Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Hegedűs-Tull hagyatéki kiállítása

Hegedűs László. Egy ember egész életének tartalma, eredménye, törekvéseinek minden nyoma együtt van. Mindaz, ami egy-egy műcsarnoki kiállítás alkalmával időnként, mint önmagától adódó elszigetelt produktumnak látszott, most széjjelteregetve, megokolva, a megelőző és következő lépések lendülésével elénk tárul.

Képeit már régóta nem lehetett azzal az érzéssel fogadni, mely kijár mindenkinek, akitől még várható valami. Megmozdulás, mélyülés, útváltozás és hasonlók. A művész belső élete, elgondolásai, céljai nem kelthettek érdeklődést.

Most, hogy halála után kegyeletes kezek összegyűjtötték munkálkodásának dokumentumait (több százra menő leltári szám) nagy befejezett vásznaktól kezdve egészen apró papírszetetekre vetett vázlatokig, jegyzetekig, fiatalkori kisérletekig, pikturájának személyes mozzanatai lépnek előtérbe és jobban érződik az »ember«. Meghatódás, a kiesett paletta, ecset posztumusz romantikája illet, majdnem rokonszenves, az életében személytelen, immár megmerevült foszladozó kar.

Eltávozott az ember és képei, a maguk tökéletlenségük szomorúságában mondhatnám, kiméletlenül vádolják azt az akaratot, amely béna féléletre parancsolta őket.

íme elpihent a kéz és jól tudjuk, hogy ennek a pályának sorompói örökre lezárultak, lehetőség, remény nincsen, hogy valaha ezek az eredmények megbővülnek, szögletet válthatnak, magáról a művész egész tevékenységéről ítéletet mondhatunk és kijelölhetjük azt a helyet, melyet művészete a magyar piktúra komplexumában elfoglalhat.

Hegedűs László, mint a Benczúr iskola neveltje, professzor, tipikus képviselője volt a Benczúr nevéhez fűződő művészi iránynak. Annak minden bűnét, mint ledobhatatlan terhet, élete végéig magán cipelte és azok a forradalmi érzések, amelyeket ő egy-egy keserű pillanatában kifejezni akart, nem voltak egyebek, mint reménytelen vágyakozás, hogy megszabaduljon tűrhetetlen örökségétől. Forradalmi érzéseket említettem. Ezek nem piktúrájának belső, tartalmi megújhodásához vezető utak keresésére irányultak, hanem irodalmi, helyesebben bizonyos politikai forradalmiságnak kifejezésére.

Képzeljük el Vajk keresztelésének, a milleneumi hódoló jelenetnek kompozícióját, anarhista eszmék illusztrálására transzponálva.

Újat akart Hegedűs László és tehetetlensége, piktori iránya kilátástalanságának tudatában magán a piktúrán kívül eső »új« keresésére vállalkozott. Később már semmit sem akart.

Zichy Mihály politikai forradalmiságát érezzük és Zichy Mihály piktori jellegzetességeinek valamelyes visszasugárzását látjuk némelyik fiatalabb korában festett képén. Csakhogy Zichy készültsége alaposabb, tudása erősebb volt, talentuma, kifejezőképessége nagyobb változatokra alkatmas és kultúrája távolabbra nyúló. Belőle még mindig elég maradt, ha ki is vontuk a politikát és egyebeket.

De ő hetykén, értelmetlenül szeletelte a vásznat. Tömérdek befejezetlen kompozícióján siralmas céltalanságban futnak, cikáznak vonalai. Sémává fagyott lelkében a régi nagy mesterek fellobogó izgalma. Biblia, történelem, politika. Mind átvonult piktúráján és kispolgári megmozdulásokra, nagy síkok felületes átfestésére sarkalta. Körülötte keserves, sanyarú küzdelmekkel ásták ki önmagukat a fiatalok, ő pedig állami támogatás melegében sütkérezve, bedugta fülét, felszedte a halhatatlanság előlegeit. Itt a számadás és járandósága : semmi.

Tull Ödön. Hans von Marées egyik levelében (úgy hangzik, mint a sivatagban eltévedt ember jajkiáltása) az emberek szimpátiáját majdnem mindenekfölött való jónak taksálja.

Szimpátia, forrása ez sok lehetőségnek, de egyúttal veszedelmes narkotikuma a küszködésben teljessé edződő akaratnak.

Alig ismerek magyar piktort, aki olyan széles körben szimpátiát tudott volna kelteni, mint Tull Ödön.

Ez érthető is. Motívumai - külföldi, gyakran egzotikus tájak - érdekesek a szó irodalmi értelmében. Ahogy ezeket a motívumokat feldolgozta, óvatosan kikerülte azokat a határokat, amelyek a tények puszta konstatálása és a kiválasztó egyéni stilizálás között adódnak. A színek kellemes harmonizálását becsülte a legtöbbre. Apró meleg sárga, piros, kék foltok, pettyek szóródnak szanaszéjjel vásznain, akvarellpapírján, méltó komponensei így középmodern bankdirektori szalon tónusoknak. Egy jól sikerült Studio-melléklet a legtöbbje.

Tull Ödön bizonyára többet akart. Tíz évvel ezelőtt festett néhány képét mintha a felszabadulásnak ez a vágyakozása feszítené. A színek forróbbak, teljesebbek, erotikusabbak, a rajzban több az elevenség, mozgás. Aztán vége ennek is. Talán megbánta, hogy többre vágyakozott, mint annakelőtte. Nem hitte, hogy a közönség a rokonérzését másra fordítsa, mint hétköznapjaiban készült munkáira. Szóval a szimpátián múlott. Pedig ha Tull Ödön továbbfejleszti azt, amit valamelyik forró pillanatában elgondolt, ha nem fordul vissza a rosszul értelmezett józanság hideg ujjmutatására - vagy talán gyengeségét érezte? Meglehet az is.

A két halott művész kiállítását a grafikus művészek egyesületének tárlata egészíti ki.

Sok-sok. Különféle hang, mely zsongássá fakul. Nem süvít ki belőle éles kiáltás, mély zengés sem festi alá.

Olgyai Viktor az egyesület egyik exponense. Őt kérdem, Olgyai Viktort, hogy nem átalja, már tíz esztendeje ugyanazt a havas tájat, ugyanazt az árnyékkal felszeldelt erdőalját egyazon módon megfesteni, megrajzolni, rézkarcra, litográfiára vinni?