Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Figyelő

Erdély Jenő: Kropotkin: Egy orosz forradalmár emlékiratai

Irodalmunkban egy-két esztendő óta határozottan észrevehető öntudatossággal alakul ki egy bizonyos orosz szimpátia. Nem csupán arról az internacionális orosz érdeklődésről van szó, amely az orosz regényírók hatása alatt német regényírókban és magyar nyomorriporterekben annyira fölkelt, hanem egy mélyebb, az élet minden fázisában megnyilvánuló hasonlatosságról, amely Magyarországot Oroszország közelébe, hogy ne mondjam, ölébe dobja. Akik végigutaztak a végtelen orosz síkságon, szinte megdöbbenve vették észre, hogy nini, ezek a sivár, alacsony házak az ő gémes kútjaikkal tipikusan magyar hangulatot festenek az orosz égboltra, a szegény muzsik, akinek a szabadsága rosszabb a magyar zsellérénél, éppen úgy reszket az ő nácsálnikjától, mint a mi földtelen parasztunk a szolgabírótól. És a néplélek, ez a sokszor profanizált dús termőtalaja a szineknek, hangulatoknak, a fejlődő életnek ez a kiapadhatatlan forrása mennyire egyformán sír a Volga és a Tisza mellett! Ugyanazok a frázisok, ugyanazok az ütemek csendülnek meg az orosz és magyar népdalokban, úgyszólván csak a hangszer technikájában van különbség. Nemrég hallottam Petőfi dalait sok invencióval megzenésítve, a szomorúja egészen a szibériai fegyencek éneke volt, a vidáma pedig a kecskebukázó orosz táncoké.

Ezek a hasonlóságok az alapban, de az intézmények, a politikai és társadalmi berendezkedés, a két ország gazdasági helyzete szintén azonos elveken nyugszik, csupán azt nem szabad elfelejteni, hogy a sokkal kisebb - a fejlődésben tehát mozgékonyabb - Magyarország a maga területi egészében közelebb esik a nagy nyugat-európai mozgalmakhoz, évszázadok óta erős német hatás alatt áll, nem személyeken, mint Oroszország, hanem intézményeiben és szellemében. De van valami, amiben Oroszország előbbre van, mint magát szlávnak elismerni nem akaró hasonmása, Magyarország és ez nem más, mint szomjas mohósága a kultúráért.

Valami határozott fizikai törvénye van e népek lélektanának, amely törvény úgy fejezhető ki, hogy minél elnyomottabb szellemileg és anyagilag egy nagy néptömeg, annál nagyobb erővel és sűrűbben szökellnek ki a nyomás alól menekülő elemei. Az orosz elnyomatás szörnyűsége valami csudálatos éltető hatással van a liberalizmusra, a fizika alaptörvénye: actio par est reactionum, szinte szemlátomást érvényesül. Az orosz rémuralom szörnyűsége olyan szembetűnő, korruptsága annyira eltussolhatatlan, hogy fel kell lázadnia ellene annak a mérsékelt és tartózkodó néprétegnek is, amely másutt talpköve és védőbástyája a meglévő államrendnek.

És ez az, amivel Oroszország ötödfél évtized óta előnyben van a kultúra lejtőjén való csörtetésben Magyarország fölött. Nálunk nagyszerűen meg tudták csinálni bölcs intézői az ország sorsának, hogy Magyarország »szabad« legyen, a szabadság hazája - az uralmon levő feudális osztályok számára. S a feudális gazdálkodás kényszerű morzsáin felhízott művelt polgári középosztály - úgy, ahogy - szintén részese ennek a politikai szabadságnak, ennek a társadalmi baczurgazsiságnak, amely közjogi nádasok zsombékjaiba posványosítja a félművelt agyvelők gondolatait. A nép minálunk a kaptafa mellett, a kocsmában, a kávéházban és az újságokban közjogi kérdésekről, csillogó napi semmiségekről politizál és ezalatt csak nehezen, apránként kezd hajadzani ahhoz, hogy neki nem zászlókérdési deklaráció, hanem a holtkézi birtokok felszabadítása kell és a szocialista nem agyoncsapnivaló naplopó pernahajder, kiseprűzésre sem méltó lacibetyár, hanem gyakorlati alkalmazója világok törvényeit leszögező tudománynak. A magyar paraszt éppen úgy fél a felvilágosulástól, mint a Kropotkin muzsikja, aki lovai közé csap mikor a mellette bandukoló szocialista agitátorok osztályigazságról kezdenek beszélni neki.

Igen, Oroszország közel ötven esztendővel megelőzte Magyarországot és Kropotkin Péter magyar fordításban most megjelent kétkötetes munkája a legjobb bizonyíték erre. Az első kötetben a szunnyadásából felneszelő Oroszországot látja az ember, a tipikus moszkvai óvárost csendes palotáival, amelyen belül a jobbágygazdaságot folytató földesurak élnek elégedetten a világ sorjával. Azután jön egy kis szellőcsapás - a fiúk apjuk ellen fordulnak a jobbágyfelszabadítás miatt - majd utána egy hatalmas mistral, az öccsök bátyjaik félmunkáját akarják sutba dobni a teljes felszabadulás, a szellemi és gazdasági megújhodás törvénybeiktatása érdekében. Kristályos ragyogásban alakul ki úgyszólván lapról-lapra a hercegi családból való Kropotkin Péter lelke, hogy végül megállapodjék az elméleti anarchizmus veszedelmesen szép evangéliumában. Az ember látja a forradalmár emlékirataiban a hótakaró alatt kifejlő bimbókat, azt a nehéz, tragikusan szép vajúdást, amely egy erős ágat lenyűgöz a parányi rügyecske kipattantására. Milyen hatalmas az a nyomás, amely annyi ezer üde artézi forrást szökkentett az ég felé a szent küzdelem számára úgyszólván feneketlennek hitt mélységekből. Ennek az orosz kultúrának, amely az egészséges agyvelők ezreit és tízezreit lobbantotta lángra, nagynak és hatalmasnak kell lennie s meg kell kapnia gazdagságával a világ eszét, mint ahogy nyomorával a szívét meghódította.

Egy végtelen sort látni Kropotkin könyvéből, kiálló pofacsontú, kerekfejű muszkák néma sorát, amely Szibéria kelete helyett Európa nyugatja felé vándorol, csillogó szemmel, a közkatonák szent lelkesedésével. Az emlékiratok második részében, amely az európai szindikalista és nihilista mozgalmak csírázását tárgyalja, mindenütt ott látjuk a csendesen helyeslő, hangyaszerű szorgalommal közkatonáskodó oroszt, aki a hangtalanul elmúló tömeget adja nemcsak puskával a vállán, a Yalu folyó medrében, hanem könyvvel és bombával a kezében a gyakorlatba vitt társadalmi elméletek kísérleti nyulaként vérzik el szerte a világon. Fölényesen gyilkoló és bölcselkedve meghaló közkatonák ők, véres katakombája az ideális anarkizmusnak, amely - Kropotkin könyvéből is kisugárzó - bódulatosan szép és magával ragadó hitvallás lenyűgözött tömegek számára.