Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Fenyő Miksa: Casanova

Fenyő Miksa: Casanova
Casanova élete. III.

Valami belső, önmaga előtt is rejtett nyugtalanság hajtotta Casanovát Londonba. Harmincnyolc esztendős volt, az eredményeknek, melyeket elért a dicsőségnek melyben része volt néha keserű íze futhatott össze szájában, kalandos bolyongását széles Európában néha hányattatásnak érezhette s a közelgő alkonyok hűvössége nem egyszer borzongathatta meg Velence meleg naphoz, derült éghez szokott fiát. Valahol meg kellene állni, valami szilárd talajon: ez az Ahasveros-kétség kínozhatta, talán Londonban, talán Berlinben, talán Szentpéterváron talán Madridban, valami lenni, királyok bizalmasa, akire üzleti vállalkozást bíznak, vagy politikai missziót, vagy tudományos intézményeket, vagy fináncműveleteket, valamit. Pénze még elég volt, csak éppen az idő múlott gyorsabban felette az önbizalma hökkent néha vissza.

Londonban nyilván egykori szerelmesének Imer Teresanak segítségével remélt sikereket elérni, ki ott Miss Cornelis néven nagy házat vitt és előkelő társaságot látott magánál. Miss Cornelisről egykori memoárok többször megemlékeznek, Archenholz is »England und Italien« című művében, különösen estélyeinek nagyszerűségét emeli ki, melyet csakis subskribensek látogathattak, kik belépti díjul tetemes összegeket fizettek. Mindazáltal Miss Cornelis örökké pénzbajokkal küzdött, minden mulatság után az adósok börtönébe vándorolt, ahonnan csak előkelő barátai segélyével szabadíthatja magát. Miss Cornelis nem valami szeretetreméltóan fogadja egykori barátját s Casanova maga néz összeköttetések után. Ajánlólevelei segítségével csakhamar bejut London legelőkelőbb társaságába, megismerkedik Lady Harrington-nal az államtitkár feleségével, Lady Coventry-vel, Hamilton hercegnő húgával, Miss Elizabeth Chudleigh-vel, Kingston hercegnőjével, Lady Ranelaghagal és más nőkkel, akikről némi fogalmat alkothatunk magunknak, ha Gainsborough finom portréit szemléljük. A francia nagykövet az udvarnál is bemutatja, Lord Pembroke barátsága a kurtizánvilágba vezeti be s ha az önéletrajz idevonatkozó fejezeteiből - mint Barthold mondja - Anglia politikai evolúciójáról keveset is tudunk meg, társadalmi életének, az angol arisztokrácia romlottságának pompás képét tárja elénk. Három tíz guineás szerelmeinek történetét bízvást mellőzhetjük, Pauline-nal a szép portugál politikai menekülttel való viszonyáról sem számolhatunk be - egyébként az önéletrajznak ezt az alakját még a hívő Barthold is szkepszissel tárgyalja - azonban a Charpillon esettel, Casanova életének a legérdekesebb és legjobban megírt regényével, bővebben kell foglalkoznunk.

A »Frauenbriefe an Casanova« című gyűjteményben, melyet nemrég publikáltak Aldo Rava és Gustav Gugitz, Marianne Charpillon-tól a következő két levelet találjuk: »Nem tudom, uram, vajon megfeledkezett-e ön szombaton vállalt kötelezettségéről, én úgy tudom, hogy ön beleegyezett abba, hogy megtisztel bennünket látogatásával és ma, azaz hétfőn, 12-én nálunk ebédel, nagyon szeretném tudni, vajon még mindig rosszkedvű-e? Isten önnel, a viszontlátás reményében Marianne Charpillon.« A másik levél: »Minthogy minden érdekel, ami önre vonatkozik, uram, mélyen elszomorít betegségének kellemetlen híre. Remélem, nem jelentékeny a dolog és ma vagy holnap abban a kellemes helyzetben leszek, hogy önt jó egészségben viszontláthatom nálunk. Az ajándék, melyet küldött, igazán oly szép, hogy én le sem írhatom, milyen örömet okozott vele s hogy mennyire becsülöm önt. Nem értem, mi bírhatja önt arra, hogy engem állandóan haragítson azzal a váddal, hogy én vagyok az, ki az ön epéjét felforralom, holott én oly ártatlan vagyok, mint a ma született gyermek és önt is oly szelíddé, türelmessé szeretném tenni, hogy a vére valósággal mézzé válna. Bizony így volna, ha tanácsomat követné. M. Charpillon.« Aki ezekét a szelíd, jelentéktelen, formás levélkéket írta, végzetesebb szerepet játszott Casanova életében, mint a márványvendég Don Juan-éban. Casanova a róla szóló elbeszélést mély sóhajtással kezdi: »C'était vers la fin de septembre 1763. que je fis la connaissance de la Charpillon, et c'est de ce jour que j'ai commencé a mourir.« Gyönyörű teremtés lehetett Charpillon, vöröses barna dús haja, szemeinek szelíden vágyódó kékje, termetének királynői pompája s arcvonásainak finom gyengédsége... hősünk nem tud megindulás nélkül beszélni róla. Casanova Morosini prokurátor levelével ment hozzá, aki többek között és többek után a lány kedvese volt, annyit tudott róla, hogy könnyelmű életet él s azzal áltatta magát, hogy az a mély benyomás, melyet mindjárt az első találkozáskor reá tett, el fog múlni, mihelyt a leányt bírni fogja. Mikor először látogat el a leány lakására, a legzüllöttebb társaságot találja ott, két idősebb nőt, állítólag Charpillon anyját és nagynénjét, egy Goudar nevű kalandort, kit Casanova már régebbről ismert és két másik gazembert, kik nyilvánvalóan a derék család felhajtói voltak és gyanútlan vendégeket hamis játékkal kifosztották. Casanova nem sietett el a veszedelmes környezetből, holott a két idősebb nő nem is volt ismeretlen előtte: évekkel ezelőtt ékszereket vásároltak tőle több ezer frankért, váltót adtak tartozásukról s aztán megszöktek. Az első látogatás kellemetlen benyomásától még meg sem szabadult, mikor egy reggel a leány beállít hozzá. Száz guineára van szüksége, Casanova megígéri és... »aprés cette assurance, je voulus cri emparer d'elle«.

De hasztalan volt minden erőlködése, a leány kijelenti, hogy sem pénzzel, sem erőszakkal nem érhet el nála semmit, de igenis barátsággal, ha szelídnek, odaadónak fogja találni. Casanova dühöng tehetetlenségében, igyekszik a leányt elfeledni s elmúlik három hét anélkül, hogy felkeresné. A harmadik hét végén jelentkezik az egyik nagynéni, hogy miért kerüli őket Casanova, hogy a leány hóbortos, de jóérzésű, aki csak akkor adja magát oda, hogy feltétlenül biztos, hogy szeretve van, s hogy most is szerelmi bánattól betegen fekszik otthon s vágyódva várja Casanovát. Casanova boldogan rohan a leányhoz, Charpillon éppen fürdik, de a szolgálatkész nagynéni beereszti a fürdőszobába és Casanova a leggyönyörűbb és legizgatóbb látványban részesül, dacára a leány heves tiltakozásának, mely nyilvánvalóan hozzátartozott e ravaszul kieszelt mise en scéne-hez, de egyúttal a legmegalázóbb visszautasításban is, mellyel valaha csak Don Juan-t lefőzhették. Nem keresi fel többet a leányt, nem is gondol rá, kiveri a fejéből: mindezeket a jó szándékokat egy hét múlva halomra dönti a lánnyal való véletlen találkozása Vauxhallban, az angol félvilági nők sétahelyén. »Non et absolument non« ezúttal is a refrénje a találkozásnak, a mindenki barátnője csak neki, az örök diadalmas Casanovának nem adja oda magát. Casanova vágyódása most már leküzdhetetlen. Minden árt megadna a lányért kétszáz guineát és háromszáz guineát, de a leány hajlíthatatlan, őt meg kell hódítani, udvarlással, gyöngédséggel, utánjárással s bőkezűséggel. S a »jámbor« Casanova két héten át a legturbékolóbb udvarlót játssza, egy ujheggyel sem ér a lányhoz, egy kétértelmű szót sem mond jelenlétében vagyont költ el, hogy kedvében járjon és emésztő türelmetlenséggel várja jutalmát. Az ígértes éjszaka elkövetkezik, a leírás, melyet erről az önéletrajz ad egyike a legkitűnőbbeknek... a leány zsákingben fogadja a szerelmes lovagot, aki kér, könyörög, erőszakoskodik, de hiába - durva küzdelem keletkezik a két ember között s végül is Casanova megsemmisülten távozik, anélkül, hogy egyetlenegyszer is ölelhette volna a gonosz leányt. Lehetetlen itt minden egyes jelenetről beszámolni, mellyel Charpillon Casanova vágyódását valósággal az őrjöngésig fokozza, minden új találkozás újra növekvő vágyat és új visszautasítást hoz százszor megfogadja, hogy megöli a lányt és százszor lábaihoz kényszeríti leírhatatlan szerelme, talán bele is pusztul, ha egy véletlen jelenet még idején ki nem józanítja. Egy napon, mikor újra Charpillonékhez megy, nem eresztik a leány szobájába, Casanova pisztolyával kierőszakolja a bemenetelt és együtt éri Charpillont a fodrászával, faisant comme dit Shakespeare la bete á deux dos. A szerelmi kalandnak ezzel még nincs egészen vége, Casanova Charpillonék hamis vádaskodása folytán néhány napra a Newgate börtönbe kerül, mikor innen kiszabadul s mikor egy »jóhiszeműleg« indosszált hamis váltó miatt feljelentést tesznek ellene, sietve menekül Angliából, betegen, lelkileg megtörve, pénzben megfogyatkozva. (Maynialban olvasom, hogy a Charpillon epizódot Pierre Louys regénnyé dolgozta fel a La femme et le Pantin című művében.)

És Casanova életében mind gyakoribbak lesznek a magábaszállás napjai. Wolfenbüttelben nyolc napig időzik és egész idejét a gazdag könyvtár tanulmányozásával tölti. »Életem legboldogabb napjai közé számítom ezt a nyolc napot - mondja - mert teljesen elvonatkoztam magamtól, sem a jövőre nem gondoltam, sem a múltra és szellemem, amely teljesen elmerült a munkába, észre sem vette a jelent. Azóta már sokszor gondoltam arra, hogy így valahogy telhet a boldogok élete, s ma tisztán látom, hogy egészen jelentéktelen körülményeken múlott, hogy nem lettem valódi bölcs, hanem valódi bolond, mert egész életem szégyenére be kell vallanom az igazságot, melyet az olvasó tán el sem hisz nekem, hogy mindig inkább szerettem az erényt, mint a bűnt s ha rossz voltam, könnyelműségből voltam az«. Wolfenbüttelből Berlinbe megy. Lord Marishal, Poroszország egykori nagykövete a francia udvarnál, Rousseau protektora, bemutatja Casanovát Nagy Frigyesnek s a beszélgetés, melyet olasz barátunk a nagy fejedelemmel folytat - Barthold szerint - magán viseli a valószerűség jegyét. Sans-souci parkjáról beszélgetnek, Velence hadseregéről, pénzügyi kérdésekről (»l'impot ruineux, c'est l'impot royal: le nécessaire est le militaire et l'excellent est le populaire,« fejtegette Casanova), a kis lutriról és egyebekről és a szellemes és mindenhez értő olasz megnyeri Nagy Frigyes tetszését. A király valami álláshoz is akarná juttatni, nevelőül szerződtetni kadétiskolájába, de Casanova tanúja lesz egy fura jelenetnek, mikor a király az iskola kormányzóját alaposan lehordja, mert az egyik kadét ágya alatt egy éjjelit lát meg, elmegy a kedve a nevelősködéstől, elhárítja magától a királyi kitüntetést és másnap már útban van II. Katalin cárnő fővárosa felé. Mitauban, ahol akkor Kurland hercege Biron János székelt, ajánlólevelei megnyitják előtte a hercegi udvar kapuit s Casanova bizalmas viszonyba kerül Anna cárnő egykori kegyencével, kinek eseményekben gazdag életéről igen érdekeseket olvashatunk Barthold munkájában. Biron herceg - nevét a híres francia Bironoktól úgy vásárolta - Casanovára bízza bányáinak inspiciálását s az olasz, ki soha életében még bányát nem látott, a herceg teljes megelégedésére intézi el megbizatását. Ugyanakkor ismerkedik meg Casanova az uralkodó herceg kisebbik fiával is, Biron Károly herceggel, kit az aranycsinálásra oktatott ki, levelekben, melyeket a Bastille lerombolásakor meg találtak és Casanova ellen felhasználtak. A bányaügy, szerencsés kártyajáték újra nagyobb összegekhez juttatják s Rigán keresztül Szentpétervárra megy. A legfelsőbb orosz társaságról igazán érdekes s Barthold szerint hű képet adnak az önéletrajz idevonatkozó fejezetei. Casanova, kire Nagy Frigyes azt mondotta: »szép férfi ön« nem is titkolja, hogy ezt a szépségét szeretné gyümölcsöztetni. Ahol a Schuwaloffok, Orlowok és mások férfiszépségük révén érvényesültek is, miért ne érvényesülhetne Giacomo Casanova is, kinek elvégre ez a foglalkozása. Négy ízben nyílik alkalma beszélni az észak Semiramisával s bár a cárnő igen kegyes barátunkhoz, a találkozásokhoz fűzött remények nem teljesültek. 1865-ben Casanovát már Varsóban találjuk, ahol életének egyik legfontosabb s menekülése mellett leghíresebb eseményét éli át, Branickivel való párbaját. Branickivel, az utolsó lengyel király kamarásával a színházban szólalkozott össze Casanova. Az olasz párbajra hívja a kamarást, bár a párbaj halálbüntetés terhe mellett tiltva volt és hasba lövi ellenfelét. A gavallér Branicki haldokolva is menekülésre inti Casanovát, átadja neki erszényét, de Casanova marad. A király jóindulata, Czartorisky herceg barátsága megóvják Casanovát Branicki barátainak bosszúja elől, de mivel ezzel a befolyásos csoporttal a király sem szívesen húz ujjat, kénytelen Casanovát kiutasítani. Európa-szerte nagy feltűnést keltett e párbaj. Gugitz a Wiener Zeitung 1766 április 9-ki számában a következő hírt találta: »An dem Tage, da der Zweykampf zwischen dem Grafen Branicky und dem italiänischen Cavalier Casanova vorgefallen, hat der bisherige Oberst der leichten. Truppen und königl. Oberstallmeister Biszevsky, nachdem erfahren, dass gedachter Graf Branicky durch einen Italiäner verwundet worden, aus unüberlegtem Eifer, ohne sich genügsam zu erkundigen, durch wen dieses geschehen sei, um 6 Uhr Abends den Grafen de Tomatis in seiner Wohnung überfallen und nach demselben geschossen« stb., amiből az is kitűnik, hogy Casanova ekkor nagyon komoly veszedelemben forgott. A varsói kiutasítást nemsokára egy bécsi kiutasítás követi s Casanova Augsburgon, Ludwigsburgon, Köln és Aachenen keresztül előbb Spaaba megy - Croce, egy másik olasz kalandor barátnőjével való nevezetes kalandjának eredeti aktáit docteur Gaéde közölte az Intermédiaire des chercheurs et des curieux-ben - onnan pedig Párizsba, a hová 1867 októberében érkezik. De Párizs már nem mosolyog kedvesen egykori hívére, a negyvenkét esztendős kalandor kissé nem leli itt a helyét, mintha d'Urfé márkinő halálával szétfoszlott volna egész legendás párizsi szerencséje, ez az ifjúságból, szerelmekből, aranycsillogásból szőtt Casanova-mítosz, Bragadino szenátornak, atyai barátjának halála híre is itt éri s mikor d'Urfé márkinő örököse de Lille márki egy kellemetlen színházi összetűzés után egy lettre de cachet-t eszközöl ki ellene a királynál, elhagyja Franciaországot, hogy Spanyolhonban próbáljon szerencsét. »J'avais perdu toutes mes ressources, la mort m'avait isolé, je commennais a me voir dans ce qu'on apelle certain age, age que la fortune rebute d'ordinaire et dont les femmes ne font pas grand cas.«

Spanyol tudósok tanulmányai megerősítik, hogy mindaz, ami kortörténeti adat Casanova önéletrajzában van, igaz és a viszonyoknak közvetlen szemléletén alapul. III. Károly kabinetjében, Aranda grófon a jezsuiták elűzőjén kívül, többnyire külföldiek ültek, minthogy általában jelentős hivatalok, stallumok jutottak tehetséges külföldieknek. Casanova is ilyesvalamire gondolhatott, de dacára a kitűnő ajánlóleveleknek, nem igen érvényesülhetett Madridban, néptelen vidékek betelepítésére vonatkozó memorandumát nem részesítik kellő méltánylásban s Casanova donna Ignazia, a madridi hidalgó suszter leányának karjaiban keres kárpótlást. Persze a madridi tartózkodás sem múlik el anélkül, hogy a rendőrséggel összeütközésbe ne kerülne. Állítólag tilos fegyverviselésért fogják el s a buon retiro-nak nevezett fogságba dugják, de nem telik bele negyvennyolc óra s előkelő összeköttetései segítségével kiszabadul és fényes elégtételt kap. A buon retiro-beli fogságának történetét épp oly érdekesen írja meg mint a piombikat, igazán sajnálom hogy nem közölhetek néhány lapot belőle. Lossada herceg, don Emanuel de Roda igazságügyi miniszter és Olivades, Andalúzia főintendánsa melegen érdeklődnek a kiváló eszű olasz iránt, aki azonban egy meggondolatlan indiszkréciója folytán elveszti előkelő összeköttetéseit s kénytelen tovább vándorolni. Saragossán keresztül Valenciába utazik, ahol azonban veszélyes viszonyba keveredik Ninával, Barcelona főkapitányának, Ricla grófnak a szeretőjével és ez a viszony a barcelonai citadella börtönébe juttatja. Negyvenkét napig ült Casanova ebben a börtönben, ezalatt emlékezetből, minden segédkönyv nélkül megírta Amelot de la Houssaye Velence történetének kritikai megcáfolását, melyet 1768-ban jelentetett meg Amsterdamban »Confutazione della Storia del governo veneto d'Amelot de la Houssaie« címen s amely művétől a velencei inkvizítorok jóindulatát várta. Hozzáértők állításai szerint ez a mű becsületére válik Casanova történeti tudásának. A börtönből kiszabadulva, egy gyilkos merénylet cselvetését szerencsésen kikerülve, hátat fordít Spanyolországnak és meg sem áll Aix-ig Provenceben. Aixban bizalmas lábon állott d'Argens márkival, Nagy Frigyes császár legmeghittebb emberével s itt ismerkedett meg Cagliostroval is, ki Aixban Pellegrini gróf néven tartózkodott s ki ekkor még szép ívelésű pályája kezdetén állott. A két nagystílusú kalandor császártalálkozását érdekesen írja le Casanova önéletrajzában s az adatokat, melyekkel Cagliostro-Joseph Balsamorol az önéletrajz szolgál, Goethenek tizennyolc esztendővel később Palermóban megejtett kutatásai megerősítik. Cagliostroról, mint általában a világcsalókról, nem valami jó véleménye van Casanovának, igen mulatságos az a haraggal vegyes megvetés, mellyel szélhámosságaikról nyilatkozik. Egyetlen-eggyel a fentebb említett Croceval tartott csak élete végéig barátságot s de Ligne herceg memoárjaiban igen melegen emlékszik meg azokról a fura és érdekes beszélgetésekről, melyek a duxi kastélyban a két kiérdemesült aventurier között folytak. A gyönyörű borromei szigeten, hova Borromeo Federico gróf meghívására ment, befejezi Velencéről szóló történeti munkáját s azután mind kisebb és kisebb körben veszi útját a szeretett Velence felé. Amit ezentúl gondol, cselekszik, azt mind a lagúnák városa felé fordulva cselekszi: irodalmi munkásságával, összeköttetések szerzésévei, politikai szolgálatokkal, minden módon igyekszik kibékíteni hazája kormányát. De Velence urai lassúk a megbocsátásban és a negyvenöt esztendős Casanova még négy évig jár egyik olasz városból a másikba, mielőtt - több mint húsz évi távollét után - visszatérhet szülővárosába. Lugano után Turin, azután Livorno, ahol Alexej Orlonak, a Levanteba készülő orosz flotta admirálisának ajánlja fel - hiába - szolgálatait, azután Siena, Róma, Nápoly, Sorrento, Salerno s végül újra Róma. S mindezekhez a szép képzeteket felidéző városnevekhez egy-egy szerelemnek kedves emléke fűződik: Miss Bettyé, egy bájos angol teremtésé, kit egy szélhámos komédiás hálójából szabadít ki s visszavisz vőlegényéhez, Agatáé, a szeretetreméltó turini táncosnőé, a tizennégy esztendős Callimeneé (»cette belle enfant ne sacrifia ni á l'interet, ni a fa reconnaissance, car je ne lui avais donné que des bagatelles: l'amour eut ses prémices, je ne pus en douter«) és Leonildáé, ki Casanova tulajdon gyermeke volt, Rómában viszontlátja régi barátját, De Bernis kardinálist, Franciaország római nagykövetét, aki az előkelő római világgal ismerteti meg, első sorban barátnőjével, Santa-Croce hercegnővel és ennek férjével. Stendhal »Promenades dans Rome«-jében olvassuk: »Még ma is sokat beszélnek Rómában de Bernis bíbornokról, emléke egyike a legnagyszerűbbeknek az öregemberek számára. De Bernis pompaszerető volt és udvarias, ez minden, amit itt a magánember a nagy uraktól vár. Marmontel és Duclos memoárjai eleget beszélnek arról, hogy tulajdonképpen ki volt de Bernis bíbornok, Casanova memoárjai pedig arról, hogy mit művelt Itáliában. Nagy, mozgalmas, érdekes életnek tarka képét tárja elénk Casanova a Rómáról szóló részben, Armellina, Emilia és Scolastica nővérekről szólt fejezete pedig, melynek eseményein keresztül mély pillantást nyerünk az olasz társadalom életébe, egyike a legizgatóbbaknak. Mikor Armellina férjhez megy, eltávozik Rómából és Florenzbe megy, hogy ott tudományos munkásságot folytasson. II. Lipótnak, akkor Toscana nagyhercegének nem is volt semmi kifogása e munkásság ellen s csak mikor Casanova - most is, mint mindig ártatlanul - belekeveredik egy kellemetlen kártyaafférbe, utasíttatja ki országából. Casanova, ki az ilyen hirtelen és önkénytelen távozásokat már megszokta, csomagol és megy Bolognába, ahol a Lanacaprina című vitairatát adja ki. Eközben velencei barátai és jóakarói, elsősorban Zaguri avogador és Dandolo szenátor, minden követ megmozdítanak, hogy Casanova hazájába visszatérhessen, azt tanácsolják neki, hogy tartózkodjon állandóan Velence közelében s igyekezzen hasznára lenni a köztársaságnak. Casanova Triesztet szemeli ki tartózkodási helyéül és Ancona felé veszi útját, hogy ott hajóra szálljon. Útközben egy zsidóval ismerkedik meg, akinek házában Anconában megszáll, a zsidó leányával Liával való kalandja sokban emlékeztet a Charpillon epizódra, azzal a különbséggel mégis, hogy a megalázásnak visszautasításnak több hétig tartó depressziója után végre mégis magáénak mondhatta a Pietro Aretino erotikus metszetein nevelt gyönyörű zsidó leányt. S aki Leának szolgált az végül Rachelt is megkapja: így történt, hogy olasz barátunk Ancona gettójából szép és gazdag emlékekkel távozott. »Ce fut une double et derniére bonne fortune, j'en eus le pressentiment. C'est á cette époque et peut-étre pour la premiére fois de ma vie, que je fis un triste retour sur moi-méme, déplorant ma conduite passée, maudissant la cinquantaine vers laquelle je voguais á pleines voiles, ne me bercant plus d'aucun illusíon et désolé de ri avoir pour perspectíve que les dégouts de la vieillesse, sans emploi ni fortune, avec une réputation équivoque et de vains regress pour toute páture. C'est pour donner la change á ces douloureuses réflexions et aussi dans un but moral, que j'ai écrit ces memoires, tableau peut étre trop sincére de ma vie, on les publiera si l'on veut, peu m'importe, car je suis désabusé de tout. «

Trieszt szívesen látja Velence száműzöttjét, a város legelőkelőbb hatóságai fogadják barátságukba és segítik elő azt a törekvését, hogy hazájába visszatérhessen. Velencei barátai, köztük a kitűnő Zaguri, sorra látogatják meg, segítik pénzzel, ellátják tanáccsal s Casanova mindent megtesz, hogy Velence kormányának kedvében járjon. Szinte csendes, feltűnés nélküli életet él, hol Triesztben, hol a közeli Goerzben, a »Histoire des troubles de Pologne« című nagy munkáján és az Iliász fordításán dolgozva, közben Velence gazdasági érdekeire is ügyelve s azokat tehetségéhez képest előmozdítva. Egy konkrét szívességgel lekötelezi Velence kormányát, mely egyelőre kegydíjban részesíti barátunkat, de már a teljes kegyelemre sem kell neki soká várnia. 1774 elején Zaguri barátja meghozza neki Velence urainak kegyelmét, erről azonban az önéletrajz már nem emlékszik meg, mert Casanova elbeszélésének az 1774 januári eseményekkel hirtelen vége szakad. Arról, hogy mi szakította meg az önéletrajz fonalát, hogy mi történt vele ezután, életének további nyugtalan odüsszeájáról a duxi kastély révében való szomorú megpihenésről a legközelebb. Talán felesleges is hangoztatnunk hogy az önéletrajz gazdag és végig érdekes anyagból egy egész csomó olyan eseményt hagytunk ki ebben az ismertetésben, melyeket Casanova pompás elbeszélőképessége tesz igazán eseményessé s a melyek az ő szavainak varázsa nélkül unalmasak, közönségesek. Az önéletrajz utolsó passzusai egy régi szerelmének, Rinaldi Irénnek szentelvék, akivel Triesztben 1773 telén újra találkozik. »Farsang közepén hagyta el Triesztet - mondja róla. - Az olvasó találkozni fog vele öt évvel később Páduában, ahol is benső viszonyom leányával... mater pulchra filia pulchrior.« »Az anya szép, a lánya még szebb«, mondja s ezzel a magát meg nem tagadó mondattal fejeződik be az önéletrajz.