságát; nem akarta ellágyuló megértésével férfiasságában megalázni Ormayt. Minek is. Hiszen ezek csak pillanatok, mint mikor a falból hirtelen egy ajtó pattan ki és lassan visszacsukódik. Holnap már az lesz az első, hogy a férfi maga fogja befalazni ... Nyugodtan nézett rá:

- Kár, hogy ilyen rosszul érzi magát, de holnap már egész más lesz megint minden; ha majd ott lesz köztük és minden maguk körül forog ...

Hozzáhajolt, a hangjában édes, vigasztaló lágysággal, de a szeméből acélos fény villant ki:

- ... Hiszen ... kegyelmes úrnak lenni is valami ...

Mintha megsimogatta volna, de titkon rá is parancsolt. Ormay összeszorította ajkát, keze után nyúlt és megcsókolta. Anna mosolygott:

- Hilda ódát fog rögtönözni, Lenke elszavalja pompás bakfis pózban, ó, már délután is vidámak leszünk újra! - Mintha napsugár ömlött volna a száján, mint egy nevető gyermek állt előtte, gőgnélküli, tisztult fölényében.

Juli behozta a teát. Még szívesen maradt volna mellette, de olyan éhes volt ő is, mint a farkas.

Az ebédlőben Hildáék a hazautazásról beszéltek anyjával:

- Holnap reggel együtt indulunk Ormayval. Nem maradhatunk tovább, édes néni. És te, Anna?

Anna gyöngéden, szinte bocsánatkérőleg nézett anyja szelíden kérlelő arcába.

- Holnapután ...

Az öreg szakácsnő jött be pohárruhákért.

Anna meghatva nézett szótlan, könnybeborult anyjára, meleg szeretettel kísérte mozdulatait ahogy csendesen feláll, a pohárszékhez megy, az ismerős kulcscsörgés a fiókzárban, halk, gondos utasításai, épp úgy most is, minden, változás nélkül, mint öt, tíz, húsz év óta. És így menni télből tavaszba, tavaszból a télbe ... Pestre gondolt, a fiatal, forrongó városra, lüktető életére, a maga még soha el nem gondolt, alaktalan, de a mélyből már számítás nélkül is megérzett céljaira, életére: meghatottságán egyszerre ujjongva tört át életgyőző ereje s meleg hullámú áradásban ömlött el rajta a fiatalságából felzúgó, hatalmas életöröm. Letette a villát ... Az ablakon át kinézett a hóbundás télbe; a messzeségbe, a csodálatos bizonyosságba. Szeméből acélos fény villant ki, érzéseit visszaszorította, mosolygott:

- ... milyen szépen esik a hó.