Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám

Gordius László: Griseldis

Kívülről, a kertből ezüstös kacagás hangja csattogott fel. Ott fekete földű, nedves út mellett, zöld lomb alatt játszott Griseldis tipegő kis leányával. Fent a teremben Panico, a bolognai gróf állt az ablaknál és rájuk nézett. Volter a terem hátsó terében. a kandalló mellett ült. Mintha felhő telepedett volna a karosszékre. Hatalmas, kövéredő törzsének széles vállai fölött nagy, bozontos feje barnállott. Sötét haja és göndör bajusza alól sárgán terjedt szét az izgalomtól sápadt arca, melynek nagy síkjain az orr éles nyerge és a két szemöldök éjszakai barnasága uralkodott. Panico rámosolygott a kacagó Griseldisre és nyugodt, közömbös hanglejtéssel hátraszólt Volterhez.

- Hát öld meg!

Volter morogva felelt:

- Nem vagyok szaracén. Én Krisztus lovagja vagyok.

Azután a levegőbe nézett és összeszorított állkapoccsal gyűrte le a fájdalmat, mely belsejét tépte. Kint, az ablakon benéző síkság távolodó tájain az alkonyi világítás minden színt életre keltett. A mező sárgája, a folyó kékje, a kimagasló tölgyek, pineák és ciprusok mindenféle zöldje, a mész fehérsége Saluzzonak, a városnak óriási őrszemek módjára álló kaputornyain, minden, amire a nap sugarai estek, égve izzott, még az árnyékba eső, napégette bokrok aranyos rőtje is felragyogott és az égnek kékje, mint valami átlátszó anyagból formált, homorú baldachin borult a délnek és keletnek messze elnyúló piemonti alföld fölé. Mindezt nem látta azonban Volter. Merev tekintete az űrben repült, a vak végtelenségig, a napot gyászoló országok felé, mintha szökne a színek elől. Hosszú, viharos hallgatás után, mikor arcvonásai fáradtan megereszkedtek, esett csak tekintete egy szürke kunyhó sötét bejáratára. Ez a sötétség, ennek a piszkos sárkunyhónak fekete mélye kellett szemének. Ez dédelgette dühét, ez igazat adott annak a sötét viharral kavargó indulatnak, amely mellében dühöngött. Ez azt mondta, hogy Griseldis, aki ebből a kunyhóból lépett be - hosszú, zenére ringó lépteivel, darázs derekával, a két rózsaszín folttal fehér arcán - a márványos palotába, ez a Griseldis üres lelkű, gonosz, rafinált, komédiázó paraszt szajha, utca-kacér. Ennek a kunyhónak sötétjében, ott, a szalmafonatú, négylábú priccsen, a meleg éjszakák vak csendjében végezhette el agya, amelyet az utcai parasztszerelem képei már megfertőztek, azt a munkát, amely a leány csírázó vágyait nagy, buja, számító, tervalkotó, forró érveréssel lüktető, tökéletes erejű és elméjű - igen, elméjű, tudatossá vált, vérbeli szenvedéllyé fejlesztette. Igen, ez így van. Megnyugodott tekintete és megerősödött lelke Volternak, erejének, ennek a duzzadó izmokban lakó rengeteg erőnek ismét ura lett.

De nem sok időre. Csak addig, amíg tekintete most már a terem zugait és tárgyait fel nem kereste. Itt egyszerre feléledt az előbb tomboló fájdalom és száz nyíl marásával szúrt lelkébe. A kunyhó sötétje, az jó volt. Abba minden sötétség belefért. De itt, ebben a teremben, a falak mentén és az ablakok között a mennyezeten és a sarkoktól az ajtóig - és még tovább, az ajtón túl, az egész házban, mindenütt, mindenütt Griseldis illata áradt, édessége érzett, örülő, vidám élete élt. Most már csak félvilágosság volt a teremben, a mennyezet barna gerendái közt az aranyos négyszögeket árnyékok köde takarta, de a falakon ott káprázott az arab minták sokféle színe, vígan ficánkolt sok karcsúan összefonódott vonal, és a fal felső részén üde tarkaságban vonult tova a pávák, sólymok, agarak és szarvasok kék, zöld, fehér, arany és piros festett menete, vékony oszlopok ívei közt viruló fák és bokrok festett erdejében. És mindez Griseldisről beszélt, ő hozta ezt ide, a kopasz, elhanyagolt termekbe. A márványkandalló kisangyalkái Griseldis kis leányának mosolygását utánozták, a stukkós tabernákulum madonnája tőle kapta a gödröket arcára és így volt ez minden szépséggel itt és a másik szobában és a harmadikban. Amint ez most eszébe jutott Volternak, amint tárgyról-tárgyra sikló szemében és szobáról-szobára szaladó emlékezetében egyre nőtt Griseldis varázsa, újra felébredt fájdalma, remegés rázta meg a nagy test belsejét és harsogó vihart kavart benne Panico tanácsa.

Megölni! Igaz, akkor nyugalom és biztonság lakoznék itt, akkor nem kellene félni a rettenetestől, attól, hogy holnap talán egy csatlós ölében fogja tetten érni. De nem lehet. Minden rossz valószínű, oly nagyon valószínű. Oly megfoghatatlan lenne a férfinép rajongása iránta és oly megfoghatatlan lenne Griseldis melegsége mindenki iránt, aki hozzá közeledik, ha nem éreztetné és nem éreznék, hogy szenvedélyének keres teret és bocsánatot. Minden oly rettenetesen valószínű, képzelettel és érzéssel oly könnyen felfogható - és semmi, semmi se bizonyos. Ha lenne bizonyíték, ha a valóságnak perbe nem vonható képéből látná, hogy az a testi gyönyörűség, az a sok mélységével és csendességével lelkes sikongató nagy öröm, aminek összefoglalója ez a név: Griseldis - mily isteni és mily borzasztó a tartalma - rongy, semmi, levegő, pelyva, akkor... akkor lenne ereje a tőrt kezébe venni. De nem. Semmise bizonyos.

Míg így vívódott Volter, leszállt a szobára és a lelkekre a félhomály. A tárgyak színei és a lélek haragos érzései egy időre elbágyadtak, erejüket elvesztették és a sötétség ismeretlen titkok sejtelmét ébresztette fel. A kétség elveszítette kínzó tartalmát és csak az agynak gépies mozgásaiban élt tovább. »Öld meg!« hangzott benn a jó barát szava, »Krisztus lovagja vagyok!« -mondta benne valami ismeretlen akarat, de mindebben már nem volt lélek. Összeőrölt aggyal, kábultan várta Volter a közeledő éjszakát.

Míg így ült, kinyílt az ajtó. Széles nyílásán rikítva tódultak be a nyugati ég ferde, sárgás-piros napsugarai. Közöttük a küszöbön kecses vonalú árnyékképpel jelent meg Griseldis, kis leányával karján, oly finoman és kecsesen, mint valami csipkekendő fehér női karon. Derekának leányos, ringó karcsúságát, kerek vállát, hajának fürtös fodrait, könnyű profiljának habszerű finomságát élesen rajzolták körül a nap arany-vörös sugarai és hosszú hajú kisleánykájával, akinek vállán puhán simult a kis ing és meztelen lábacskái táncosan rugdalták a levegőt, olyan volt, oly imádandó és finom, hogy Volter mélyen, örömmel lélegzett fel és odarohant volna, hogy csókjával borítsa és karjaiba ölelje mind a kettőt. De a következő pillanatban már ülőhelyéhez szögezte Griseldis kacagása, amely még a küszöbön felcsattant.

- Hát te sötétben ülsz a vendégeddel?

És ekkor már, még mindig a küszöbön állva, egész szabadon függő karjával intett is a folyosó cselédségének. Mozdulata széles volt és szelíd, oly meleg, hogy Volter irigy indulatra gerjedt az iránt, akinek szólt és odadördült a hangja:

- Nem kell világosság!

Félt meglátni, hogy kinek szól az intés. Griseldis vígan hátrakiáltott:

»Nem kell semmi« és már be is zárta maga mögött az ajtót és már szentenciázott is:

- Ha a vendég kívánja a sötétséget, akkor nem szeretném a házigazda arcát látni. De ha a gazdának jobb sötétben maradni, akkor egyikük arcát sem szeretném látni.

Volter nem válaszolt, de a bolognai gróf igen.

- Vendégségben a vendég akarata a parancs, de a vendégnek több esze van, hogysem ezt a házigazda hasznára akarná fordítani.

- Ha esze van, miért a sötétséget, a semmit kívánja?

Felelte Griseldis és kacagott hozzá. Volter megmarkolta a szék karfáját, mert úgy érezte, hogy különben felugrik és öklével lecsap. A másik kettő tovább beszélgetett, élénken, kacagva, míg végre Volter hosszú, szótalan, lihegő küszködés után tompán közbeszólt.

- Griseldis, vezesd a grófot az ebédlő terembe. Utánatok fogok menni.

Nyomban elindultak ketten, de a grófot Volter halkan hátrahúzta.

- Menj el a várból.

Azután kikiáltott a folyosóra:

- Világosságot!

És ismét leült a székre és ismét Griseldis szavával tépte a szívét. »Ha esze van, miért a semmit kívánja?!« A szolga betolta a súlyos, kerekeken járó bronzállványt, amelyen a mécs lobogott. »Ha esze van, miért a semmit kívánja?« Ez az, csattant fel a gondolat agyában, a parasztringyó magakelletése. És most ő küldte ki a kettőt együtt. Megborzadt. Most már Panicot is megvádolja?! Barátját?! Eh, ki tud ellenállni egy nő akaratának, ha az a nő Griseldis?! Pokol! Őrült dühre lobbant. Az egész világot el kell pusztítani! És két marokra kapta a súlyos bronzállványt és rettentő dühében megcsóválva feje fölött, leütötte vele az ékköves feszületet, bezúzta a szögletben csillogó tükröt, kettérepesztette a márványmezőt, amelyen a kandalló angyalkái körtáncukat járták, ráhajította a bronzlábat a stukkós tabernákulumra és amikor a lecsorgó forró olaj égetése megszúrta combját, felordítva rúgta a lábaihoz visszagurult állványt a gyöngyházbetétű kis márványoltárra. Azután lihegve rogyott a székbe, de amint az asztalra eső keze egy tőr markolatát érte, odavágta az ajtóhoz. A döngésre megnyílt az ajtó és egy szolga határozatlan alakja jelent meg a küszöbön. Volter odadörmögte:

- Más mécset hozz!

Bámuló, sárga pofával tette le a szolga a mécset és amikor a romokban heverő szobát meglátta, rettenve hátrált az ajtó felé. De azután megállt, mert Volter rákiáltott:

- Vedd fel azt a tőrt.

A szolga megtette. Volter újra megszólította:

- Elment már a gróf?

- Még nem, uram.

- Hát akkor, kiáltotta Volter kidagadt torokkal, hát akkor menj és mond neki, hogy pusztuljon, mert a sáncban üttetem agyon és ha elment, akkor menj és vidd magaddal ezt a tőrt és döfd annak a paraszt szajhának, akit te asszonyodnak szólítasz, a melle alá, hogy belepusztuljon, mert különben a kapuvasra kötlek fel a saját két kezemmel. Menj!

És már kirúgta a szolgát. De csak pár pillanatnak kellett eltelni, csak néhányat léphetett kint a szolga, amikor már Volter, erejének sebes fogytán, dőreségére eszmélt. Utána szaladt a szolgának, akinek lelke legsötétebb mélyéhez adott világosságot, nyakon ragadta, visszarántotta szobájába és a nyitott ablakon kidobta. Az ablak felől a fal nyolc öl mély volt és alatta az út meredeken lejtett lefelé. Egy rettenetes ordítás hallatszott be, azután a guruló test tompa döngése.

Volter a szoba közepén állva hallgatta a zuhanás hangjait, földbe gyökerezett lábbal, azután, mikor már több hang nem hallatszott, az ablakhoz ment és kinézett, de már ekkorra teljes éjszaka lett és semmit se látott. Felemelte a mécset az állványról és oly messzire nyújtotta ki az ablakon, amennyire csak tudta, hogy megvilágítsa a hegyoldalt. De hiába, a meredek alját nem érték, el a mécs sugarai. Ekkor visszaült a székre, rákönyökölt a karfára és fejét tenyerébe támasztotta. Homloka nedves volt és hideg, a leszálló éj hűvössége ráhűtötte a verejtéket. Azután hátratámaszkodott, felgombolta mellén az inget és nagy lélegzetet vett. Pihent és csillapodott. Először a szétzúzott oltár fehér cserepein akadt meg a szeme, azután egy csorba üvegdarabon, amely komoran lógott a tükör szögén. Amint így tovább járt a szeme, homloka ráncokba borult. A rombolás nyomai néma váddal állították szemei elé a sötét indulatot, mely erejét igájába fogta, de testének működése, a széthúzott szájjal beszívott levegő üdesége, a lapockáig és bordáig kitágult tüdőben felfrissülő vér ereje, mely melegen áramlott ereibe és jóllakatta kiéhezett idegeit, csakhamar elhallgattatta e vád szavait. Csak a csend beszélt, halkan gyászolva a szolga életéért. Ekkor benyitott Griseldis. »Griseldis« mormogta Volter magában és ismét elborult arccal meredt maga elé. Griseldis hozzáment, megállt előtte és felemelte kezét, hogy a vállára tegye. Ekkor Volter félrehúzódott ültében, derekát felegyenesítette és rekedt hangon, tompán, tagolt szavakkal így szólt:

- Meg fogsz halni. Mert paraszt vagy.

Griseldis ámultan állt. Volter mégegyszer mondta. Griseldis rebegve ismételte meg.

- Meg fogok halni...

- Hozd be a gyermeket.

Griseldis kiment és behozta kis leányát. Volter tovább gyötörte.

- Meg fogtok halni mind a ketten.

Griseldis szédülten állt előtte. Volter a szobájába küldte. Ő megfordult és engedelmesen indult az ajtó felé. Volter mégegyszer megszólította:

- A gyermeket hagyd itt.

Griseldis megfordult és egy pillanatra állva maradt. Kábulva szédült a perc irtózatától. Azután magához tért és megenyhült arcán a rettegés, Volterhez tépett és a kis leányt Volter karjára tette. A gyermek álmosan hajtotta fejecskéjét Volter mellére. Griseldis kitántorgott, végig a folyosón és mikor szobájának ajtaját bezárta maga mögött, ájultan roskadt a földre. Feje az imazsámoly térdeplőjére zuhant.

*

Volter még azon az éjjelen elindult fáklyásaival és csatlósaival Bolognába, magával vitte kis leányát. Megérkezvén, átadta Paniconak és így szólt hozzá:

- Tartsd magadnál a gyermeket, mert én félek az arcába tekinteni. Attól félek, hogy a következő napok egyike valamelyik szolgám arcvonásait fogja a képére rajzolni.

Panico behivatta a feleségét.

- Ezentúl mi fogjuk a kis leányt nevelni, mert Volter nem akarja a feleségére bízni.

Az asszony így szólt pergő nyelvvel:

- Mondottam neked Volter, hogy ne végy parasztlányt feleségül.

Ezután Volter visszatért várába, nyeregbe ültette kürtösét, sólymos szolgáit és egyéb vadászait, elindult a hegyek közé vadászni és nem tért vissza három hétig. A huszonkettedik napon pedig visszaköltözött a kastélyba és elölről kezdődött minden. Délelőtt, midőn Griseldis az ablak mélyedésében ült és szalagot hímezett, mellé ült Volter. Nehéz, nagy feje mellére esett, amint görnyedten ült a támlátlan kis széken és sötét szemekkel nézte Griseldis hosszú, fehér ujjait, ütemre emelkedő mellét, fehér arcának rózsáit, finom kis száját, melynek húsa íveivel és puhaságával a jácintra emlékeztetett. Azután megfogta nagy, barna kezével a gyönge csuklót, amely a villogó tűvel a levegőbe akart emelkedni. Griseldis hátradőlt székében és feléje fordítva fejét, mosolyogva nézte Volter szemöldökének dús ívét, barna szemét és hallgatag, komoly arcát. Meghittség és szerelem lengte át a zugot, amelyben ültek. Két fiatal, jó lélek találkozása, boldog beszélgetése volt az a szelíd, aranyos levegőjű csend, mely a teremben honolt. Amint most kezét, úgy bízta Griseldis annak idején Volterra életét, sorsát, testét, lelkét és boldog volt, átengedte magát az élvezetnek, melyet a vele érző férfiarc látása és a csuklóját tartó kéz melegének érzése okozott. Ama rettentő éjjelnek fájdalmai másnap reggel már elvonultak. A reggeli nap világossága átszármazott felocsúdott elméjére. Mindent kitalált és megérzett. Türelemmel szedte össze a cselédség szavaiból az igazságot, nyugodt bizalommal egyeztette össze a gyermek elvitelét Volter rettenetes szavaival és boldogan látta, hogy jól ismeri Voltert, az őrült szavai csak szavak maradtak, a gyermek él, jó kezekben van. Tudta Griseldis, hogy mit jelent ő Volterra és várta a visszatérés csendes percét. Ez volt az. És erősen melléhez szorította a széles kezet és odanyújtotta puha, nedves ajkát Volternak.

És mégis elölről kezdődött minden. A boldog percek hátterében csak aludt e forró agynak megbomlott ösztöne, de Griseldis egy szavának melege, egy tekintetének szívessége, amely nem neki szólt, rémeket kavart benne életre. Pedig, mint a virág színeivel a nap felé, úgy fordult érzéseivel Griseldis minden iránt, ami meleg. Nem a várúrnő leereszkedése, vagy kötelességteljesítése volt ez, hanem akaratlan, tudatosság nélküli visszahatás, természetes viszonzása annak a szépségnek, amely az érző ember lényén eláramlik. És emiatt kezdődött minden elölről. Néha elborult arccal, makacs hallgatásra zárta le ajkait Volter, mert úgy rémlett neki, hogy Griseldis kedvességétől egy-egy férfi vendég nem fér a bőrébe. Máskor indulatos felcsattanással kért számon egy-egy percet, amikor Griseldis - ítélete szerint - több időt töltött a cselédfolyosón, mint éppen szükséges lett volna. Griseldis ilyenkor megrettent, mint az, akinek inog a föld lába alatt. És ha Griseldis karja egy bőrujjas fodrát súrolta, villámok szikráztak fel Volternak szemében és az egész várnép megremegett dühétől. Hiába volt ezzel szemben minden ártatlansága Griseldisnek, hiába döbbent meg utóbb maga Volter is, a gyanú megkapaszkodott benne és mindent felszedett, ami táplálta. Így telt el két év. Ezalatt Griseldis ismét anya lett és az anyaság után a test és a lélek kétszeres szépségével virult ki.

*

A papagájok termében, hol a mennyezetgerendák karcsú pilléreit tarka madarak festett serege repkedte körül, hol a nyitott falszekrény rekeszeit serlegek és tányérok helyett könyvek töltötték meg, ott ült Volter a barnaruhás baráttal és figyelt a latin körmondatok csattanó ütemű igéire, amelyeket a pap súlyos kódexek kemény és szines pergamenjeiről szavalt. Őseinek története volt megírva a könyvben és ő büszke lélekkel figyelt a szövegekre, tartása ültében kevéllyé keményedett, és tűzbeborult szemeit feszülő izmokkal vette körül büszkeségtől sápadt arca. Látta őseit harcba lovagolni kemény jobbágylegények vasba öltözött csapatának élén, hallotta őket beszélni a torinói tanácsház boltozatos termében, nagy csend közepette, égő szemek figyelő kereszttűzében. Érezte a hangok súlyát, amellyel szavaikat a hallgató tanácsnép elméjébe vésték, a hangok erejét és tüzét, amellyel a habozók határozatlanságát akarattá kovácsolták. Büszkévé tette a szerep, amelyet északról, Nagy Károly honából ideszármazott ősei a föld védelmében betöltöttek, a tettvágy, mely itt tartotta őket a végeken, a hegyek aljánál, és nemesnek érezte magát, midőn látta, mint állnak ellen ősei az országszerte dúló nagyravágyásnak, az uralkodás és hódítás felfuvalkodott szenvedélyének. És míg így dagadt benne az emberi méltóság érzete, egyszerre, mint úszót az örvény, mint vándort az útonálló, elkapta elméjét a kérdés: »És mit csinált ezalatt a feleséged?« Összevont homlokkal, szigorú figyelemmel hallgatta tovább a történetet és mikor sehonnan egyszónyi világosságot nem kapott, mikor hiába ostromolta tekintetével az ősök falra festett képmásait, akkor felháborodott Volter és átkozta és vádolta őseit, akik cserben hagyták segítő szóért esdő unokájukat. Honnan van akkor az ő vérében ez az emésztő szenvedély? Mások lettek volna a nők családjában, mint Griseldis, mint a nők ezrei? Vagy a férfiak voltak mások, bárgyúk, gyatrák, akiknek lelkében egy medve lompossága lakott és mindaz, ami fölött évszázadokig elnéztek, amivel nem törődtek, az az izgalom mind rászakadt és rajta tör ki, akinek Griseldis a felesége? Griseldis, ez a rejtély Griseldis, ez a szfinx, aki ezüstös kacagásával, aranyos kedvével, csillogó, konok vidámságával hallgatja el az igazat, amely mivoltának talányát megoldja? És lecsapta a fóliáns fedelét, rövid szóval útnak eresztette a frátert és dühödten járt kelt a szobában, amint felcsapva hullámzó vére kergette.

*

Végre megállt az ablaknál, amidőn belépett a terembe Griseldis és így szólt hozzá:

- Volter, kérésem van hozzád. Gyermekünket, a kis lányt te Panicohoz vitted, Bolognába. A gyermek már öt esztendős és vágyódom, hogy itthon láthassam.

Volternak egyszerre száz érzés szaladt át a szívén. Örült. Griseldis tehát nem fél attól, amitől ő, hogy a gyermek máshoz hasonlít. Tehát... a gyanúnak nincsen alapja. Boldog volt. íme a rejtély megoldása. De várjunk. Hátha csak könnyelmű Griseldis! Sötét ránc, mély árok ült két szemöldöke közé. Nem lehet engedni. És röviden, ismét az ablakhoz fordulva, a vállán át válaszolt:

- Nem.

Néhány pillanatig csönd volt a teremben, azután megcsikordult az ajtó, suhogva kinyílt és bezárult és a kilincs lecsattant. Griseldis kiment. Volter ismét megkönnyebbült. Gyorsan az ajtóhoz lépett, csendesen kinyitotta, egészen kis nyílásra és Griseldis után lesett. Szobája felé tartott az. A folyosón senki sem volt, csak a porszemek táncoltak a napsugárban. Mikor Griseldis mögött bezárult az ajtó, hosszú lépésekkel utána lopózott, tőrét megfogta, hogy övének csatjához ne csapódjék, súlyos lépteinek neszét eltompította a szőnyeg és a csendben legörnyedve, fülét Griseldis ajtajára nyomta. Belülről hangos, sikoltó, jajgató zokogás hallatszott ki. És ő... hideg fejjel, nyugodtan hallgatta a zokogást és mikor felegyenesedett, hogy visszamenjen, örömmel fellélegzett. Miért? Mi ez? Azt még ő maga sem értette. Csak az az érzése volt, hogy valamitől megszabadult, hogy jó úton jár, valami jó dolog kezdődik.

És csakhamar rátalált a magyarázatra. íme, itt van Griseldisben, a nőben a gyenge, a megtámadható: az anya. Itt a pont, amelyben kétségtelenül őszinte, amelynél fogva ki lehet hozni a falak közül, melyek közé - így vélte Volter elsáncolta magát, amely által nyílt ellenséggé lehet tenni. Talán, ha könnyei felszáradtak, már nyílt mezőn is táboroz, lázadásra ingerülten a keserűségtől, mely szívében visszamaradt. És ekkor Volter nyeregbe ültette kürtösét, sólymos szolgáit és egyéb vadászait, elindult a hegyek közé vadászni és nem tért vissza Saluzzoba három hétig. De mikor a huszonkettedik napon visszament, nem ült többé szerelmesen Griseldis mellé, mint egykor, hanem várába hívta legénybarátait, sok fiatal, nyalka vitézt és közéjük ültette Griseldist. Ő maga vén cimboráival leült borozni, kockázni, politikáról beszélni és felé se nézett Griseldisnek és a vele kacagó társaságnak, hosszú heteken át.

Egy éjjel pedig, lakoma után, midőn a folyosón még el se hangzott a vonuló vendégsereg lármája, bement Griseldishez. Míg ez letette hajáról a gyöngyös díszt, Volter az ablakhoz ment és mindkét karjával odakönyökölve kinézett. Griseldis abbahagyta a vetkezést és melléje ment. Mikor Volter Griseldis karjának érintését érezte, felegyenesedett és feléje fordulva ezt mondta:

Nemsokára idejön Panico, add oda neki a kis fiút, elviszi Bolognába.

Griseldis valami súlyosat kezdett érezni a mellén. Forró agyában a kis gyermek képe jelent meg, amint mohó szájjal a mellét keresi. Úgy érezte, hogy magához kell szorítani a kis férget, különben leesik. És ekkor térdre rogyott, arcát a könyöklőn maradt karjára hajtotta és onnan szólt, tört beszéddel:

- Mert paraszt vagyok, mert a Jankula leánya vagyok! Mert az utolsó vagyok!

Volter vállat vont és kiment. A szobájához érve, a kilincsre tette kezét, de gondolkodva megállt. Valami hideg éberséget érzett fejében, és kelletlenül gondolt a lefekvésre. Tovább haladt a folyosón, lement a lépcsőn, benézett a szolgák kamrájába, az istállóba, a kapuőrhöz és azután a kertbe ment. Ott hosszú ideig járkált, emelt fővel, merev nyakkal, szigorú tekintettel, míg el nem fáradt. Akkor felment szobájába és lefeküdt a medvebőrre. És amint hátán feküdt, fél sarkantyújával a földön, álmában kemény tartással, páncélosan, hosszú pallossal állt őrt egy súlyos, sötét börtönajtó előtt. Az ajtó előtt apró gyermekek vonultak el hosszú sorban és mind rá és a börtönre néztek. És ő felemelt pallossal kergette el a gyereksereget. Belülről sikoltozás hallatszott ki és ő a pallos nyelével szigorúan megdöngette a cella ajtaját.

*

Dörömbölésre neszelt fel. Már világos volt és künn az ég alján véres csíkból félig kiemelkedett a nap. Volter ijedten horkant fel és bágyadtan nézett az ajtó felé. Már ekkor nyílt is az ajtó és egy sereg krétafehér arc került be, kerekre nyitott szájjal és Volter füle idétlen kiáltozás hangjaival telt meg. Még mindig nem tudott felkelni, mintha agyát marok szorítaná a párnához és nemsokára egy sereg kéz cibálását érezte a vállán. Végre egy szót értett meg:

- Griseldis.

Egyszerre talpra állt, mintha ostorral csapták volna meg, hátralépett és a szolgákra kiáltott:

- Mit akartok?

Mind egyszerre kezdett beszélni, tülekedve, hadonászva. Volter rájuk kiáltott:

- Hallgassatok. Mondd el te, öreg!

De az öreg szolga sírva tátogatta fogatlan száját és nem tudott mit mondani. Egy nőcseléd félretolta.

- Mikor a bolognai gróf lóra ült a kisfiúval, a mi asszonyunk kiszaladt a szobájából, és sikoltozva futott le a lépcsőn. Mire leért, már a gróf és lovasai a hídon voltak. Asszonyunk utána, a hídon át, az úton. De a lovasok nem vették észre és elvágtattak. Jó darabig futott asszonyunk az országúton, mezítláb és azután megállt, sikoltozott és kezeit tördelte. Mi utolértük. Ő folytatta a siránkozást és mi azt mondtuk neki: Jer vissza asszonyom a várba. Ő idegenül nézett ránk és azt kérdezte: »Mi van a várban?« »A gróf, Volter gróf az urad, asszonyom!« mondtuk mi és erre ő elkezdte bontani a gombokat ruháján. »Volter gróf van a várban?« mondta. És lecsúsztatta magáról az öltönyt, kilépett belőle, felemelte és ideadta nekünk. »Íme, adjátok ezt vissza az uratoknak, mert ő adta nekem, a parasztnak,« és ezzel sebesen elindult és nem állt meg az öreg Jankula kunyhójáig. És ott maradt, és most is ott van.

Volter szíve elnehezült. A cseléd elhallgatott. Csönd állt be. Végre Volter kiküldte őket.

- Menjetek a dolgotokra.

Ő pedig újra lefeküdt a medvebőrre. Egy ideig minden gondolat nélkül feküdt ott. Azután egy akarat rohanta meg: vissza kell hozni. De fekve maradt. »Vissza kell hozni!« mondta egymásután többször és fején tompa nyomást érzett, amely félálomba kábította. Egyszerre undorítónak találta a fekvést. Felugrott és kinézett az ablakon. A távoli kunyhó tetejére rásütött a nap. Volter nagyot, sóhajtott. Azután az odakanyargó utat látta meg. »Egy ingben ment végig az országuton« Ökölbe szorította kezét és őrült dühvel a homlokára csapott. Azután lement az ácsműhelybe.

*

Négy nap múlva megkérdezett egy szolgát, apjánál van-e Griseldis. A szolga vágtatva lovagolt el és porosan érkezett vissza: ott van. Tíz nap múlva arra lovagolt ő maga. A ház közelében elállt lélegzete és szíve nagyot vert. Griseldis ott volt. Volter combjával megszorította a ló derekát. A ló nagyot ugrott, Volter dereka hátraesett, és mintha a lökés miatt lett volna, az udvar felé fordította fejét. Az öreg Jankula az ajtóban állt és Griseldis előtte görnyedve varrt a ruháján. Volter vágtatásba kergette lovát, de szeretett volna kiugrani a nyeregből és versenyt futni a lóval, a világ végéig. Melle dagadásig megtelt örömmel.

*

Öt nap múlva azzal a szándékkal lovagolt a kunyhó felé, hogy beszélni fog Griseldisszel. Lépésben tartotta lovát. Mit fog beszélni Griseldisszel? Nem tudta. Visszahívja a várba? Nem tudott rá felelni. Mégis, jobb lenne visszafordulnia gondolta és ekkor észrevette, hogy Griseldis kerítése előtt áll valaki, egy kastélybeli szolga. Volter elvörösödött a feje búbjáig és egész testében égve, nagyot csapott a lóra. Másnap jelentették Volternak, hogy az emeleti folyosó szolgája eltűnt. Volter többé nem lovagolt a kunyhó felé.

*

És egyáltalában nem tett egyebet, mint amire a várnép gépezete figyelmeztette. Ődöngött, feküdt, ivott, lézengett, itt-ott megállt. Csak álmaiban volt némi élet és ébredéskor töltötte el valami valóság, fájdalom alakjában. Álmában képek villantak fel agyában, mint láng a láp felett. Látta Griseldist, mindenféle alakban, magát mindenféle helyzetben, szerelmesen és megszégyenítve. Ébredéskor pedig a halált érezte a derekában. Panico jött néha hozzá. Később, tavasszal már kijárt az erdőre, lassanként felébredt érdeklődése külső, városbeli dolgok iránt. Majd hadba kellett szállnia. Előbb savoyaiakkal, később milánóiakkal. Feléledt benne a régi Volter, a legénykori, őseinek unokája, aki nem vette a nőt komolyan, aki nem tudott Griseldisről, és két év múlva keletre ment harcolni a pogányok ellen.

*

Keleten négy évig volt és visszajövet, Velencében Panico hívta magával Bolognába. Szíve megdobbant, fejének bágyadt bólintásával beleegyezett. Az úton gyönyörködött az itáliai földek virágzásában és Bologna barátságos utcáiban. Mikor Panico házának kapuján belépett, felvidította az udvar tágassága, az épület méltóságos belső homlokzata, a lépcsőház dísze, Panico feleségének öröme. És a karcsú leányt, akit egy teremben talált izmos kis öccsével, az ő leányát és az ő fiát, biztos, örülő érzéssel megölelte, örvendett nekik és így szólt hozzájuk:

- Eljöttök hozzám váramba, a Mantába. Itt jó helyetek volt, de nálam is jó helyetek lesz. Szeretni fogjuk egymást.

A leány válaszolt és arcán valami komolyság és határozottság maradt akkor is, mikor ajkai mozogtak.

- Elmegyünk veled, bár itt nagyon jó. Valószínűleg szeretni fogjuk egymást, mert jó embernek látszol. Otthon van anyám?

Volter meghökkent, azután kissé lehajtotta fejét.

- Előre kell mennem, hogy anyátok készülhessen fogadástokra. Ti holnap jöttök utánam.

A kis fiú idegenül bámult. Volter nemsokára útnak indult.

Fáradt testét a ló zötyögtette, a lovascsapat fegyverei csörömpöltek mögötte, az erdő fekete, nedves útján tompán dobogott a lovak lába. Sötétedett és az út egyik oldalán, ahol az erdő ritkább volt, fehéren villant meg egy-egy besurranó napsugár. Mikor a napfény elosont, úgy rémlett Volternak, hogy a tölgyerdő fái között fehér homlokot lát, majd két nagy, fájdalmas, barna szemet. Olykor mindez fejjé egészült ki, selymes fényű, barna hajkoronával, gömbölyű, fehér állal, a fej alá büszke, márványos mell tolult, amely alatt lebegve imbolygott a karcsú törzs. A jelenés felbukkant és eltűnt. Csak a szemek, a szemek lettek mind állandóbbá, a nagy barna szemek néztek némán, örök szemrehányással és valami idegenséggel. Bélyege volt rajtuk a szenvedésnek és úgy néztek, mint az, akinek régi konok ellensége kerül szeme elé és ezt mondja: »Ni, hát ez az? Furcsa«. Így néztek a szemek Volterra a hosszú, sötét útnak egész éjszakáján át.

Még aznap reggel, mikor hazaérkezett, Griseldishez lovagolt. Levette fejéről a szárnyas sisakot, mikor már leszállt volt lováról és ment Griseldis udvarába. Szorongva állt meg Griseldis, a nyugodt, egyenesen álló Griseldis előtt:

- Régen láttalak Griseldis.

Annak könnyű mosoly ült ajkára, a szenvedő szemek alá. Volter erőt vett magán.

- Most a kastélyba kell jönnöd. Azért jöttem, hogy kérjelek, jer a kastélyba. Vendégeim lesznek.

Griseldis felemelte fejét és halkan szólt:

- És a gyermekeim?

Nyitva maradtak ajkai, melle hevesen járt fel és alá és szemeiből könnyek indultak arcára. Volter megfogta kezét:

- Jer fel a kastélyba.

És kiment és felült a lovára. Griseldisért hintó jött. Griseldis fenn rendbe rakatta az asztalokat, megvettette az ágyakat és kioktatta a cselédséget. Azután visszatért a konyhába, atyjához, az öreg Jankulához.

A zöldruhás harsonások a terem kis karzatán befejezték az indulót És ezután a tarka, világos ebédlőteremben nem hallatszott egyéb, mint összeütődő edények zördülése, nem történt egyéb, mint a felszolgáló apródok kecses járás-kelése. Volter kis fia, szétvetett lábakkal, mozdulatlanul állt a folyosó ajtajánál, a harsonások karzata alatt. Oldalt, a férfiak hosszú asztalánál, épp oly csend volt, mint a nőknél, a zöldszegélyes, piros baldachin alatt. Volter leánya hermelines bíborruhában, - a fején aranyos óriás lepke volt a dísz - leszegzett szempillákkal meredt maga elé és amint hallgatagon ült két barátnője közt, szájának összehúzott izmain, arcának kifeszített síkjain, homlokának függélyes ráncain meglátszott, hogy egész lelkét valami kielégítetlenség feszíti. Volter pedig, a megtörött Volter oly nyomorultul ült ott, mint bírái előtt a bűnös és egy borzasztó élet minden súlyát érezte vállán. A hosszú pillanat alatt kívánta, bár halna meg, bár ne tudná lélegző melle felemelni a ránehezedő levegőt. Griseldis nem volt ott, Griseldis, akit mindenki odavárt. Rettenetes volt a csend és a szívekbe markolt, amidőn a padló barna fanégyszögein felpattogott egy hetyke agár hosszú körmeinek csattanása. És ekkor felkiáltott Volter leánya és hangja vágta a levegőt:

- Kemény, rossz, makacs ember vagy te apám, borzasztó hajthatatlan, gyanakvó neheztelésedben és rettentő a te balga makacsságodban. Gyermeked létemre kell mondanom ezt neked, mert nem elég, hogy annyi éven át elszakítottál anyánktól, még most, midőn látod és érzed tetted balgatagságát és midőn tudod, hogy anyánk a szentekhez hasonló, még most is méltatlan helyen engeded senyvedni, holott mindnyájunknál följebbvaló ő. Embereld meg magad végre és kérj tőle bocsánatot, csókold meg kezeit és vesd ki magadból rémítő keménységedet, hogy úgy érezzem magamat, mint aki szerető szülőinek házában van és ne úgy, mint a rabszolga távoli föld rideg udvarában. Menj érte és hozd ide, a vár úrnőjének méltó helyére, amelyre engem ültettek, vagy én megyek érte, szeretett édesanyámért.

És felkelt helyéből és megindult atyja felé a leány. Egy pillanatra megállt az összeroskadt ember előtt, azután kiment az ajtón, melyen kis öccse bámult be. Kézen fogta a gyermeket és elindult vele a lépcső felé. De ekkor felkerekedett az egész vendégsereg, az apródok, a pohárnok és utánuk vonult vékony lábaival a büszke agár is. Csak Volter maradt ott, ülve az asztalnál, tehetetlenül, feje két, asztalra esett karjára borult és csukló, fuldokló zokogással kísérte a távozok lépteinek dobaját.