Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Szabó Dezső: A irodalom mint társadalmi funkció

Szabó Dezső: A irodalom mint társadalmi funkció
I. Minő hatása van az irodalomnak a társadalmi átalakulásokra és a társadalmi életnek az irodalomra? [+]

Ma már a történelmi materializmust épp oly tudományellenes elvonásnak látjuk, mint a történelmi ideálizmust. Minden történelmi tényben megtaláljuk az anyagi feltételezettséget és a megfelelő pszichikai tartalmat. Ez nem akar valami mesés dualizmust jelenteni. Az élet dualisztikus felfogása ma már - talán lehetetlenné van téve. Csak arra akarunk rámutatni, hogy a lelki tények függetlenné lehetnek anyagi okaiktól s új történelmi tényeket idézhetnek elő. A lelki élet mögött oly óriási múlt áll, a lelki élet oly megszámlálhatatlanul sokféle elem szintézise, a lelki tények oly végtelen sorozatban determinálják egymást, hogy néha egyes történelmi esemény anyagi okokra való visszavitele a legostobább racionalizmusra vezet.

Ezeket az általánosságokat szükségesnek tartom hangsúlyozni. Ugyanis sokat emlegetik az irodalom kezdeményező, forradalmi szerepét - és teljes igazsággal. És ezekben az esetekben általában igen könnyű a gazdasági rugókra rámutatni. De nem emlegetik eléggé az irodalom rengeteg konzervatív, megkötő erejét. Pedig - amint látni fogjuk - első sorban az irodalom az, mely megőrzi az ideológiát [*] azt anyagi feltételeitől függetleníti s új gazdasági és társadalmi viszonyok közt oly lelki típust tart fenn, mely néha egyes társadalmi osztályok öngyilkosságát jelenti.

*

Az irodalom az élet egységének legáltalánosabb megérzése s így a leguniverzálisabb szociális érzést szuggerálja. Az irodalomnak ezt az egyetemes szociális jellegét megkapjuk a teremtő, az író és az élvező lelki tényeiben.

Az írói (költői, művészi) teremtés két alapjelensége: l. más élet megélése, [*]

2. azon szuggesztív formák megtalálása, melyekkel ezt az életet az olvasóval megéleti. A dolgok, a plánták, az állatok mindig beszéltek hangulatot az embernek. Mégis a szociális érzés ama legnagyobb kitágulását, [*] mellyel visszaérezzük magunk az élet ős egységébe, a 18. század végétől kezdve látjuk a társadalomban ható tényezővé lenni. (Természeti szépségek, állatok, növények védelme, a természetnek mint regeneráló erőnek keresése etc.) És kétségtelen, hogy ennek azok a lelki diszpozíciók az okai, melyeket a 18. század végétől mind egyetemesebben természeti költészet az emberekbe nevelt. [*]

De az írói alkotás, az irodalom szociális jelentősége az írónak főleg abban a képességében van, hogy sok más emberéletet képes megélni. Mivel pedig a legegyszerűbb emberélet is végtelen elemek bonyolultsága és fényképszerűleg vissza nem adható, az író úgy szuggerálja ránk ezt az életet, hogy kiemeli azokat a reprezentatív lelki tényeket [*] , melyeknek összjátéka maga után idézi a többé-kevésbé tudatos végtelenül sokféle apró lelki tényeket. Így hangsúlyozza azt, ami bánt, ami fáj, ami hiányzik, vagy azt, ami szeretetre vonz, ami jól esik, aminek megléte kedves. Ez a művészi hangsúlyozás, az élet irányító elemeinek ez a szándékos aláhúzása teszi az irodalmat egy megértető, irányító s felsőbb szociális életté. Az irodalom ilyen értelemben valóban mintegy magára gondolása, tudata a történelmi, a társadalmi életnek. Ezért állítottam, hogy szükséges, hogy egy népnek az irodalmában meg legyen küzdelmeinek, problémáinak folytonossága. És csakugyan úgy látjuk, hogy teljesen kialakult, teremtő erejű kultúrfázisokat csak annak a nemzetnek az élete mutat fel, melynek irodalmában ez a folytonosság [*] meg van. A dolog érthető. Egy ilyen kultúrfázishoz szükség van: egy társadalmi lelki típus teljes kialakulására, egy kialakult ideológia bizonyos ideig való teremtő erejére. Ezt a lelki típust pedig elsősorban az irodalom neveli s ezt az ideológiát az irodalom őrzi meg.

Az irodalom hatása tehát a társadalmi alakulásokra a kővetkező:

l. Kezdeményező, forradalmi (romboló és alkotó). A társadalmi alakulások gyökér okai kétségtelenül gazdaságiak. De ezek az okok önmagukban nem elégségesek arra, hogy a tradíciók, hit, törvények s más tényezőkkel lekötött közenergiát új társadalmi formát alakító küzdelemre szabadítsák fel. Az emberek túlnyomó tömege - és itt nemcsak a népet értem - az élet eseményeit csak egyéni vonatkozásokban nézi és nem generalizál. Éppen ez teszi egyáltalában lehetővé az emberi közösségek irányítását. X és Y és Z jobbágyok szenvedtek a rendiség borzasztóságaitól, de mindenik földesura gonoszságának, vagy más accidentiának tudta be bajait. Ekkor jön a művész, az író és olyan szuggeráló példát ad, hogy abban az egy alakban és egy történetben az olvasó vagy néző egy nagy szenvedő társadalom tagjának látja magát. Talán az általános okok rendszerét még most sem látja, de elkeseredése, nyomorúságának érzete most már szociális értékűvé vált. Az ilyen szuggeráló irodalmi típusok készítik elő azt a lelki formát, mely a társadalmi változásokat lehetővé teszi. A jacquerieben lényeges részük van a fabliauk és róka-regények rikító típusainak. A protestantizmustól felfedezett új testamentumon keresztül Krisztus valósággal parasztlázító volt a 16. században.

Az irodalom kezdeményező hatását úgy lehetne összegezni: az író szuggeráló típusokkal és mesével felébreszti az egyénben azt a tudatot, hogy életérdekeivel egy nagyobb közösség tagja. Megsejteti vele azon általános hiányokat és követelményeket, melyeknek egyéni bajai folyományai. Emotív úton beidegzi a közpszichébe azt a pár ideát, melyek az elkövetkező társadalmi kialakulás első rugói. Szóval megteremti az új kialakuláshoz szükséges szociális hitet. Mert a nagy közösségekben mindig egy hiszekegyet találunk mint legvégső lelki irányítót. E hiszekegy mondatai mindig érzelmi és értelmi axiómák. Egy pár alapigazság, melyhez életérdekei összes érzelmeit, egész sokféle lelki életét hozzágyökerítik. Amint többen észrevették - a tömegekben vallás, szocializmus, tudomány ugyanazon lelki folyamatok más-más tartalommal. Az immaculata concepcio, az általános titkos választói jog, a föld napkörüli forgása egyformán hit a nagyközönségben. Természetes, hogy az ilyen szociális hithez az alapdiszpozíciót a gazdasági okok adják meg, de magát az új társadalmi kialakulás előidézéséhez és megvédéséhez szükséges szociális hitet első sorban az irodalom fejleszti és tartja fönn. A tudomány közkinccsé lett alapigazságai is emotív jellegűek a nagyközönségben. És ezt a tudományos hitet is elsősorban - éppen mert a köznél érzelmi jellegű - a szépirodalom teremti meg. Az újkori filozófia, szociológia és tudomány azon igazságai, melyek leginkább alkalmasak új társadalmi változások előidézésére, különösen a szépirodalmon át lettek egyetemes hitté, az etikai determináció, az átöröklés, a Darwinizmus, a miliő a szellemi életben, a házasság és a szexuális élet új felfogása etc, etc. Az irodalom romboló hatása természetszerűen gyorsabb, mint az alkotó - és ez így van jól, mert a társadalmi alkotásokhoz első sorban égető hiánynak az érzete szükséges. Ezért van pl., hogy napjainkban a morál terén (sőt a moráltudományban is) nagy ingadozások, bizonytalanságok észleltetnek. Az új, az etikai determináltság alapján álló demokratikus társadalomban kiveszett a hit, a szabad akaratban hivő monarchikus - egyházi társadalom morálja iránt. És új morális hit még nem alakult ki. A történelmi szemmel néző nem esik kétségbe és nem botránkozik. Nem mintha az az ostoba mondás vigasztalna, hogy: morál nincs. Épp ilyen bölcsesség volna azt mondani: ruha nincs. A régi morál destrukciójában (a köztudatban) kétségtelenül az irodalomnak jut ki az oroszlánrész. De milyen két nagyszerű áramot látunk az utolsó 130-150 év irodalmában. Két különböző irányú - de egyaránt hősies és komoly törekvést - megalkotni egy individuális és egy szociális erkölcsi hitet (v. ö. pl. az ellentétet Stendhal, Flaubert és Hugo, Zola között etc.) És az új társadalom harmonikus morális hitének megalkotása - az irodalomra vár.

2. Konzervatív és megkötő hatása van az irodalomnak. Tegyük fel, hogy bizonyos időtartam alatt az irodalom - szuggeráló típusaival és meséivel vagy lírájával - bizonyos számú oly ideát tett a közösség vérévé, melyek abban az időben a leglehetségesebb, legtermékenyebb szociális életet teremtik. A közösség a munka spórolás ösztönével, és a megszokott affekciók makacsságával ragaszkodik ezekhez az ideákhoz. És az irodalomtól továbbra is oly típusokat, mesét, lírát vár, melyekből ugyanazon gondolatok és érzelmek irrádiálnak. Viszont a hasonló irodalmi termelés megerősíti ezt a közlelki típust. Így tart fenn az irodalom a társadalomban egy állandó kultúrfázist. A francia klasszicizmus és a 17. század erősen monarchikus egyházi társadalma szép példa az irodalom és a társadalom e kölcsönös erőviszonyaira. És vajon annak, hogy nálunk a 19. századig egyik nyugat-európai kultúrfázis sem fejlődhetett ki tiszta típusban (középkor, reneszánsz, etc.) nem volt-e egyik oka, hogy nem volt elég irodalom hozzá, hogy ilyen állandó lelki típust teremtsen. (A kölcsönhatás olyan természetű, hogyha a kérdést megfordítva tesszük fel, bátran igent mondhatunk rá.) Nálunk pl. középkori értelemben vett feudális irodalom hiányzik s a középkori hit nem tudta népünk költészetét oly gazdag virágzásba hozni, mint Nyugaton. És ez az oka talán, hogy igazi katolikus psziché, olyan értelemben mint Nyugaton, Magyarországon - talán - sohasem volt.

De az előbbi esetben, ezekben a termékeny kultúrfázisokban azért volt könnyű az irodalomnak ugyanazon társadalmi pszichét megőrizni, mert a gazdasági és társadalmi viszonyok is jó ideig - általában - azonosak maradtak. Az irodalom ereje többre hat, a társadalmi pszichét, az ideológiát függetleníti gazdasági feltételeitől. Az irodalomnak e hatása igen nagy gátja a haladásnak és sok történelmi aberrációra vezet. Igen jó példa erre a magyar középosztály szerepe az újabb demokratikus küzdelmekben. Kétségtelen, hogy a magyar középosztály igen nagy része még oly újításoktól is irtózik, melyeknek szüksége már régóta közhellyé vált. És itt nemcsak az érdekeibe belegubózott zsíros burzsoát értem, hanem a tekintetes, nagyságos - sőt talán méltóságos - proletárok (tanítók, tanárok, bírák, egyetemi tanárok, egyéb tisztviselők etc.) nagy tömegét. A magyar középosztály átlagalakjának legrikítóbb vonásai, ott áll körülbelül, hol a múlt század 30-as éveinek francia burzsoája. Ha kérded, hogy hiszi-e istent, megbotránkozva felel: - Minden intelligens ember hisz istenben. De siet hozzátenni: - Ez nem a dogmák istene, hanem valami »erő«, »rend«. Tovább kérded, hogy ez a »rend« vagy »erő« személyes-e, morális bíró-e etc. Észreveszed, hogy bizony az egy határozatlan ködös képlet, egy átmeneti, paktumos isten, melynek apjai Kálvin, Voltaire, Hugo, Jókai, Darwin etc., szóval egy véletlenes, tarka részvénytársaság. Hihetetlenül kész felelete van az emberi egyenlőséget és a demokrácia üdvözítő voltát illetőleg. De húsába nőtt tisztelettel tartja természetesnek, hogy az országot az arisztokrácia, a megyét a dzsentri vezesse. Mert ez az ember még mindig a Vas Gereben, Jósika, Kemény, Jókai, Herczeg típusain át látja a világot. És ebben az irodalomban (ez nem akarja érinteni e művek esztétikai értékét) megtaláljuk a romantikusok ködös istenségét. És ez az irodalom - általában - még mindig az arisztokrácia és a dzsentri alakjait exaltálja és ezekben látja a nemzet fenntartó elemét. És igazán termékeny demokratikus kultúrfázis csak akkor jöhet létre Magyarországon, mikor egy igazi demokratikus irodalom pszichét teremt hozzá. [*] Szomorú, hogy a pozitivizmust nálunk az irodalom nem aknázta ki egy forradalmi naturalizmussal. A mondottakhoz hozzá kell gondolni, hogy 1848-at milyen értelemben zsákmányolta ki a későbbi irodalom, és be fogjuk látni, hogy a 19. század magyar irodalma épen úgy féldemokrata, mint ahogy 1848 a félig merések és félig megalkuvások kora volt.

Szomorúan érdekes, hogy a magyar vidéki »intelligencia« pszichéjét mennyire megkötötte - nem is az Arany, Vörösmarty, Petőfi, mert nem a tiszta forrásból merít - hanem az utánuk élődő parazita irodalom, melynek fővonásai: hazug demokrácia, hazug népiesség, öt honvéddel egy hídon háromezer muszkát föltartóztató hazafiság, és egy gyalázatos valami, mit ideálizmusnak szoktak nevezni. Vágj keresztmetszetet bármely gazdatisztből, szolgabíróból, al- vagy főispánból és találsz benne egy Lisznyait, egy Jókai típust, egy Szabolcskát, Ábrányit vagy Göre Gábort. Amíg ezt a holt masszát egy új irodalom életre nem masszírozza, értékes társadalmi ténykedést ne várjunk tőle.

 

[+] A fejezetek élén álló kérdések a Társadalomtud. Társaság vitakérdései. Példákra - rövidség kedvéért - csak rámutatunk, különben is minden egyes kérdésben bizonyító példa az egész irodalom folyama. Az általános eredményekben Guyau híve vagyok. (Promlémes de l'esthétique contenporaine. K'Art au point de vue sociologique.)

[*] E szót - önkényesen - a következő értelemmel használom: valamely társadalmi kialakulást fenntartó lelki tényezők összessége.

[*] Az úgynevezett teljesen egyéni líra nem kivétel szociális jelentőség tekintetében. Bármily új és bizarr összetétele a lelki tényezőknek a költő, egy nagy rokon societasnak ad kifejezést. Ady lírája pl. az új magyar generáció igen nagy részének szükségszerű kifejezése.

[*] Bármily rokonnak is látszik a középkori keresztény irodalom testvérülése a természeti dolgokkal (l. Szt. Ferenc, Szt. Jeromos legenda etc.) a romantikus irodalmával, az alapfelfogásban igen lényeges különbség van.

[*] Az irodalom a 18. század végétől kezdve előkészítette a köztudatot a Darwinizmus számára.

[*] Az egyes iskolák jelszavai nem téveszthetik meg a vizsgálót.

[*] Természetesen a társadalmi élet összes tényezői között oly nagy a kölcsönhatás, hogy a tételt megfordítva is fel lehet állítani. Egyáltalában mihelyt szisztémát alkalmazunk az életre, csak részigazságunk lehet.

[*] * Jellemző, hogy a szociális értelemben is igazán forradalmi Petőfit az uralkodó osztályok kritikája, hogy akarja saját érdekeinek megfelelőleg szelíd burzsoává alakítani. Lásd pl. Ferenczy Z. hihetetlen torzítását Petőfi szocializmusáról. Pedig az igazi proletár költészet a magyar irodalomban Petőfivel kezdődik.