Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám

F. Kernách Ilona: A fajtája
Történik az Alföldön; magyar parasztszobában

Öregasszony:

Inadban a bátorságod, golyhó.

Gábris (megütődve)

Ángyó! Ke' mongya ezt... épen kend, a napa, fia asszonyára?

Öregasszony:

Én hát, mer én vagyok a vén, te meg a vak.

Gábris:

Ne vessen tüzes üszköt belém, szavától még fejem vesztem, azt eccer, mikor nem is ittam fordulni talál velem a világ... (Lassan, bizalmatlanul, inkább csak úgy magának.) Dejszen, kend evvel mást akarhat, jól tugya kend is, hogy Juli engem csak úgy állhat, mint unokasógort, azontul se testének, se lelkének.

Öregasszony:

Azért senyved napról napra.

Gábris (Szemrehányóan):

Más rág azon rajta.

Öregasszony:

Utánad gurul a szíve, érted dagad a mája, attul sápad, mint a tökmag a finom pofája - csak te vagy a vak, hogy ezt se tátod (gunyosan nevetve kifelé tart).

Gábris:

Az ördög beszél kendből, mindig is avval cimborál. Álljon csak ángyó! avval a főddel is ugyan mit akarhat?! Mér akari apámnak eladni, mikor a kend fia vonta benne az igát. Kend tugygya, az öregje mind éhes a földre, ha mingyár atyafitagadó legyen is érte - de az én talpam ígetné, az én csizmám szorítná az igaztalanság, én abba a földbe nem is hasítom az ekém vasát.

(Közben Juli jött be, karján csomó rőzsével, a tűzhely elé szórta s most azt tördeli térdén. Szép, karcsú, gyenge asszony.) Öregasszony (élesen):

Csakhogy az a finyás csizma most alighanem lólábon szoritya a kapcát. Hát csak szépicsd magad . . . de elébb töröld meg az orrod aztán márcsd az én dógomba (kimegy).

Gábris (utána):

Szavamér én állok.

(Juli a feltördelt rőzséből a szabad tűzhely parazsára rak egy csomót, a katlanka alá, elétérdel és szítja a tüzet; a fellobbant láng piros fényt vet az arcába.)

Gábris: (csillogó szemmel, nagy kivánsággal néz rá. Bólint.)

Száraz fa, de könnyen kigyuladsz...

Juli (felnéz rá, félig neheztelve, de jóindulattal):

Mán megin keresztbe áll a szeme, megin itókás... térne mán eszéhez eccer! Egész beleveszejti magát abba az italba.

Gábris (mohón néz rá vissza):

A szemedbe....

Juli:

Jól van, jó. (Felemeli a bogrács fedőjét és megkavarja a gőzölgő ételt.)

Gábris (elönti a melegség):

Igaz'a! Mintha csakugyan itókás vónék, ojan nótás kedvem támatt, ojan táncos kedvem, hogy kitudnám rugni a nagykocsma falát is. (Megy pár lépést, mintha hűteni akarna magán... Szelid pajtáskodva.) Hallottad a legújabb nótát?

Juli (maga elé mered):

Én, ugyan hunnan...

Gábris (hirtelen elszomorodik):

Ugy-e, rossz neked, nagyon. (S hogy az asszony szótlanul, csüggedten néz rá, ellágyulva hajtja le fejét Juli mellére): Juli...

Juli (gyöngéden elhárítja magától):

Hagyd el Gábris...

Gábris (elborítja az indulat és a kivánság):

De én kitéplek innen! (Szenvedélyétől elragadtatva átöleli és megakarja csókolni.)

Juli (védekezik és visszalöki):

Takarogygyon innen... Ha azt nem nézném, hogy részeg...

Gábris

(sötéten néz rá, gőgösen visszahátrál. Lábával dühösen felrúgja a bográcsot)

Kutyák marakogygyanak...

(Az ember, nagy, komor arcú, mély szemű, naptól barna, ingben, gatyában, vállán villával, szótlanul jön be. Elgondolkozva horgasztja le fejét, észre se veszi a jelenetet.)

Juli (ijedten néz a kidőlt ételre, az urához fordul):

Mos mit adok kendnek enni?...

Gábris (szégyenkező meghunyászkodással):

Jóska bátyám, ez a bolond ital...

Az ember (oda se nézve közbevág):

Jobb vóna Gábris a kocsma hejjett, ha dógod után néznél; jó darab földön behordatlan állnak a keresztek, eső gyühet rájuk, azt kiveri belőlük a szemet.

Gábris:

Verje. Bánomisén.

Az ember:

Nem egészen úgy van. A meddig be nem nyőlt a fejed lágya, hallgass az öregebb szóra. Örüjj, hogy a magadéban lehecc, mer csak akkor tudnád... (az asszony felé) jó lesz szalona, kenyér is. Nem tartanál vélünk te is Gábris?

Gábris (megilletődve):

Köszönöm, csak Isten áldásával. Minden jókat.

Az ember:

Neked is. (Kezelnek, Juli nagyon el van foglalva, a legény se néz felé, csak elmegy).

Juli (asztalra teszi a kenyeret, szalonát, sót, paprikát, az ember elveszi a vizeskorsót, iszik, de ételhez nem nyúl, maga elé néz és hallgat. Juli szomoruan nézi, előbb messziről, aztán lassan közelebb megy, a lócára ül és szelid keserüséggel megszólal):

Hékám, sehogy se jól van ez így...

Az ember (félretolja az ételt):

Nekem mondod...

Juli:

Csak dógozunk, dógozunk, azt ki-ki jön megy, mint kísértet, csak hallgat, hinné az ember hogy csak a Szentmihály lova hijánzik a nagy ház közepéből.

Az ember:

Minek mondod.

Juli:

Nem is azért mondom. Úgy is tudom tugygya, aztán, az én vérem már úgy is ki van szíva... Kend erős, hisz ember.

Az ember:

Nem soká tart mán.

Juli:

Még ha vóna kiér ez a keserves miér, de Andriskánk is elhalt... Kend még mint szál fa, de én mán nyiszlett, gyümölcstelen fájú, mint magtalan asszony: fejsze alá való.

Az ember:

Hadd így a jobbnak, vesszen a fajta.

Juli:

De ha kendnek sincs egy régi jó szava se hozzám.

Az ember (fetveti a fejét):

Hát mit szójjak, mit mongyak! Te asszonynép ha tele vagy, mint a kanna kicsordulhacc, ríhacc egy sort... én? Tán káromkogygyak? a saját anyámra! Mer azt kéne... mer mán ott állok (indutatosan az asztalra csap).

Juli (engesztelőleg a szavába vág):

Nem akartam én így, inkább csak azt, hogy mi leli kendet.

Az ember (kicsit lecsendesülve):

Sok minden lel. Minden napra esik valami. Tennap is megin itt vót a pesti ember, maga a gyáros. Addig míg a hátramozdítója gyütt, azt gajdolt a fülembe, meg nevetett a szemembe, még csak az epe se öntött el. Hogy az ijen köszörült eszü akarna engem világosítani... engem; szinte nevethetnékem vót keserüségembe is, ahogy zümmögött, mint légy az orrom előtt. Annak könnyű vót odavágni, hogy nem köll cséplőgép. De ez a feje vót. Ez nem tukmált, ez kérdezett: hogy hát miért is nem! Láccott, hogy nem is azér a pénzér, inkább az észér; nem is magáér, nem is magamér, nagyobbér. Az időér, földér, az országér: mer magáér a paraszti észjárásér. Ennek mán nehéz vót kimondani, hogy »nem köll uram,« mer evvel magamat is, de meg a fajtámat is, mintha lepocskoltam vóna. De mit mondhattam vóna neki. Akkor még inkább csak azt, hogy nem köll. Vagy meséjjem el neki az öregapám halálától kezdve! Hogy az apámra, a szegény béreslegényre, mikor a kektikás gazdája meghalt, szemet vetett az özvegy gazdasszony. Hogy vele élt, de hozzá mán nem ment vóna. Hogy sohase váljon magagazdája a szolgából. Hogy a szeme ki ne nyíjjon. Hogy ha szolga sorából föl is került az ágyasházba, csak azontul meg inkább az maragyon szolgánál is szolgább... Legyen inkább törvénytelen a gyerek. (Keserű kitöréssel.) Fattyú!! Hogy én se veszícsem szem elől eccer se, hogy az apám csak egy rongyos béres vót, akinek ereje meg kedve fogytán szemibe vágták a béresdíját, aztán szélnek eresztették... Mer ameddig ő él, úgy legyen minden, ahogy ő akari. Az első szó annak, akié vót mindig... Hogy immár deres fejjel ökrös szekéren is szolgasorban éjjek. Mer ha nem teccik föl is út, le is út... (Leverten.) Kezdetbe még lehetett vóna erről is beszélni; de mos mán bajos. Az idő is elmult lassan fölöttünk; aztán mit is kezdenék avval a kevéssel, amivel a szemem kiszúrná... mikor úgy meg is szoktam mán ezeket a szép, nagy új tagokat. Gyerekségtől kezdve benne növesztettem mos' meg benne töröm az erőmet. Belegyökeresedtem én mán nagyon; ha föl is forr bennem az indulat, kitépni mán nem tudom magamat ebből a földből.

Juli:

Nem viszi magával. Aztán meg kendnek mégis csak anynya.

Az ember:

Nem is a vagyonér - a szóér! Hogy a szégyent ne uszitaná annyiszor rám. Mos, hogy deres fejjel a derekam is keményebb, a kedvem is mordabb. Csak eccer vóna szavam mán nékem is. De soha. Hogy valaki, mer ő írástudóbb, úri, az én eszem kicsinyelje; hogy az én paraszti eszemnek nem köll cséplőgép; lóval nyomtatok; töltöm a drága időt, azt ne érném föl észszel, hogy az idő a drága, az idő a pénz, annál is több: föld. Hogy' máma mán nemcsak a testtel köll gyorsan járni, hanem észszel is, hogy hijába koptatya lábát, töri a derekát munkába, kinek az esze lassan mozog.

Az öregasszony (jön be):

Na, mán is meggyüttél!

Az ember (röviden és dacosan):

Meg.

Öregasszony:

Lovakat cserélni?

Az ember:

Azt.

Öregasszony:

Hány kereszt ment?

Az ember:

Hétszázba vagyunk.

Öregasszony:

Akkor reggel a kisbéres kezdheti a rostálást.

Az ember:

A Dongó-dülőből még nincs behordva a kereszt.

Öregasszony:

Hát mér nincs!

Az ember:

Mer nem győztük jobban. Ha szakadásig mén is, nyakunkba esik a kukuricatörés.

Öregasszony:

Meg köll tódani az éccakával; pipálni lesz idő télen.

Az ember (fölveti a fejét):

Nem is magamér. Én győzöm! De a béresekér, meg a jószágér. Nemcsak untig, szakadásig elég hajnali kettőtől napestig.
 
Öregasszony:

Hát. Hason feküdni jobb vóna nektek. Még mi az istennyilát ne, ha még mos se menne a dolog.

Az ember:

Ki merje mondani, hogy nem mén!

Öregasszony:

Ki merje tenni, hogy ne menynyen. Az enyimben. Annak kiállna a rúdja...

Az ember (visszafojtott indulata maró gúnyba csap):

Ha eztet nem magamra veszem, csak antul rosszabb; mer akkor azt köll mondani ke'nek, hogy a régi világ rég vót, mikor a béres ökörnél is nehezebb jármot húzott, nappal földi munkába, éccaka ágyasházba.

Öregasszony:

De a kigyófajtája sziszeg!

Az ember:

Elkellett vóna veszejteni a magjába... Nem világra hozni, fölnöveszteni, méregfogát egyenkint kiszedni... hogy necsak sziszegne!

Öregasszony:

Kígyó kígyó marad, ha ki is verték a méregfogát.

Az ember (indulata keserűségbe, majd bánatba mélyül):

Csak csúszó-mászó az mán, más nyomorultya. Mijen apám is vót, hogy ijen lehettem!? Hogy itt tudott hagyni. Nem vitt el magával. Hogy legalább tudnám hovatartozásom én is...

Öregasszony:

Nagy panaszod is lehet. Tán makkon híznál...

Az ember:

Nem szorultam panaszszóra. Ami bennen van, eltudom végezni magammal is. De sok minden kifelé néző van, ami nem járja. Hajcson mán eccer szavamra, anyám! Kend mégis csak asszonynép, van amit még kend se érhet úgy föl észszel, mint ahogy kéne. Ne felesejjünk. Beszéjjünk mán fej a fejjel; mikor az enyém úgyis mindég, csak ebben fől. Lássa... Cséri Jóska kisebb gazda, mégis vett mán vetőgépet; én még mindég a hátamon viszem a magot, markommal szórom. Akármerre nézzek, ki nyomtat még lóval? Mindenfelé cséplőgépek zúgnak, akinek nincs tehetsége venni, máséval csépelteti, azt' részt fizet érte, száz zsákból ád hatot, egykettőre kész van. Csak én állok magamba a szérűs középen szégyencégérnek. Azok mán rég a kukoricatörésben lesznek - én még mindég tarthatom a kötőféket, nézhetem, hogy forognak körbe a lovak. Hogy így forgok én is. Forgatnak engem is. (Kitör) Én ezt szégyellem is! Lenyelem a mérget, de a szivem, az elfordul bennem...

Öregasszony:

Hát innen fúj a szél. Összeröfögtetek mán megint a drágalátusoddal. Gépet. Avas fenét a hasatokba, nem gépet. Szászszor is monttam; nem köll: hát nem köll. Gépet pucorhízlalónak néktek; nekem meg nézni, hogy falja a kazán a drága szalmát, a dobja, hogy töri a szemet, azt hajtya a pévába, törekbe, amit a kalászba nem hagyott. Ameddig én élek ijen pocsékolás nem lesz! Ha az én dédem ivadéka ivadékának jó vót, jó lehet nektek is. Kezük munkájába tört a derekuk, ropogott a csontyuk: törjön, ropogjon nektek is. Lajhárok. Vagy kijé itt minden? Ki parancsol itt? Ki kitől él itt? Ki mégis minden lében kanál itt! (Juli felé.) Te kódusivadék, te meg csak uszícsd a szavadat erre a marhára. Azér tetepedtél anyád cselédsorából tele házamba, kenyeremre...

Juli (inkább magának):

Keserves kenyér, az életemet őrölte belé.

Öregasszony:

Hát! mézeskalács jobb is vóna búcsúfijának... Mahónap kirohad a tüdőddel a szusz belőled, mégis...

Juli:

Ne vesse szememre; kend evett meg.

Az ember (közbevág):

Hallgass asszony. De most mán kend se szójjon! Kendé minden, legyen is az; ne parancsójjon senki ke'nek, még ha cudarság is, amit művel. (Kitörő indutattal.) De aztán az se legyen cudarság, ha az ember a saját anynyától... még az úristenen is körösztülgázol. (Feléindul, de fölemelt karja visszahull; anyja hidegen és gőgösen néz rá.)

Juli (ijedten közeledik az urához):

Hallgasson hékám. Ha kend ijet mond: én akkor mit tegyek!

Öregasszony (gúnyosan):

Úgy-úgy, mond ki, hogy kanál vízbe ölnél; hogy szálka vagyok a szemedbe, mert a tiedbe rég látom a gerendát. Ura előtt összehúzza magát, mint falu végén a guta, más után meg dagad a mája. Dejszen, porba esik még a te pecsenyéd! (Kimenőben visszanéz az emberre.) Te meg, te rámuszított marha, inkább odanézz, szépségesedre, hídd asztalodhoz, osztozkogy ételedben is a - Gábrisával... (Kimegy. Az ember megtorpan, sötéten néz az asszonyra.)

Juli (emelt fejjel, nyugodtan és tisztán állja tekintét):

Ha nem bizna bennem - szójjon...
 
Az ember (komoran hajtja le fejét):

Még az kéne, hogy ne.

Juli:

Akkor nekem sincs még egészen csordultig. (Hálás megilletődéssel közeledik hozzá, arcát vállába hajtja.) Mer' nehéz kisértések környékeznek engem. (Megkönnyebbülve, asszonyos melegséggel néz föl a szemébe.) De ameddig kend az enyém, jó legyen nékem minden más úgy ahogy van.

Az ember (szeliden megsimogatja mint egy félénk gyermeket, jósággal, de kivánás néikül. Lassan le is fejti magáról, ő maga is zavart lesz s hogy ezt palástolja, keresgélve néz körül):

Hol is az a fenkő?... elszalad az idő, pedig muhart köll vágni a jószágnak. Szép holdvilág lesz... (Készülődik.)

Juli (megszégyenülve, szomorúan áll ott):

Kelmed bízik bennem, jó is még hozzám, csak nem szeret engem.

Az ember (feddőleg):

Nana, mán megint tele a kanta ríhatnékra.

(Juli erőt vett magán, az asztalfiókból kiveszi a fenőkövet.)

Varga és Konti (bejönnek, köszönnek):

Agyonisten!

Az ember (eléjük tart):

Mindenjókat (Kezelnek Juli széket tol mögéjök.)

Konti:

Köszönynyük, de le se nagyon ülünk, rövidre akarjuk fogni a szót. Erre jártunk tinókat nézni, hát begyüttünk, hogy siket-e kend, vak kend komám, vagy igazán kihagyná magát így semmizni?

Az ember:

Nem is pedzem miről eshet szava.

Konti:

A fődek javáról. A Dongóról...

Az ember:

Hátaztán?

Konti:

Hogy Fontányiné asszony pénzzé tenné.

Az ember (megütődve):

Micsoda? Pénzzé...

Konti:

Erős szóba vannak.
 
Az ember:

Kivel?

Konti:

A testvérsógorával, Süli Jánosékkal. Hát csakugyan nem tudta; (Juli felé) komámasszony pedig rég tudhatta az én asszonyomtól.

Az ember (különösen néz Julisra):

Tuttad?!

Juli (helybenhagyólag bólint):

Csak azt nem tuttam, hogy is kezgyem el kendnek...

Konti:

Hát, az a fő mos' mán, hogy idejébe tugya meg komám.

Az ember (sötéten néz maga elé):

Hát tugyák meg kentek, tőlem meg azt, hogy abba a földbe ekéje szarvát Süli János ia-fija nem teszi. Nem azt. Késhegyig nem! A meddig én élek.

Konti:

Nem is járja. Tenni köll valamit.

(Vargával helyeselnek, úgyvanoznak, közbe kívül az udvarról szóváltás hallatszik.)

Az öregasszony (ingerült, töredezett szavai hangzanak be):

Kódusa! Kivele... Huszár, fogd meg! (Kutyaugatás, zaj, mintha valaki védekezne: »Csiba... csiba te...« Mindnyájan kifigyelnek.)

Gyurka (a béresgyerek ijedten nyit be):

Jóska bá', gyüjjön ki, gazdasszony kutyát uszított egy öreg kódusra, mer aszonta, hogy kendnek az apja.

(Az ember, amugy is forr, indulatosan kapja fel a villát s rohan kifelé.)

Juli (fel akarja tartóztatni):

Teremtő Isten, kisértetbe ne ejcse az indulat kendet!

Az ember félrelöki útjából, siet ki. Varga és Konti kiváncsian a nyomában, közben a lárma elcsendesül, a nyitott ajtóból már csak az öregembert látni, ahogy sietve távolodik a háztól. Messze hajítja magától a vasvillát, a távozó után siet):

Álljon meg... apám!

(Kint alkonyodik, szél fúj és zúg be s becsapja az ajtót.

Juli az erős lökéstől féltérdre esett az ágy lábához,

összekuporodik a földön, kezét előre kulcsolva):

Ó úristen, dehogy vagyok én jó. Gyáva rongy vagyok én: több az én üdvösségem nékem az övénél... Mer a vége az lesz. Átgázol rajta. (Remegve.) Csak az ő kezétől ne! Akkor meg, jaj, mér nem vállalom érte? Mér nem. (Csüggedten néz maga elé, a fájdalomtól és elhatározástól elváltozik hangja, fölkel a földről.) Mikor én mán vállalhatom érte. (Kinyitja az ajtót körülnéz, figyel halkan kiszól): Gyurka...

Gyurka (a kisbéres megáll a küszöbnél):

Elment az öregember; aszonta nem igaz.

Juli:

Jóska bá'?

Gyurka:

A' meg neki vágott a düllőföldnek.

Juli:

Gyurika... szalagy át Sári nénihez, mond, hogy hívom, de rögtön. (Az asztalhoz ül, arcát tenyerébe hajtja.)

Sára néni (kis idő múlva nesztelenül surran be az ajtón, megáll Juli mellett):

Juli lelkem, birod-e még tovább?...

Juli: (tompa, szintelen, de kemény a hangja):

Most már mindent bírok Sára néni, a halálnál is többet: azt is. Eltehetem én mán láb alól, nem magamnak teszem el. Túlélt mán ő engem.

Sára néni:

Ugye ideértél, ha elősszörre meg is penészedett a bor az üvegbe.

Juli:

Ide. Hogy amit addig nem birtam, most már akarjam.

Sára néni:

Csak sokáig vártál; az a baj, nagyon is sokáig bírtad. Hogy a húsodik, véredig, csontodik hattad, azt most gyüsz mikor a velőd is átjárta. Sok esztendőt horttad szádban a kígyót, régen monttam: harapd le a fejét, köpd ki a szádbol! Akkor még egész magad erősebb vótál, sok minden előtted állt, ami most mán mögötted van.

Juli:

Minden mögöttem van.

Sára néni:

Ne vesd el a sulykot. Maj meglássuk.

Juli:

Soha. A jobb életnek én mán meghaltam.

Sára néni:

Jásson eszedbe, mikor esztendők előtt először gyüttél hozzám, halálos bánatba, halálos italér magadnak.

Juli:

Csak az más bánat vót.
 
Sára néni:

Azér monttam, erigy még vissza a honnan gyüttél: kicsi a bánatod, még csak puha a szived, várni köll, amíg kövesre keményedik: amikor a halálos italt nem magadnak kéred. (Kicsit elhallgat, bólint.) Sokáig várattál...

Juli:

Jaj pedig sokszor, de torkig vótam.

Sára néni:

Még se gyüttél...

Juli:

Erős vót nékem a kend törvénye nagyon.

Sára néni (magába mélyed):

Az igaz, fekszenek ott kint egy páran, nem a maguk jószántából. De azoknak mégis ott van a hejjük, Juli, akármit írjon a törvény, meg a tízparancsolat. (Könnyedébben, csak úgy beszélget)... Mint Borissal, meg Gerő Istvánnal is; hogy a lány teherbe esett tőle, úgy gyütt hozzám, hogy nem bírja a szégyent, elveszejti magát. István meg, de kívánta vóna azt a kis gyereket; de hát, éppen az legyen fattyu, az övé, akit úgy szeretne!? A magtalan, hektikás asszonya meg ott zihált a vackon hányta a vért, tán még elhúzta vóna tavaszig. Azt is csak úgy, halálárnyékának, maga keresztyének. Jobbik szemmel nézve neki is jobb vót... (Juli magára néz, bólint.) Hát Kerekes Máté. Mindent a torkán eresztett le, nem eccer fejszét fogott háza népire, árokba hentergett, de még csúfnevet is ragasztott rájuk a falu szájától: hogy a butykos Máté fia, a kis butykos; a butykos Máté lánya... Ki mén így hozzá? ki veszi el? csúfnévvel csak csúfabb neves. Fenébe ki az ijen büdös pondréval! (Az Öregasszony be les az ajtórésen.) Vagy Kása János.

Juli (lassan feléledt nagy elernyedtségéből. Meglepetten):

Hát Zsófi is!?

Sára néni:

Az is; még pedig az urát. Az a hasigész doktor aszonta, gutaütés érte, mert sűrű vére vót. Nagy asszonyevő vót. Élt is, mint húsz más. Éjjen most a másik is; addig úgy is csak tengődött mellette; annyiba se vette, mint a lábakapcáját. (E közben az Öregasszony óvatosan besurran az ajtó mellett az ágyfej mögé, fal mellé lapul teljesen födve van, mert a falon parasztszokás szerint vasalt szoknyák lógnak. Sára néni fürkészve néz Julisra.) Bizony Zsófi is; nem hitted vóna ugy-i. Csak az nem soká váratott. Nem úgy, mint te, Juli. Lágy vagy te, Juli, törékeny vagy te; nem a mi fajtánk vagy te. Más virág vagy te... nem kérges kéz ültetett téged anyád kertjébe...

(Juli lehorgasztja fejét; darabig hallgatnak.)
 
Sára néni:

Pedig, neki is, mi sokat vétesz, ha mán akkor hallgacc rám. Mer mit is csinál ő annyi esztendő óta: ül a padkán, térgyit álla alá húzza, azt néz ki két szúró szemével, fogatlan csőrivel, mint a vércse, les, hogy mikor is csapjon le. Hát, ha nem ült vóna ott! ha nem les rátok! ha nem csattog, mint a vércse... Ha kint vóna akár tizenöt esztendő óta, mi sokat vétettél vóna neki ahhon képest, amit magatok ellen vétettél, hogy meg nem tetted. A magad élete, az urad élete ellen. Mer ugyan keserű lehet az ő szájának is a falat. Mos még meg-megtorpan, hun ellágyul, hun elnémul, mint vihar előtt a forgószél, szárazon kavarog az indulat benne. De ha eccer felbőg, véres jaj lesz attól.

Juli:

Ezt látom én is; ettől vagyok így elszánva, hogy akár máma!

Sára néni:

...a borába...

Juli:

Abba.

Sára néni:

Jobb is, ha este. Reggelre föl se ébred. Nem lesz se kék, se zöld, fájás nélkül csak úgy elalszik. A szeme se akad fel.

Juli (nagyon sápadt):

Menynyen csak előre kend, én még kimék, de mire hazaér, beérem. (nagy erőfeszitéssel) Sára néni...

Sára néni (kicsit kicsinylő szánakozással néz rá):

Na mi az Juli!

Juli:

Mivel is szolgájjam vissza...

Sára néni (furcsán mosolyog):

Mivel. Hát mivel!? Ráérsz. Majd eccer, akkor is csak ép, hogy neve legyen. Az ijet az ember nem is a szolgálatért teszi, inkább csak úgy - emberségből. Na csak siess...

(Kimegy, Juli utána. Kisvártatva ujra bejön, sietve köt kendőt a nyakába, a kuckóból kiveszi az elrejtett üveget és elmegy.)

Öregasszony (előjön rejtekéből, gyűlölködve, kicsinyelve és kajánul fenyeget öklével az ajtó felé):

Te nyiszlett... most aztán meglobogtatjuk a vörös posztót! (Kiszól az ajtón) Gyurka te!

Gyurka (bedugja fejét az ajtón):

Hívott kend?
 
Öregasszony:

Visszagyütt?

Gyurka:

Jóska bá'?

Öregasszony:

Az.

Gyurka:

Vissza.

Öregasszony:

Hol van?

Gyurka:

A pajtába. Ül a tönkön.

Öregasszony:

Szójj neki, gyünne be egy szóra. Hallod! Aztán átmégy Süliékhez, aszondod Gábrisnak, Jóska bá' kéreti pár szóra.

Gyurka (elszalad, kisvártatva visszajön):

Aszonta, hagygyák békén...

Öregasszony:

Mond neki úgy várom, utolsó szóra.

(Komoran jön be később az ember, lankadtan lelógó karokkal, lecsüggesztett fejjel látszik hogy más gondolatok tépik.)

Öregasszony:

Nem akartál begyünni.

Az ember:

Nem is szívből gyüttem.

Öregasszony:

Sok rosszat jóra gondoltam. (Az ember szótlanul bólint.)

Öregasszony:

Jóska...

Az ember (oda se figyel; inkább magának mondja):

Letagatta; pedig ő vót. Csurgott a vére... lélesen néz az anyjára.) Kutyaharapástól.

Öregasszony: (lehajtja fejét.):

Megfogom követni, ha itt nem, hát ott... Mer én se élhetek örökké; jobb is mán kiállni a sorból, az útból... Hát vedd el: neked adom az első szót.

Az ember:

Minden kedvem szegve.

Öregasszony:

Irni köll a gyárosnak.

Az ember (kezével legyint.):

Konkoj van vetve minden jószándékomba.

Öregasszony:

Jóska, hazugság vót minden, a föddel, Süliékkel. Nem igaz. Itt vagyok. Levetkőzök neked. Szabad kezet hagyok, azt csinájj, amit te akarsz. De most aztán: tiszta bort akarok a pohárba önteni én is! Mer meg vagy te verve: Ott vagy megverve, a hol nem is látod.

Az ember (komoran, inkább rosszalja.):

Mán meg mire véli.

Öregasszony:

Ha akarod, semmit sem mondtam; pedig mos mán a körmödre ég.

Az ember:

Azt se tudom miről van szó.

Öregasszony:

Mos mán az életedről.

Az ember (félvállról.):

Az nekem az utolsó.

Öregasszony:

Jobb is, ha nem veszed szivedre.

Az ember (kiváncsiság helyett inkább türelmetlen lesz.):

Mit hímez-hámoz; öncse hát pohárba azt a bort. Öregasszony:

Itt lesz az mingyár. Hozza az asszonyod.

Az ember (bizalmatlanul felveti fejét):

Nem értem kendet.

Öregasszony:

Maj... Csak tőcsd ki te magadnak. Neked van szánva.

Az ember:

Mi féle »szánva?«

Öregasszony:

Hogy miféle is, megláthatod. Itt lesz Gábris is. Magától essen ki burkából minden... De ha eddig enyém volt az első szó, add nekem az utolsót mostan; hajcs rám. Öncsd pohárba Juli elött, azt kinald meg Gábrist elsőnek. A többit megmongya a feleséged ábrázatya, hogy ami neked vót szánva, nem a latrának vót szánva. (Keményen.) Mer én mondom: a latra!
 
Az ember (indutatosan felugrik):

Mán megint benne gázol!

Öregasszony (kifigyel):

Hát nem szóltam semmit. De azér nyisd ki a szemed, mer vak vagy te golykó.

Gábris (az ajtót félkézzel kilöki, de ő maga még kívül marad, vár valakire, s évődve ereszti be Julit elsőnek):

Csak azért is én eresztem be kisángyi hijába akarta ojan nagyon megvárni, hogy én kerüjjek be elébb... Azér mer kifordítottam a bográcsot? Nagy dologba kiszáll az ember fejiből minden. Jókor gyüttem Jóska bátyám?

Juli (köténye alatt az üveget rejtegeti s hogy meglátja az urát, csodálkozva néz rá):

Kelmed itthol van? (Elakar sietni előtte.)

Az ember (nem felel, csak fürkészve néz rá, Juli lesüti a szemét, gyanut fog):

Mi van a kötőd alatt?

Juli (nagy zavarral küzd):

Semmi... azaz hogy egy kis bort hoztam... Viszem is a kamrába.

Az ember (most már keményen, az asztalra mutat):

Tedd le!

Juli (megrémül):

Csak tán nem akarnak inni!

Az ember:

Tedd le! hozd be a tarisznyát. (S hogy Juli vonakodik, kiveszi kezéből az üveget, az asztatra teszi. Ránéz.):

Mitül remegsz úgy mint a nyárfalevél? Hozd be a tarisznyát!

(Juli vonakodik, tanácstalan, de mégis kimegy.)

Az ember: (Gábrishoz fordul):

Jókor gyüttél. (Két poharat vesz elő, az egyiket megtölti, odanyujtja neki.)

Gábris:

Hát kend?

Az ember (komoran):

Én maj csak utánad.

Gábris:

Hát akkor jóegészséget!
 
(Juli bejön a tarisznyával, látja, hogy a legény ajkához emeli a poharat, ijedt sikollyal odaugrik, kiüti kezéből, aztán hirtelen az öregasszony felé tekint: az ott ül a padkán, térdét álla alá húzva s álnokul villogó szemekkel les rá. Föleszmél a cselre s remegve, egész lelkével az ura felé fordul, mint a ki itéletét várja.)

Az ember (homályos, vérbeborult szemekkel tölt a másik pohárba is):

Kinek is szántad hát? Te szajha.

Juli (megtántorodik, mint akibe beledöftek s mintha az utolsó szál is elszakadt volna benne az élettől, rémült arca lassan szelídre simul, tekintete úgy esik a tele pohárra, mint szomjas gyermeké az édes tejre. Hirtelen utána nyúl, az öregasszony felé emeli):

Éltesse hát kendet az isten (az urára néz). Nekem most mán úgy is csurdoltig megtelt. (Fenékig issza, Gábris hozzáugrik, átakarja fogni, de ő szelíden elhárítja magától és kimegy... Az ember megilletődve, néma tépelődéssel mered a nyitott ajtóba. Szél zúg, s révetegre vált, a gyanutól elborult szemei, nagy benső feszültségében, gyanakodva és kutatva akadnak meg az öregasszonyon.

Gábris (szintén fürkészve néz az öregasszonyra):

Mit tettek kendtek! Igaztalanul, nagy rosszat tehettek. Mijen tromfot jáccott ki most? Elébb engem uszított rá ugy-i? Nem fogott rajta a harapás. De a maga fajtáját úgy láccik jó rá nevelte... (Az emherhez.) Hun a szeme kendnek! Régen forr bennem, hogy szemire vessem.

Az ember (mégegyszer gyanura lobban):

Van hozzá közöd mégis!?

Gábris:

Van. Hogy tiszta mint az arany.

Az ember (indulatos arca józanra világosodva hirtelen kövesre keményszik, kegyetlenül szikrázó szeme, mint a hideg villám csap vissza anyjára; az, száraz kezeit védőleg terjeszti maga elé s rémülten húzódik beljebb a kuckóba):

Kutya!... Veszett kutya: marj meg hát engem is... (Torkon ragadja, felemeli a levegőbe, megrázza, fejét a falhoz verdesi s mint egy élettelen dögöt, véresen és undorodva messze hajítja magától.)