Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám

Földi Mihály: Peterzilka bácsi

»...Életuntak. Peterzilka József, egy öreg hordár tegnap este öngyilkosságot követett el, zsebkésével szíven szúrta magát s rögtön meghalt. Azt gyanítják, hogy a nyomortól való félelem vitte rá a legvégsőre.«...

Úgy hajnali három óra felé a két öreg: Peterzilka bácsi és a felesége, Pepi néni - csak így hívják őket az ismerőseik - felébredt csendes, rövid álmából: ezután szótlanul és mozdulatlanul feküdtek. Egyik sem akarta a másikat, úgy gondolták, alvásában zavarni.

Peterzilka bácsi a kis szoba bútorait nézegette, sorba ment szemeivel, vizsgálgatta őket, mintha sohasem látta volna: szemben az ágyaikkal a piros bőrdíványt, melyen középütt kiszélesedő, végei felé keskenyedő hasadások voltak s ezekből hegyes szalma és lószőrszálak pattantak elő, a dívány fölött a keretbe foglalt háziáldást, melyet a kereten belül vastagon belepett a por és mely a legyek tanyája volt: a sárga selyemről lekopott már a hímzés s csak ha megerőlteti az ember a szemét, olvashat még el hiányos sorokat, melyekből sejteni lehet az egészet:

Wo Glaube, da Liebe
......da Friede
...Friede......
Wo Segen, da Gott,
Wo Gott,
Da keine Noth.

Az öreg hordár, Peterzilka bácsi szeme végigsiklik még a két rozzant szekrényen is, az ágya mellett levő éjjeli szekrényen, melynek márvány fedőlapját már el akarta egyszer adni, de mire rákerült volna a sor, a márvány ketté hasadt. Végre kibámul a légyfoltos ablakon a keskeny zsákudvarba, mely tele van az emeletekről lehajigált szennyes hulladékokkal s honnét most a nyári reggelen folyton fényesedő világosság ömlik be. Az öreg újra visszapillant az éjjeli szekrényre, megemlékezik a márványlapról, innét eszébe jut a pénze, mit tegnap este számolt meg: ezüst forintok, koronák és ötkrajcárosok, nagyság szerint szépen egymás fölé sorakoztatva. Gondolatban újra megszámlálja, pontosan emlékszik mindegyikre, bizony csak nem akar több lenni, ej no, elsejéig majd csak megsegít az Isten.

Itt hirtelen elakad az öreg gondolkozása, karjait a tarkója alá teszi s nyújtózik egyet: kicsit és óvatosan, olyan öregembereset, de a vér így is a fejébe szökik, ami rögtön meglátszik a pirosló arcán, mely élesen elválik tiszta fehér hajától és szennyes ősz szakállától.

Az öregasszony, aki ekkorra már megállapította magában teendőjét a mai napra, észreveszi az öreg mozgolódását s megszólal németül halk, fátyolozott hangon:

- Te nem alszol, Jozef?

- Felébredtem - feleli vissza Peterzilka bácsi ugyancsak németül.

Pár percnyi csend. Az öregasszony gondolkodik, hogyan kezdjen bele szándéka elmondásába. Közben megmozdul s fájás nyilallik a lábszárába. Ekkor kitör belőle.

- Jozef, ma nem árulok újságot - mondja az izgatottságtól és gyengeségtől nyöszörögve.

- Jó, - hagyja rá Peterzilka bácsi, pedig egy kicsit meghökken. Eszébe jut, hogy a jövedelembe beleszámította a felesége keresetét is.

- Nem tok má a lábamra se állani. Gonosz dolog ez a reuma, csak úgy fut végig az ember lábán. Egyik nap a combomban, aztán meg a keresztcsontomba, ma meg má a lábujjaimba van. Hogy az Úristen még minek veri meg külön a szegény öregembert, ilyen nyavalával!

Peterzilka bácsi, aki öregsége óta vallásos lett, idegesen kapkodik. Nem szereti most már hallani az Isten káromlását. Egy kicsit izgatottan lélegzik s felül az ágyban. A lábait a padlóra nyugtatja s vizsgálgatja.

- Hadd el, Pepi, ne beszélj ilyet. Látnád az én lábaimat. Este ilyen dagadtak, ni! (- két kezével jókora vastagságot mutat -) De megsegít az Isten. Reggelre lelohad. Azt mongyák, víz van benne. Azelőtt te is azt mondtad, sokat iszok, meg a régi, rendetlen, fiatalos élet. Mos nincs a és mégis ... A fáraccság, Pepi, a fáraccság!

Peterzilka bácsi összeköti a lábszárán a gatyát, felhúzza porosan, sárosan a cipőit s feláll.

Az öregasszony szomorúan legyint. Nyöszörgő már a hangja.

- Benned mindig több vót az erő, Jozef. De az igaz osztán, hogy mindig jobban is kíméted magad. Mindig én dógoztam a többet. Hej, jaj, Jozef, amikor még mészárszékünk vót, ha én meg a legény ... no de ...

Peterzilka bácsi belepirult a méregbe. Ezért mindig nagyon haragudott. Goromba szavak tódultak a szájába, de hogy látta az öreg asszony nyomorúságát, visszatartotta magát. Csak épp a lábaival dobbantott.

- Mindenem oda van. Nincs egy ép tagom. A hátam, a karom, a derekam. Görcs húzza az ujjaimat.

Elhallgatott. Csillámló, meleg könny szökkent a csipás, véres szegélyű szemébe s végigfolyt az arcán, melyen a sok ránc mintha kőbe vésve lett volna, oly változatlanul megtartotta a maga helyét. Nem volt ereje letörülni a könnyűt.

Fájdalmas csönd ereszkedett a szobába.

Peterzilka bácsi felöltözködött, kezébe vette az esernyőjét, szájába tette a büdös, sokat szít fekete cserép pipát, megtömte, rágyújtott, aztán megállt az ágy végénél s rádőlt. Szájából kifújta, előbb felfelé a füstöt, aztán kicsit szomorkás, kicsit víg hangon, a szemében könnyel, a bajusza alatt a szája két sarkában mosollyal vigasztalta, bíztatta az öreg feleségét.

- Nem kelt mindjárt elhagyni magát az embernek. Te se, Pepi ... Ugyan Pepi! Nézze meg az ember! Mit sírsz? Mit pityeregsz? Azt hiszed, az olyan könnyen megy ... Ajjaj, várj még, Pepi, várj, nem megyünk még mi oly gyorsan ... Nincs azon sírni való. Ha menni kell, megyünk. Aztán megvan. Megesik az minden emberrel. De hiszen ... Tudod mit, Pepi, maj szólok itt a Neuhausnénak, az egy jó, becsületes asszony, hogy nézzen be hozzád egy párszor s menjen el az orvosér is. Küldd el őtet. Úgyse kerül egy krajcárba se az egyleti orvos.

Megindult az ajtó felé. Ott még visszafordult:

- A kocsmából pedig hozass magadnak jó húslevest, ha megéhezel. No maj én is beszólok. Csak nem kell mingyár elhagyni magát az embernek, holnapra, megládd, kutya bajod se. Kiballagott. Elgondolkozva harapdálta a füstölgő pipa szipkát.

Mikor az utcasarkon a legelső koldussal találkozott, öt krajcárt adott neki: a koldus adott a koldusnak. Mintegy ötven éves kora óta megszokta, hogy minden héten elosztogat egy pár krajcárt a koldusok közt. Az emberek csodálkoztak rajta. Azelőtt kissé irigy, csak magára gondoló ember volt, aki amellett az italt is túlságosan szerette. De úgy ötven éves korában, amikor gyöngülni érezte a szervezetét, az emberek azzal ijesztették, hogy ágynak esik majd, ha így folytatja s tényleg, néha vért hányt, heteken át alig evett egy pár harapást, a felesége, még akkor jó erőben való, dolgozni akaró asszony folytonos sírása, s még ehhez korhely fia akkori halála: mindez a különben jóindulatú, jószívű hordárt elvezette az Istenhez. Eszébe jutottak a cselekedetei, félt az Istenétől, hát imádta a maga módja szerint: meg akarta vesztegetni. A legelső krajcárokat fia temetésén osztotta ki. S azóta majd minden nap adott a szegényebbeknek.

- Hja muszáj - felelte a nevetve kérdezősködő hordártársainak, kissé szomorúan, kissé szégyenkezve.

S ma, mert a felesége, a Pepi, ilyen beteg volt, ma öt krajcárt adott. Peterzilka bácsi úgy érezte a cselekedete után, hogy megkönnyebbült az öreg gyenge szíve.

Az öregasszony arcába beitta magát a sós víz. Úgy feküdt ott, mint egy gubózó barna hernyó. Elszáradó gerince meggörbült, feje lehajolt a melle felé, lábai felhúzódtak a felső testére. Oldalt feküdt, mozdulatlanul. A kezeit összekulcsolta. Gyér, fehéres hajszálai kuszáltan omlottak az egy szál vánkosra.

Így feküdt egész délelőtt. Néha valami imát morzsoltak az ajkai, néha megint végigfutott egy könny az emlékezéstől. Visszaemlékezett. Alig látott mást az elmúlt életében, mint folytonos munkát meg küzdést, örömet keveset. A szenvedés e percében nem jutott eszébe semmi öröm, csak fájdalom. Pedig látott jobb napokat is. Volt elég jól jövedelmező üzletük: mészárszék, abban az időben egy szép, erős fiúk is született, bánatot csak Peterzilka bácsi szerzett az asszonynak a korcsmajárásával, az asszonyok s utcalányok után való futkozásával, a nagy költekezésével. Aztán tönkrementek. A fiú mészárossegédnek állt, az öregnek már alig volt erő a testében, járt-kelt egy darabig, nagy ismeretsége volt, ügynökösködött, végre a hajdani mészáros-mester hordárnak csapott fel. Ekkor halt meg a fia: elkorhelykedte, eléjszakázta az életét. Az asszony eleinte, míg az apa meg a fiú, ketten össze tudtak annyi pénzt adni, amennyin gyümölcsöt, zöldséget miegymást vehetett, kofáskodott. A szorgalmas, alázatos asszony jól keresett, de mit ért ez, ha az összekuporgatott pénzt másfelől az apa meg a fiú lassanként szétszedték. Mikor ez az erélytelen asszony már nem bírt nagyobb mennyiségű árút beszerezni, házról-házra járt, kosárral a hónai alatt s félliterenként, fél kilónként adta el a gyümölcsöt. Az élete ereje legnagyobbrészt ebben a munkában folyt el.

Így lett az asszonyból öreg korára újságárus. Néhány krajcáros újságot vett reggelenként a nyomdában s ezeket adta el egy utcasarkon. Kínálgatta ezeket, hol szívesen, mosolyogva, alázattal, hol - mikor már a gyomra égett az éhségtől - tolakodva. Mikor már a termete aszni kezdett, a végtagjai fonnyadtak, a hajszálai hullottak a piszkos, szürke kendője alól, annyira ment, hogy ha valaki megállt a villamos megállóhelynél a közelében; odacsoszogott, nyújtogatta mindkét foltos, reszkető kezében a rongyai alól az újságjait s nyöszörgő hangon könyörgött, hogy vegyenek tőle. Az emberek adtak neki egy krajcárt s az újságjait is meghagyták. Egyszer egy úriembernek nem volt aprópénze. Odakiáltotta a kissé nagyot halló öreg asszonynak, hogy nincs aprója. Az asszony nem értette. Olyasfélét vett ki az úr mozdulataiból, hogy, nem akar adni, hagyja békében.

- Van ott nagyon sok píz, nagyságos úr vegyen - s reszkető kezében nyújtogatta az újságjait a pénztárca felé.

Pepi néni mozdulatlanul feküdt az ágyban egész délelőtt. A fáradt, beteg lábai megmerevedtek, elzsibbadtak. Egyszer eszébe jutott, hogy jó lenne kinyitni az ablakot. De nem akarta megmozdítani a testét. Egészen elkeseredett az emlékei hatása alatt, néha erősen összekulcsolta a kezét s felsóhajtott. Majd elszundított egy pár percre, de a sok légy felzavarta.

Dél felé elővette az asztmája. Köhögött. Kevés volt neki a szobában a levegő nagyokat lélegzett, de a tüdejét nem elégítette ki a beszítt levegő, mely hangosan sziszegve, sípolva tódult ki és be a száján.

Délben lépések hallatszottak a konyhából. Pepi néni felrezzenve nézett az ajtó felé. Levest hozott a korcsmából a csapos. Az öregasszony mosolyogva akarta megköszönni a legény fáradságát, de csak elkényszeredetten torzultak el a vonásai és csak lihegő, értelmetlen hangcsoport szaladt ki a szájából.

Éppen jött Peterzilka bácsi. Totyogott, szítta a pipáját s az esernyőjét hegyével a piros sapkája felé a kék kabátjához szorította.

- No mi a', Pepi? Hogy vagy? - kérdezte élénken s a pipa szipkájával kétfelé hajtotta ajkáról a bajuszt. - Behíttad a Neuhausnét? No mi a forró a leves? Várj, maj én segítek. Jó van, Józsi jó van - fordult a csaposhoz - maj én mingyár bejövök.

Az öregasszonyt megzavarta a sok kérdés s fáradtan tekintett maga elé. Ráncos bőre alól erősen kidomborodtak az arccsontok.

- Hát mi újság, Pepi, hogy vagy? - kérdezte Peterzilka bácsi most már németül. E megszokott nyelven több gyengédséget tudott hangjában kifejezni. Pepi néni egy percig a keze fején kidudorodó kék ereket nézte, aztán szomorúan csóválta a fejét s legyintett. Peterzilka bácsi arca elborult. Nagyon sokat értett meg e mozdulatokból. Letette az esernyőt meg a sapkáját a kanapéra, a pipát a kabátja belső zsebébe csúsztatta, aztán csendesen megállt a felesége halálos ágya előtt.

- No maj én segítek. - Leült az ágy szélére s egy kanál párolgó levest nyújtott az asszonynak. Az asszony lassan, előbb szétnyomva szájában az ételt, nyelte le. Még egy pár kanállal evett, akkor eltolta magától.

- Há mér nem eszed meg? Többet ér e, mint ezer üveg orvosság. Mi a? A csak pancs! E meggyógyítana. Mér nem eszed meg, Pepi? Ja, volt itt az orvos?

Az asszony megcsóválta a fejét. Peterzilka bácsi haragosan dobbantott a lábával.

- Há mér nem? Mé nem hivattad? Egy krajcárjába se kerül az embernek és mégse! Hát akkor mi a ménkűnek fizet az ember minden elsején!

Pepi néni most már kimondta azt, amire délelőtt annyit gondolt.

- Ajjaj Jozef, ha te nekem szót fogadtál vóna, nem kellene mos így itt fekünnöm.

- Má meg mi a baj? - Pedig tudta már, miről van szó s hibásnak érezte magát. Meg is indult a konyha felé. Az ajtónál kérdezte: - Má megin a szentegylet? - s tovább ment. A konyhából kiáltotta vissza: - Gyüvök mingyár, csak e kis ennivalót hozok magamnak.

Hozott magának egy barna cserépbögrében babfőzeléket, benne egy darab száraz marhahúst, meg két darab kenyeret. Munkás öregségének jó étvágyát köszönhette. S ha valaki kérdezte, mitől van olyan egészséges, piros arca, büszkén felelte: »Álljon itt maga is egész nap, szaladgájjon maga is egész nap a kemény aszfalton, meglesz a legnagyobb kincs: az egészség. Mer ez a legnagyobb kincs.«

A kanapéra ült s egy széket húzott közelebb, arra tette az ételt. Az asztalukat már eladták.

- Az, az - beszélte mélyet lélegezve az öregasszony - az a, a szentegylet. Ha hallgattá vóna rám, mos nem kellene itt nyögnöm. Sose hallgattá rám, mindég a magad feje után jártá. Itt van. Engedté vóna fizetni minden hónapba e pár hatost, meglett vóna. Nem kellett vóna kínlódnom az öreg napjaimra.

Az öreg hordár hallgatott. Egy kicsit mérgesen az igazság miatt, csendesen szelt kenyeret a jószagú, zöld főzelékhez. Nem akart gorombaságot visszafelelni a beteg asszonynak, magát emésztve befelé folyt el a haragja.

- De »dógozok maj én eleget érted«, hencegted mindég. Dolgoztá is te. Ha én nem dógoztam vóna! ... Ajjaj, mi lett vóna akkor. S még azt se, még azt a pár hatost se engedte fizetni. Lett vóna tiszta szoba, orvos, enni, inni, minden. Így ... Hej, aztán az ember nem tudja, miért veri az Isten!

Többet nem szóltak egymáshoz. Az asszony nagy nehezen megfordította testét a szekrény felé. Keserűségében el akart aludni.

Peterzilka bácsi csendesen megette az ebédjét. A bögrét kitörülte a megmaradt kenyérhéjjal, sajnálta otthagyni a jó lét s öreg, használt fogaival összeharapdálta. Aztán megtörülte keze fejével a száját, mely azért a zsírtól fényes maradt s hüvelykujja körmével kipiszkálta fogai közül a bennragadt ételt. Majd pipaszárából kifújta a piszkot, a dívány egy kiálló szalmáját keresztül húzgálta, megfújta, hogy jól szelel-e, végre rágyújtott. Fogta az esernyőjét, sapkáját s ment. Az ajtóban még visszafordította a fejét.

- Legyen eszed, Pepi ...

Az öregasszony egy kis haraggal biccentette meg a fejét.

Pepi néni aludt egy keveset délután. Mikor felébredt, sokat gondolt a halálra: gyenge borzongás futott végig a hátán. Lassan-lassan úgy érezte, hogy belenyugodott a sorsába.

- No, kerestél-e ma valamit? - kérdezte este Peterzilka bácsitól. Az öreg a vállait rángatta.

- Csurgott, csöppent ...

Lefeküdtek. Amíg nagy nehezen megjött szemeikre az álom, sok mindenfélére gondoltak Peterzilka bácsi többek közt arra is, hogy mi lenne, ha a felesége meghalna. Hát nem éppen ma, nem is épp holnap, de hát mégis, ha meghalna, Uram Istenem, mindnyájan az Isten kezében vagyunk - sóhajtott a maga igazolására. Aztán mikor gondolataiban elérkezett a temetési költségekhez is, felrezzent. Mégiscsak borzasztó dolog az a halál.

Már volt vagy reggeli öt óra is, amikor Peterzilka bácsi végre elhatározta, hogy felöltözködik. Már mintegy két óra hosszat feküdt ébren az ágyban, a nyári melegben lerúgta magáról a dunnát is, mozgott köhögött, csak nem szólalt meg az asszony. Bizonyára jól elaludt - gondolta Peterzilka bácsi és hálát adott magában a Jóistennek, hogy mégis megsegítette a feleségét. Milyen bolond az ember! gondolta, én már megpecsételtem magamban a sorsát, aztán itt van. Milyen bolond is az ember!

- Felöltözködött. Kinyitotta az ablakot és kinézett a keskeny világító-udvarra. Bosszankodott s szidta a lakókat, akik mindenféle rothadó szemetet dobálnak le az emeletről s megrontják a levegőt. A tegnap estéről maradt száraz kenyérhéjat is összerágcsálta. Volt már hat óra is.

- No mi lesz mán máma?! - mormogja. Pepi néni ágya elé áll, sapkája fején, esernyője kezében s ösztönszerűen azt vizsgálja, hogy emelkedik és süllyed-e a dunnya az asszony melle körül.

A vér a fejébe szökött.

- No hát mi e! - Eldobja az esernyőjét. Izzadságcsöppek verődnek ki a homlokán. - Pepi, Pepi, hé, én mán megyek, dolgom van, Pepi, hé! - Ránézett az asszony arcára: sápadt sárgaság és a száj körül lila folt bámult vissza rá. Felemelte az asszony kezét: a kéz ellenállás nélkül engedelmeskedett az erőnek.

Pepi néni hang nélkül, moccanás nélkül meghalt az éjjel.

Peterzilka bácsi, az özvegy, öreg hordár, egy percig ijedten állt az ágy előtt, aztán észhez tért, kabátja ujjával letörülte arcáról a verejtéket s csendesen kiment a szobából. Ma esernyő nélkül. A szoba ajtót is, a konyha ajtót is nyitva felejtette. Az udvar közepére ért, amikor megeredtek a könnyei.

Nekitámaszkodott a poroló deszkának. Üszkös, foltos, szomorú arcán csendesen folydogáltak lefelé a könnypatakok. Egy sváb tejes-asszony, kezében két nagy kannával, ment keresztül az udvaron: értelmetlenül nézett a sírdogáló öreg hordárra. Aztán továbbmenve maga is felsóhajtott. Az emeletről, földszintről munkás férfiak, lányok, asszonyok indultak útra, kezükben újságpapirosba csomagolt étel tíz órára. Az égen pirosas felhők úszkáltak.

A megélénkülő udvar felrázta bánatából az öreget. Letörölte a könnyeit. Az utcára indult. A kapuban összetalálkozott a házmesterrel.

- A Pepi meghalt ...

- Mi? Meghalt szegény asszony?

- Meg, meg.

Kiért az utcára. A korcsmáros az üzlete ajtajában állt.

- No mi az, Peterzilka bácsi? Mi baj? Maga még itthon van ilyen későn?

- A Pepim meghalt.

- Meghalt a jó asszony? Milyen derék, dolgos asszony is volt az ... Hát mikor?

- Éjjel vagy reggel.

- Istenem, istenem, hogy repül az idő! Megöregszünk, megöregszünk, Peterzilka bácsi. Hát meghalt a szegény asszony?

- Meg bizony, itt hagyott.

Odajött a kocsmárosné is: kövér, piros arcú, egészséges asszonyka, a csapos is: a Józsi, néhány munkásember, asszony, fuvarosok, kocsisok, a kocsmáros gyerekei és más gyerekek furakodtak a csoportba, kőművesek, akik ott dolgoztak a kocsma mellett épülő házon. Egész kis csoport képződött Peterzilka bácsi körül.

- Meghalt a felesége - magyarázta a kocsmáros.

- Ismertem, az is sokat küszködött szegény, amíg élt. - Beszélte egy kékkendős munkásasszony. - Mos má legalább pihenhet. Még az a jó van benne.

- A Pepi néni? - kiáltotta egy kőműves. - Az újságos? Ő, a jó asszony ... Minden nap vettem tőle egy újságot.

- Minnyájunknak meg kő hani - szólt bele egy kocsis, ostorával a kövezetet ütögetve. - Eccer élünk, eccer halunk. A mán így van.

- A mán így van! - hagyta rá az előbbi asszony. - Ő mán pihenhet. Még ez a jó van benne. Én még szaladok.

A csapos mesélte a körülötte állóknak.

- Én mán tennap láttam, hogy biz a má oda van. Vittem neki levest tennap. Alig tudott lenyeni e pár kanányival. Csak nyögött. Mingyá láttam, e mán nem él soká, szegény.

- Egyedül maradtam ... - sírdogált még Peterzilka bácsi.

- Ajjaj, uram istenem, mi is az ember! - sóhajtott a kocsmárosné: a kövér, piros arcú, egészséges asszonyka. - Mi? Egy semmi. Ugye semmi? - Bíz a semmi ... - hagyta rá egy fuvaros.

A csoport oszladozni kezdett. Odajött a házmester. Peterzilka bácsit kereste.

- Hát már azért a lakását csak zárja be, a kúcsot meg vegye magáho. Ne hagyja úgy el magát Peterzilka bácsi. Szedje össze magát. Gyöjjön, gyöjjön, tárva-nyitva az egész lakás. A cúg csapkodja az ajtót, ablakokat.

Megfogta Peterzilka bácsi karját s befelé vonszolta az öreget. Peterzilka bácsi erőtlenül dőlt a házmester vállára. Közben a házmester visszafordult az emberekhez:

- Bíz a meghalt. Láttam ...

Aznap Peterzilka bácsi egy krajcárt sem keresett.

A szoba, konyha berendezésének legnagyobb részét eladta, abból eltemette a feleségét. Egy pár forintja még maradt is.

Mikor a temetőben kezébe adták a lapátot, hogy földet hányjon a felesége koporsójára, le akart ugrani a sírba.

Aztán a mindennapi élet ezer apró teendője, legfőképpen a kenyérkereset, eltompította a fájdalmát. Nem gondolhatott rá annyit, nem is érezte annyira elviselhetetlennek a bánatát. - A lakást felmondta, egy zöldségárus vette ki a feleségével; ezek együtt lakták a szobát, a konyhát Peterzilka bácsi albérletbe vette ki egy másik hordártársával.

De azért felsóhajtva sokszor mondta Peterzilka bácsi az ismerőseinek:

- Egész más most a világ.

És az emberek sokszor figyelmeztették egymást, az öreg hordár háta mögött, hogy nini, hogy lesoványodott a szegény ember, szemei beestek, vérrel befutottak és a bánatnak, a nehéz, keserű tapasztalásnak milyen mély, görbe redője húzódik végig az arcán: az orra cimpájától a szája felé. Rendetlenül is járt Peterzilka bácsi. Cipőjét sohasem tisztította meg; ruhája foltos, pecsétes lett, néha lyukas is. Ősz haja bozontosan lógott elő piros sapkája alól. Bajszából; szakállából, mely a temetés óta sértetlenül növekedett, sűrűsödött, akárhányszor más húzta ki a pelyhet, mely az ágya dunnájából vegyült bele.

Néha szeretett egyedül lenni. Fáradtnak érezte magát. Nem törte magát annyira a pénz után; az élet nem tartotta már annyi lánccal fogva.

Minden héten egyszer meglátogatta a felesége meg a fia sírját. A feleségét második osztályú sírba fektette s csinos kis barnás kőoszlopot állíttatott neki. Az öreg hordár úgy érezte, hogy ezzel némi adósságot törleszt a feleségével szemben. A fia számára is pontosan befizette a sír ápolásáért járó díjat. Minden hónap elsején megjelent a hivatalban s lefizette az elég nagy pénzösszeget. És még amellett könyörgött.

- Kérem szépen, nagyságos úr, lenne oly kegyes, nézne utána, hogy rendbe ápolják-e a sírjaimat. Különben minden héten én is kigyövök, de azér lenne olyan jó, nagyságos úr ... Sokkal nyugodtabb olyankor az ember.

Aztán elgondolkodott a sírok előtt. Egy keveset sírt, imádkozott a kivitt zsidó könyvből, végre keresett egy követ s rátette a sír lapjára. Valami szomorú, megnyugodott érzéssel hagyta el mindig a temetőt.

Ámde e kiadások és a kevés kereset lassanként felemésztették az öreg kevéske pénzét s már egy pár koronányi adóssága is volt, melyet jóakaró ismerősei, egy-két hordártársa apránkint kölcsönöztek a szomorú öregnek.

Több mint két év múlt el így.

Egy forró, fullasztó levegőjű augusztusi napon élénk, nagy forgalmú utca sarkán három hordár állott. Az egyik: Peterzilka bácsi nekidűlt egy fának, melynek leveleit sárgára perzselte a nap és csendesen pipált; a másik, magas, hajlott hátú ember, Peterzilka lakótársa, kis összeeszkábált padon ült a fa alatt s Herkó Pátert olvasott unalmában: a feladott képrejtvényen törte a fejét, jobbra-balra forgatva a tréfás újságot. A harmadik, púpos, alacsony ember, épp most jön az utca túlsó feléről, egy dohányosboltból.

- Már pipát se szíhat az ember! - kiáltja káromkodva s hevesen bont fel egy csomag dohányt.

A másik kettő szótlan felé néz.

- Már ez is megdrágult. Az ember eddig négy krajcárér kapott egy paklit, az elég volt három-négy napra, legalább a vót az embernek, ha má más nincs, mos már ezt is irigylik. Má mást nem gondóhat az ember. Öt krajcárba kerül tennaptól.

- Hát bizony szűkösen kell most az embernek élni - teszi hozzá komolyan Peterzilka bácsi s kifújja szájából a füstöt. Szemeivel követi a felfelé szálló füst nyomát.

- Phü, de meleg van, mondja a padon ülő s leveti a kabátját, felnyitja a gallérját. - Akinek nem teccik, hát nem teccik! Itt van, Peterzilka bácsi - nyújtja felé az újságot - törje maga is rajta a fejét. - Aztán a púposhoz fordult s ravaszul kérdi. - Tudod-e mi a különbség köztünk meg az orosz cár közt?

- Mán megén ilyen szamárság! Komoly dolog e, nagyon komoly.

- Ez is a. Hát tudod az a különbség, hogy az orosz cár az orosz cár, mi meg rachmóneszek vagyunk. [*] - Erőltetetten nevet a másik kettő arcába. Talán keserűség is van benne.

- Utoljára má a levegőt is elveszik az embertől. - Bőrzacskóba önti a dohányt. - Kérem, tudod három gyermekem van, az Isten tartsa meg őket. Tegnap reggel öt forintot odaadok a feleségemnek, vegyen cipőt, harisnyát, hát már ami köll a gyerekeknek. Kérem, ha hiszik, ha nem, este azzal gyön hozzám a feleségem, hogy kevés a péz. Kevés a péz! A harmadiknak má nem jutott cipőre. Mondok, asszony, annak nem vehetünk, a Ferikének, úgy is kicsinyke még, járjon úgy. Úgy is nyár van, mondok. Mit csináljak? Megöljem magam? Honnan vegyem elő a pézt? Földbül ássam ki? De aztán hol vagyok én, hun a feleségem, mi se járhatunk meztelen vagy mi! Enni is köll, levegővel jó nem lakunk. Házbér is. Ménkű! Bizony Isten, az ember azt se tudja, hol a feje.

- A bíz így van - veti közben a padon ülő s Peterzilka bácsi is megbiccenti a fejét. - Ja igaz, tudja mi az újság, Peterzilka bácsi? Ma mondta nekem a házmester.

Egy fiú lépett hozzájuk s illedelmesen kérdezősködött egy utca után, hogy merre van?

- Hogy hun van? - toppan eléje a púpos. - A fülem mellett! - kiáltja hangosan: az utca épp a mellettük levő volt. A fiú pirulva elsompolyog. - Az istenit neki! Egy nap harmincszor is megkérdik az embert. Jutna csak egynek is eszébe, hogy legalább egy rozsdás fityinget annának.

A magas, hajlott hátú hordár folytatja.

- Azt mondta a házmester, hogy legalább húsz forinttal stájgerolták a lakást. Húsz forinttal!

- Itt van! Akkor a mienkét is biztos annyival.

Peterzilka csendesen feleli:

- Akkor nekünk albérlőknek is felemelik a bért. Má pedig én nem tom, hogy fizetek ... Valamit kell itt má tenni.

Egy úr elszólítja a púpos hordárt, levelet ad neki. Peterzilka felhasználja az alkalmat.

- Hallja, Wagner, kérnék magától valamit. Ne féljen, biztosítom, nem veszítené el. Segítsen ki öt forinttal. - Az öreg hordár visszafojtja a lélegzetét s úgy várja a feleletet.

A másik hallgat egy pillanatig. Hirtelen jött a kérés. Aztán dadog.

- Nem lehet, Peterzilka bácsi, becsület istenemre nem lehet. Itt az elseje, fizetni köll. Házbért, kosztot, kisebb-nagyobb adósságokat, miket az ember egy hónapba csinált. Alig tudtam összekuporgatni a szoba bérit, azt a nyavalyás tizenöt forintot, ami rám esik. Ne éljek egy percig, ha tunnék adni. Ne haraguggyon Peterzilka bácsi, de nem lehet...

Az öreg csendesen pipázik. Pár percig kínos csendben hallgatnak. Teherkocsik dübörögnek a kövezeten.

- De tudja, mit gondótam - beszéli aztán Wagner, mintha semmi sem történt volna. - Egy deputációt szervezünk. Leszünk elegen. Én, maga, meg egy csomó lakó. És elmegyünk ahhoz a gazemberhez, ahhoz a vén uzsoráshoz. Ott van neki pálinkás butikja a szomszéd házba. Valóságos aranybánya az tudja-e Peterzilka bácsi? És tudja, mit gondótam még, Peterzilka bácsi? Maga lesz a deputáció vezetője. (- Kárpótlás az előbb megtagadott pénzért.) Maga tud jó németül. Maga fog beszéni. Mit gondol, Peterzilka bácsi, jó lesz-e így?

- Jó, jó ... - dörmögi az öreg.

Hirtelen beborult. Sűrű homály szakadt a városra. Gyenge, langyos szél fújdogált, majd gyorsan, szinte minden átmenet nélkül, nagy, dagadt esőcseppek kezdtek esni. Eleinte nagyon ritkán, csak elvétve koppant meg egyik-egyik a kövezeten a siető emberek közt, majd rögtön rá kitör a nyári zivatar. Sűrű esőcseppek öntözik a kövezetet, apró, borsó nagyságú jég is hull, Peterzilka bácsinak, aki a hordártársával egy kapu alá menekült, úgy rémlik, amint hosszan, magába merülve hallgatja a zuhogást, mintha egy nagy erdőben száz meg száz veréb csipogását hallaná.

Emberek futkosnak az utcákon. Sokan bemenekültek a kapu alá: néhány úriasszony, ki a kalapját félti, néhány parasztasszony, ki fejét letakarta a felső szoknyájával, munkások, siető ügynökök, egy planétás olasz leány, játszó gyerekek. A kapu alá, ahová egy fényképész rakta ki keskeny szekrényekben a képeit, lassan becsurog a víz az utcáról.

- Mer kell valamit tenni - kezdi ismét Wagner s oly hangon beszél, hogy a fényképeket nézegető gyerekek köréjük gyűlnek s az emberek oda kezdenek figyelni. - Hiába, itt má csak a magunk erejéből segíthetünk magunkon. Maholnap már, biz Isten, maltert mék hordani. Nem hiszem, hogy lenne-e csak még egy társadalmi ...

Itt nem találta a szót, mely kifejezze a gondolatát s több szóra ráütve, pislogva nézett körül.

- Igaz, igaz - hagyja rá egy úrnő, kire sokat nézett Wagner s mosolyogva odább megy.

- No nem egész igaz, - dörmögi halkan egy ügynök s mintegy elhallgatott gondolatai kifejezésére legyint a keze fejével. - Az én osztályom helyzete ... - itt elhallgat s megint legyint, mintegy jelezve, hogy nem tartja érdemesnek tovább a beszédet.

- Igen, - beszéli Wagner - a mi osztályunk helyzete, kérem, a legnehezebb. Nem hiszem, hogy volna még egy osztály, még egy társadalmi osztály, mely ennyire szorongatva lenne. Kérem, most itt van ez az új találmány, ezek, nem is tudom, kérem, hogy a fenébe is híjják őket. Ezek a, tetszik tudni, ezek a biciklista fiúk. Hát kérem, persze fiatalok, egészségesek, biciklivel is járnak, hát persze ezek gyorsabbak. Hát kérem, bizony isten, a kenyerünk jó részét elveszik tőlünk.

Egy úr állt be a kapu alá, kinek Wagner is, Peterzilka is alázatosan köszöntek. Az úr a vizet csöpögtette le keménykalapjáról. Egy parasztasszony panaszkodik, hogy a sok eső megárt a szőlőnek. Egy kisfiú hangosan fütyül.

- No de meglátják maj kérem, mi lesz ezekből a fiúkból, úgy nem mondok sokat, de úgy öt év múlva. Maj meglátják kérem.

Egy kereskedőforma ember ráhagyta.

- Ez már igaz.

De egy ügynök ingerkedett Wagnerrel.

- Hát aztán mi lesz belőlük?

- Mi lesz? Hogy mi? Hát ugye látott má kérem uram kifáradt, nem: kidöglött, ez a helyes, kidöglött gebéket, akiket kivisznek a vágóhídra? Jó, hát látott. Na hát ilyenek lesznek! - s megelégedetten nézett körül.

Az utcán már csak apró, ritka szemekben esett az eső, mintha valami nagy szitán hullott volna át. A felhők közül a nap is kivetette a világossárga sugarait, melyek megcsillantak a kövezet vizes kockáin s az utcai fák nedves, sárguló levelein.

Peterzilka bácsi kifelé indult a kapu alól.

- No mi az? Hova megy? Csak nem megy tán már haza? Hátha ránk is néz még az Úristen, ha úgy teccik neki. - Wagner vigyorgott.

- Csak szétnézek egy kicsit az utcákon - mondja halkan az öreg hordár.

Hazafelé megy. Sapkáját fejére húzza, kezeit hátra kulcsolja. Úgy érzi, hogy az ő dolgán már nem lehet segíteni. Pedig biztosan tudja, hogy van Wagnernek pénze. Szerencséje volt, jól keresett ebben a hónapban.

Színeiben pompázó szivárvány húzódik át a város fölött. Az emberek mutogatják egymásnak. Egy dada megy el Peterzilka mellett, aki gyerekkocsiban tol egy kisleányt.

- Látod, aranyos, az ott a szivárvány.

Peterzilka bácsi elhatározza, hogy még néhány ismerősétől megkísérel kölcsönt kérni, csak egy pár forintot, bár fáj a büszkeségének, a hiúságának. Hisz arra is gondol, hogy míg a felesége élt és dolgozott, nem szorult a koldulásra. Arra is gondol, hogy most majd az emberek, akik ezt jól tudják, mit fognak mondani? - Hogy lump vagyok, korhely, könnyelmű vagyok - érzi a beszédet. Pedig - s ezt elégedetten állapítja meg - három-négy hónap óta inkább koplalt és szomjazott, mint jóllakott. De azt is tudja, hogy nem igen fog kölcsönt kapni.

- Ajjaj, hogy én még minek élek, Úristen - mormogja elharapva a szavakat. Kitől kapna pénzt? Öt forintja van, ez biztos, ezt most is megtapogatja a zsebkendője csücskében. De a többi tíz? - Uram, jó Istenem, tíz forint! - Ép arra gondol, hogy még a múlt hónapról is tartozik néhány ismerősének, mikor hirtelen ijedten fordul vissza s amennyire rossz, öreg lábaitól csak telik, siet visszafelé. Az arca kipirul, egészen belemelegszik, gyorsan lélegzik. Semmiség az egész. Egy szabó üzletéhez ért, a szabónak tartozik már két hónapja egy koronával meg egy pár hatossal.

Nagyot kerülve megy hazafelé. Szomorúan, öntudatlanul dörmögi maga elé:

- Tudom, tudom, hiába kérek, nem adnak.

Pedig most jut éppen eszébe, amikor a ház kapujához ér, hogy azt az egész ötforintosát is fel kell váltania. Mécset kell gyújtania a felesége és a fia emlékére. Kell vennie olajat s bele kis mécseket. Bemegy a fűszereshez s kéri, hogy mivel már régi ismerősök, adjon kölcsön két poharat is, de tisztát, rendeset: hisz a feleségéért meg a fiáért gyújtja, amibe az olajat öntse. Mikor fizetésre kerül a dolog, egy percig habozik, felváltsa-e az ötforintosát? De csak egy percig tart a habozása. Ez az egyetlen régi, jó ismerősöm - magyarázza magának - akitől még nem kértem pénzt. - Úgy érzi, kissé homályosan és kifejezetlenül, alig értve meg az érzését, hogy az az ember az egyetlen a világon, akivel még mint egyenrangú embertárs beszélhet s a rejtett, az élet küzdelmeiben megmaradt büszke emberi becsvágya arra ösztönzi, hogy kibontsa a piszkos, barna zsebkendője csücskéből azt a papírpénzt s odategye, reszkető kézzel bár, könnyes szemmel és összeszoruló szívvel, a pénztár szürke falapjára.

- Kérek vissza.

- No mi az, Peterzilka bácsi - kérdi tréfásan a fűszeresné, ki a pénztárban ül - állami hivatalnok lett s ma kapta ki a havi fizetését?

- Az, az - dörmögi Peterzilka s megszámlálja a visszaadott pénzt.

- Dehogy hivatalnok! - tódítja a fűszeres. - Hát hol tört be, Peterzilka bácsi, he? Máskor aztán híjjon el engem is, a kutyafáját? Elkel a nálam is.

- Elkel a manapság minden embernél - feleli vissza az ajtóból az öreg, kezében a két olajjal teli pohár. - Egyikünk se dobja ki máma az ablakon. No jojcakát!

Szürke homály volt már a konyhában. Peterzilka bácsi meggyújtotta a két mécsest, melynek sárga imbolygó világa eloszlatta a homályt a konyha egyik sarkában. Egy kis szekrényen égtek. Az öregember ráborult a szekrényre s úgy imádkozott. A héber szöveget nem értette, olvasni sem tudta jól. Élete háromnegyed részében felé sem nézett az ilyen könyveknek s a gyermekkorban nagy szorgalommal belévert tudásból már csak csekélyke maradt. Ha egy »nehéz« szóhoz ér, átugorja, néha egész soron csak a szemével fut keresztül, majd megembereli magát s nagy buzgalommal betűzi az ócska sorokat. A dallamos héber szavaknak valami templomi ódonsága csapja meg a rejtett érzékeit, valami, ami hasonlatos a régiség fenségéhez. Az érthetetlen héber imádságba beleviszi összes lappangó, homályos gondolatát és érzését. Az imádság átgondoltatja vele gondolatait, újraérezteti érzéseit, eszébe juttatja cselekvéseit, akarásait, fájdalmát. Az arca még szenvedőbb színt ölt s véres, lelógó szemhéjából egy kövér könny hull le. Érzi a jelen élete minden bánatát.

- Más az öregkorára maga mögött gondolhatja a küzdelmeket, nekem most van itt a nyomorúság. - Ez eszébe hozza a régebbi könnyelműségét, gondatlanságát, önzését és a felesége, a meghalt felesége jóságát.

- Hogy minek is éltetsz még, uram istenem - fakadt ki s ráütött öklével a szekrényre. Az árnyék és fény kergetődzése a falon mutatta a mécses olajának hullámzását.

Leült egy szennyesládára a kályha mellé s lehorgasztotta a fejét. Mozdulatlan, gondolattalan némaságban ült itt. Mibe kapjon? Nem gondolt előre ilyen szorultságra s most az első percekben a baj egész feketeségével üli meg a szemét, nem lát szabadulást.

- Itt nincs más menekvés - de maga is megretten a gondolat borzasztó komolyságától. Eszébe jut valami. Előkotorja a pénzét, újra megszámolja.

- Olvasom, olvasom, de e csak annyi, - beszél magához - e csak annyi! Mit csináljak négy forinttal meg e pár krajcárral?

Visszacsúsztatja a zsebébe.

- E csak annyi.

A másik zsebéből előveszi a kését. Nagy, széles hosszú, csontnyelű kés. Nézegeti.

- Na csak nem akarja magán kipróbálni az élességét, Peterzilka bácsi? Neveti Wagner, ki észrevétlen jött be a konyhába. Az öreg összerezzen.

- Dehogy akarom ... Olyan bolondot má nem tennék. Hát maga megtenné-e, Wagner?

Bizony, Peterzilka bácsi, manapság sokan megölik magukat. Hja, nehéz az élet. Cudar nehéz. A zöldséges kérte a pézt. Svihák. Mikor fizetünk?

- Máma vagy hónap. A már mindegy.

Hallgattak. Wagner a Peterzilka imakönyvén számlálja a pénzét. Az öreg óvatosan odapislog és gyorsan előre megszámolja. Látja, több van tizenöt forintnál. Wagner is észreveszi ezt s hirtelen, félve, hogy az öreg meglátja és még kölcsönt kér, a zsebébe csúsztat a pénzből.

- Nézze, Wagner, adjon kölcsön egy pár koronát. Megadom, ne féljen. A házbérhez kell. Rossz volt ez a hónap, alig kerestem. Nézze, magának épp oly rossz lesz, ha nekem innen ki kell menni, magának nincs annyi, hogy külön bérelhetne egy szobát.

- Tudom, Peterzilka bácsi, jó tudom. De ha nincs. Igazán nincs. Szívesen adnék, ha vóna. De lássa, hászen éppen itt olvastam meg maga előtt, egy koronám van fölösleg. Pedig nekem is több kellene. Még maj én is adós maradok ...

Az öreg hordár felugrott. Ütésre emelte az öklét. De visszatartotta magát s csak megfenyegette. Rezegtek bele az ősz hajszálai, ahogy indulatában rázta a fejét.

- Legalább ne hazudna! Mondaná meg, nem akar kisegíteni, de mit hazudik? Tartsa meg a rongyos pénzit, kell a kutyának! Érti?

Izgatottan járt fel s alá, kopogtak a lépései a kövön. Wagner hallgatott, aztán megrándította a vállát. Peterzilka bácsiban felébredt az elszunnyadt régi könnyelműség, oktalan büszkeség, a dolgok könnyen vagy egyáltalán semmibe vevése. Szidta, lehordta Wagnert.

A zöldséges asszony jött be. Hóna alatt egy deszkaládát hozott, melyben zöldség, gyümölcs, meg a vacsorára való hús volt. Egy barna, piros csíkos kendő borította le a ládát.

- Há maguk sötétben vannak? No mingyár hozok lámpát.

- Sose hozzon, - kiáltotta Peterzilka a szobába siető asszony után - sose hozzon! Jó ebbe a nyomorúságos életben a sötétbe is.

»- Aha, gondolta az asszony, itt az elseje.« Lámpát gyújtott a szobában. Behívta Peterzilka bácsit, az ajtót becsukta utána. Wagner az ajtóhoz sompolygott s hallgatódzott. Egy gömbölyű, piros köves aranygyűrűt adott az asszony a kezébe.

- Hát mire saccolja eztet a gyűrűt, Peterzilka bácsi? Maga ért hozzá. Az öregben felcsillant a remény. Sokra fogja becsülni a gyűrűt. Hízeleg vele az asszonynak. Hátha!

- Most vette?

- Most. Az uram vette.

- Mit kóstált?

- No csak, mit mond rá?

- Hát biz e jó vétel vót. Nehéz gyűrű. Tiszta arany. A kő - s a lámpa felé tartotta - tiszta, hibátlan. Megér vagy tizennyolc-húsz pengőt testvérek közt is. Isten uccse!

Az asszony jóízűt nevetett. - Hét forintér vettük.

- Még a pokolba is megér annyit!

Csönd.

Az öreg zavarában egy széket emelget. Emeli s mindjárt leteszi. Nem tudja, hogy kezdjen bele.

- Nézze, kedves tésasszony, egy kérésem vóna. Maga könnyen megteheti s velem nagy jót tesz. Ugye nem baj, ha öt forinttal kevesebbet adok az e havi bérbe?

Könyörögve nézett az asszonyra. Az asszony sajnálta már, hogy megmutatta a gyűrűt.

- De bizony baj. Ohó, Peterzilka bácsi, hisz maga még a múlt hónapról is tartozik ám nekünk. Két koronát a szobabérből, tán négy koronát a kosztér, mosás is vót, ugyi? Aztat a poharat, amit eltört, nem is számolom.

Majd indulatosan tette hozzá :

- Nem lehet, Peterzilka bácsi. Nekünk is kell a pénz. Minekünk se nől a zsebünkben. De meg én az uram nékü nem csinálhatok semmit se. Beszéljen ővele. De nem lehet! ha mondom. Minekünk is ...ajjaj, helypénz, házbér, a sok gyümölcs ... Az ember azt se tudja, hun a feje. Olyan nehéz, mint egy hordó.

Az öreg becsapta az ajtót. Wagner félreugrott előle. Fájt a feje a forróságtól, szédült s nagyokat fújt. Úgy érezte, hogy az egész világ levegője kevés az ő öreg, kiszolgált tüdejének. Fáradtan, kimerülten, kétségbeesve dőlt a sötét udvarban egy falnak.

Bent a szobában hízelegve, édesen mosolyogva az asszony arcába, mondta Wagner:

- Hogy adhat neki az ember! Mahónap meghal kérem, egyikünk se tudja, mikó dűl föl s én kereshetem a pénzemet, ahun akarom.

- Igen. Az embernek nincsen elveszteni való péze.

Wagner alázatosan leszámolta az asztalra a havi tizenöt forintot a konyha albérletéért.

Peterzilka bácsi gondolattalanul állt a falnál egy darabig. Elzsibbasztotta a helyzete nyomorúsága. Egyszerre csak a lába combjára csapott, a melléből szakadozott, száraz, erőltetett nevetés tört ki.

- Ami lesz, az lesz. Aztán megvan. Mit csinálhatok?

Kifelé bandukolt, a házmester a lámpákat gyújtotta meg. A kapu felé gondolatban újra megszámolta a pénzét. Kilenc korona s egynéhány fillér, Az öreg hordárnak ez a pénz most egyszerre, mint valami fölösleg tűnt fel, mellyel tetszése szerint bánhat. Tizenöt forint úgyse lesz belőle, ezt hát el is dobhatja, gondolkodott tovább, s a helyzete se nem javul, se nem rosszabbodik.

- Öreg napjaimra ... - Megcsóválta a fejét. Ebben a pillanatban egész életéért pusztán csak a sorsot okolta, amely most neki mint valami előre meghatározott, megváltozhatatlan és végéremehetetlen felsőbb akarat tűnik fel.

- Ha már az Isten is így akarja ...

Tétován, cél nélkül tekintgetett körül a kapu előtt. A nap felszítta már az esővizet. Az utcán porfelhők gomolyogtak, melyek összekeveredtek az út gőzével, ezzel a fáradt, nyomasztó lehelettel. A most meggyújtott lámpák sárga csíkokat vetettek ebbe a gomolyagba. Hatalmas lovak húzták a nehéz kocsikat és a munkától elkeseredett, agyoncsigázott emberek hajtották a lovakat. Munkások mentek hazafelé, kik a napi munkában átizzadt arcokat törölgették a kabátjuk ujjával.

Peterzilka bácsi nézte egy ideig ezt a fájdalmas komédiát s örült, hogy ha magához hasonlatosakat vélt felfedezni ez emberek közt. Most először életében érezte halvány, elmosódó részét annak a megvigasztaló örömnek, melyet a többi szenvedő, hasonló helyzetű emberek közelsége szerez az egyik szenvedőnek.

- Há mi az, Peterzilka bácsi, maga itthon van és úgy nézi a világot, mint egy úr? Csak nem ütötte meg a főnyereményt? - szólította meg háta mögött egy asszonyi hang, a korcsmárosné hangja.

Az öreg hátrafordította a fejét.

- Na éppen én vagyok az, - mondta csendesen - aki főnyereményt csinál. Keserűségében nyelt egyet. Csak az ajkai eltorzulásán látszott meg az érzése.

- Hé, Peterzilka bácsi, tudja-e, mit sütöttem most? Ha maga tudná? Pedig a maga kedvenc étele.

Az öreg kényszeredetten mosolyogva szagolt a fehér kötényes, kipirult arcú asszonyka felé. Megérezte az étet illatát.

- Hát eszik-e? Győjjön.

- Adjon pézt hozzá, nagysád, megeszek én akár kettőt is!

- Ugyan, ugyan, mit szenteskedik öreg! Csak ne spóroljon annyit. A szájától csak ne húzza el a falatot. Még tán enni se akar mán? Kire hagyja azt a sok pézt?

Az öreg véletlenül zsebébe dugta a kezét, a pénz megcsörrent. A nyál összefutott a szájában. Nagyon kedvelt étele volt s az annyi héten át koplalt gyomra most megerősödött, korgó éhséggel követelte a falatot. Aztán az a felesleges pénz is ...Forgatta egy pillanatig a sapkáját s nézte rajt a számot: 821.

- Aztán hogy számítja meg, maga rossz nagysád? - kérdezte tréfás hangon az öreg: az ajka szögletében okos mosolygás húzódott meg.

- Bűnre csábítom, mi? Hát tudja mit, Peterzilka bácsi, magának hetven ... no legyen hatvanöt krajcár a fele. Bizony isten, alig nyerek rajt valamit. Szép nagy ám! De hát magának, Peterzilka bácsi, csakis magának. Eszik hozzá zöldpaprikát is?

- Adjon azt is, bánom is én! - kiáltotta száraz szájjal az öreg. Csak adja már ide.

A szeme zöld és piros szikrákat látott kipattanni a kocsma gázlángjából: úgy kínozta az éhség. Elővette a hosszú; széles pengéjű kését. Összerázkódott. Eszébe jutott az alig elmúlt pillanat ott a konyhában, amikor szintén elővette zsebéből a kését. De most kiűzött a fejéből minden ilyen gondolatot. Lihegett az éhségtől.

- No nézze, milyen szép barna-pirosra sült. Má csak ránézni is gusztus! Hány darab kenyeret eszik hozzá? - tette le az asszony az ízlésesen megsózott, megpaprikázott, egy kevés zsírban úszó libamájat az öreg hordár elé.

Peterzilka bácsi izgatottan, reszketve vetette magát az ételre. Bámulták a többi kocsmai vendégek. Még a felét sem ette meg, amikor már homályosan érezte, hogy jóllakott. Öreg gyomra a hosszú koplalások után nem bírta a sok ételt. De azért már csak magába tömte. Még a zsírt is kitörülte a késre szúrt kenyérdarabkákkal.

Azután elégedetten, a jóllakottságában kissé hetykén, kissé lenézve a világot dőlt a kerek asztal mellett a könyökére. Mindenről meg akarva feledkezni, iddogált, régi mulatságokra gondolt s ijedten rezzent össze, ha eszébe jutott mostani nyomorúsága, ez pedig gyakran megesett. Ilyenkor egy egész pohár bort felhajtott. Nem akart semmiről sem tudni, saját magát áltatta, bolondította, csak ennek az egy percnek a kellemességét akarta élvezni. A bor kissé fejébe szállt s ez legalább elkábította.

Már megvacsorált az öreg, mikor bejött a kocsmába a zöldségárus, hogy megigya szokása szerint este a fél messzely borát. »Sok vízzel!«

- No, Peterzilka bácsi, a házbér! A házbér! Rólam megfeledkezik? Hé, én is élek még. Ment oda kezében a borosüveggel Peterzilka asztalához s kíváncsian, mohón vizsgáltatta az üres tányérokat. Még az étel szagát is igyekezett elkapni.

- Semmi, semmi. Még élek! Mingyár begyüvök.

Egészen kapuzárásig maradt ott. Mikor fizetésre került a sor, alig maradt egy pár koronája. Csendesen botorkált hazafelé.

Az olaj mécsesének fénye ráesett az alvó Wagner arcára. Ott hortyogott egy vaságyban, a konyha egyik sarkában s oly egészséges, gondtalan álma volt, hogy lerúgta magáról a dunyhát: húsos, szőrös teste kifehérlett a homályban.

Peterzilka bácsi gyufát gyújtott, hogy fennakadás nélkül mehessen az ágyába, melyből már csak egy majdnem üres vánkus, meg egy hosszú szalma derékalj volt az övé. Közben megállt Wagner előtt. A gyufa sárgás pirosas fénye mellett ránézett. Végignézte az egész testét. Megakadt a szeme az arcon gyöngyöző izzadtságon s a szájból ki-kibuggyanó tiszta fehér nyálon. A gyufa megégette az ujját, elejtette. A keze ökölbe szorult, vicsorította a fogait. Aztán hangosan, keserűen felnevetett.

Reggelre valami csekély életkedv lopódzott a nyomorúsága mellé. Az ember egy napja mutatja egész életét: a kipihent test frissessége némi fiatalos életkedvet vitt az elméjébe. Úgy látszott, mintha egy pillanatra felsőbbséges mosollyal nézett volna le Wagnerra.

Hideg vízben megmosta a felsőtestét.

- Jaj, kérem, nincs ennél egészségesebb a világon, - szokta mindig mondani - én már gyerekkoromtól fogva így élek. De kérem, előbb mindig a karjait mossa meg, azután a száját mossa ki, de ugyanabban a vízben, csak végre az arcát és a többi testit. - Néha még azt is hozzátette az öreg, hogy ezt neki egy cigányasszony ajánlotta s állítólag a fogakat is erősíti.

A jó hideg víz még csak fokozta a frissességét. Valami bolond remény szállta meg az öreget. Remélt valami véletlenben, remélt isteni csodálatos segítségben is, csak magában nem remélt már.

Levetette a vastag kék hordári gúnyát s egy kopott, kék kabátot öltött magára, melyet már senki sem akart tőle megvenni.

- Jó lesz e ebbe a nagy melegbe. Még izzadni is a nyomorúság mellé! - mondta magának s kopott, foszlányokra szakadozó nyakkendőjét igyekezett úgy rákötni az átizzadt, megpuhult, összegyűrődött gallérjára, hogy ne lássék meg a rongyossága. Tapogatta, tapogatta reszketős ujjaival, de nem sikerült.

- Lesz, ami lesz - mondta magának s ebben benne volt az az elhatározása, hogy már nem töri magát semmi után. Jöjjön, aminek jönnie kell. Kiment a kapun, mikor a kocsmáros utána kiáltott.

- Jöjjön csak, Peterzilka bácsi, jöjjön csak, üzlet van, nagy üzlet!

Peterzilka először is megivott, már csak szokásból is, egy stampelli törköly-pálinkát, mely nagyon jólesett neki. Megköszörülte utána a torkát. A kocsmáros pedig elmondta, hogy vesz egy nagyvendéglőstől két kis hordó bort, nincs ide messze. Peterzilka bácsi elhozhatná. Van kis kocsi is. - Maj gyöjjön vissza délbe s elhozza Peterzilka bácsi. Inkább magának adom azt a koronát, mint másnak.

Peterzilka ráhagyta. Magában pedig azt gondolta, hogy hej, hol van az az idő, amikor ő még két hordó bort házhoz tudott szállítani. Most: az öreg, elszáradt karjaival ... De azért megígérte, hogy délben ott lesz.

Kint az utcán friss, reggeli szellő fújdogált, az éjjel megint esett az eső. Az öreg levette a sapkáját. Jól érezte most magát.

Vasárnap reggel volt. A boltok zárva; az emberek felhasználják az időt, hogy legalább egyszer egy héten jól kialudják magukat: a városvégi utca csendes, békés volt. Csak a zálogház felé élénkült meg, e nagy, vörös épület felé, hová néhány becsületes, szorgalmas asszony azért ment, hogy a hét derekán a nagy szegénységben elzálogosított holmiját kiváltsa, a legtöbb pedig azért, hogy a még megmaradt ingóságait pénzzé tegye.

Az utcasarkon egy rendes, kék öltözetű, becsületes arcú fiatalember szólította meg Peterzilkát, csak a sápadt arcán, beesett, keresztbe néző szemein s a kalapja alól kikunkorodó hajfürtjein látszott meg az éjjeli mulatság. A fiatalember kivette mellényzsebéből az ezüstóráját, a láncot is lekapcsolta s odaadta a hordárnak, vigye be a zálogba. Úgy látszik, kezdetén volt még csak az ilyen utaknak; restellte, hogy maga menjen be.

- Ne te né! - mosolygott Peterzilka bácsi - mennyi kereset! És még csak kora reggel van ... No, no. - És már arra gondolt, hogy mégis csak helytelenül cselekedett tegnap este.

A zálogház még zárva volt. Peterzilka odaállt a zöldre festett vasrács elé a többiek közé. A fiatalember szemmel kísérte őt a másik oldalról. Az emberek legnagyobb része egy fekete kabátos, gallér nélkül való, piros arcú, piros nyakú, alacsony, kövér emberke beszédét hallgatta. Most már nem lehetett kivenni, hogy voltaképpen kinek is akarta elmondani az esetét. A leányát szidta.

- Nem hallgatott rám a gonosz. A feleségem se nekem adott igazat. Gyárba mégy? Menj, jó van, dolgozz, nem árt meg.

- De nem ám! - veti közbe egy asszony.

Az emberke idegesen ránt egyet a bajszán, hogy megzavarták.

- Mondom: menj! Nem árt meg. Hászen tudom én, mit beszélek. De, mondok, légy ám eszeden, vigyázz, szégyent ne hozz az én fejemre! Mert én letöröm a derekadat, még ha nem tom ki is a szeretőd. Hát vigyázz. Hát mondja (az emberke utánozza a lánya hangját): óh, édes apám, tudok én mán vigyázni magamra, nem vagyok én mán mai gyerek.

- Ajjaj! - sóhajt egy másik asszony s keze mozdulatával mondja, hogy ismeretes, régi mondás már az.

- Mondok: ördögé vagy má, Rózsi, ha így beszélsz, én mondom! ... Há most itt van! Meg van! Elmehet.

Most kinyitották a zálogházat, az emberek hirtelen betódultak s legutolsónak szorították hátra a panaszkodó kis embert.

Peterzilka bácsi éppen kifelé indult már azzal a tizenkét forinttal, mit az ezüst óráért és láncért kapott, amikor egy szolga megállította. A szolga az ő nevét kiabálta már az egész folyosón végig.

- Peterzilka bácsi, Peterzilka bácsi, csak nem akarja elveszíteni a medaillont? Holnap délelőtt van az árverés.

Az öreg ijedten fordult hátra. Egy régen zálogba csapott érem volt ez, melynek egyik felén az ő, másik felén a felesége és fia képe együtt volt. A nagy szomorúságban és nyomorúságban az öreg megfeledkezett róla. Nagyon szépen megköszönte a szolgának, különben régi ismerősének s aztán szaladt kiváltani. Mikor kifelé indult s már reszkető kezében tartotta a kincsét, körülnézett. Egy lelket se látott, csak a folyosó körüli termekből hallatszott ki némi zaj. Az öreg megcsókolta az érmet.

Szomorú örömmel ment a szokott helyére. A két hordártársa már várta.

- Na, hol marad ilyen sokáig? - kiáltotta eléje az alacsony, púpos ember - azt hittük, már el se jön. Hogy mán olyan nagy úr lett! Az ember ma már mindenre el lehet, kérem, készülve. Ki tudja?!

Az öreget kérdésére felvilágosították, hogy a háziúrhoz mennek el, számos lakóval együtt, »egy egész deputáció«, s megkérik, hogy ne nagyobbítsa annyival a házbért.

- Egy pár forinttal, jól van, - beszélt az alacsony, púpos - de mindjárt hússzal! És maga fog beszélni, Peterzilka bácsi, az istenfáját. (A kezeit összedörzsöli.) Tud jól németül, művelt ember: minden nap olvas újságot. Az a vén gazember magyarul keveset ért.

Wagner is megjegyezte:

- És jobb szereti a németet.

Peterzilka bácsi hiúsága megkívánta, hogy egy keveset szerénykedjen, hogy annál jobban érezze a dicsőség, a megtiszteltetés édességét. De éppen jött a zöldségárus, aki a közeli vásárcsarnokban kereskedett. Az öreg hordár elsápadt. Ijedtében levette a sapkáját. Már másodika volt s ő még mindig nem fizetett. Egy percig se szabadkozott már.

- Hát mehetünk? - kérdezte a zöldségárus s fekete szalmakalapjával legyezte magát.

- Mehetünk, mehetünk. A kedves felesége nem gyön? - beszélt Wagner.

- Valakinek csak kell az üzletben lenni.

Útközben mondogatták Peterzilkának, hogy majd mit beszéljen. Az élet nehéz ... kis kereset, megélhetés ... cipő, ruha, enni is csak kell, nem élhetünk a levegőből, nagy a konkurencia s még a lakás is! Ez a beszéd teljesen fölösleges volt. Az öreg hordár, aki nagyon megtisztelve érezte magát e megbízatás által, elméjében összekereste és összerakosgatta az idevaló szavakat s a már felépített mondatot öntudatlanul vagy pedig azért, hogy hallja, hogyan hangzik, mormogta. Egy kissé nehezen ment e munka, mert ilyesmi még nem fordult elő az életében. Minden szerencsétlensége mellett is most kissé magasabb, okosabb és műveltebb embernek gondolta magát hordártársainál.

Amellett, bár volt a szerepében valami tragikomikus, hisz neki már úgyis mindegy, ő még a régi bért sem tudja megfizetni, mindamellett a lelkéből beszélt az öreg, a szíve hozzáfolyt vérétől megmelegedtek a szavai.

A kapu előtt még néhány lakó hozzájuk csatlakozott. Férfiak is, asszonyok is, mind szegények, asszonyok kötényesen, némelyik fejkötősen a délelőtti főzésből, takarításból, a férfiak munkászubbonyaikban.

- Aztán jól beszéljen, Peterzilka bácsi, az istenit neki! - bíztatták.

- Egy krigli sört fizetek neked, öreg, ha elérünk valamit! - ígérte egy öreg lakatosmester.

- Én is egyet, ha be nem rúgsz tőle - tette hozzá egy kőfaragó. - Csak kopaszthatnánk egyet azon a vén zsidón!

- Ajjaj, nem ér e mán semmit, csinálhatunk, amit akarunk - sopánkodott egy asszony.

- Én is azt hiszem, hogy a nyakunkon marad már e! Attól a gazembertől ... Csak ne essünk mingyár a kétségbe, édes jó Petőné asszony! - reménykedett egy másik asszony.

Megérkeztek a pálinkás bolt elé. Most hogy odaértek a háziúr üzletéhez, harcias elkeseredettségük lehűlt. Az ajtó előtt egyik a másikat tolta előre. Végre Peterzilka bácsi lépett a csoport élére.

Fülledt hordó- és a szeszszag ütötte meg az orrukat. A polc mögött egy kövér öregasszony ült s újságot olvasott.

- No mi az, mi az, mit akarnak! - pattant fel idegesen s megrémülve tekintett a férjére, ki nyugodtan járt fel s alá az üzletben, mosolygott is, úgy látszik, várt már e látogatásra s valószínűleg előre felvette a tervébe. Félszemével - a másik hiányzott - ravaszul pislantott a belépőkre, akik kalapjukat levéve egy csomóba összeálltak, csak Peterzilka bácsi tett két-három lépést előre a háziúr felé.

Az öreg hordár meghökkent egy pillanatra, kissé zavartan forgatta maga elé leeresztett két kezében a sapkáját, a zsinórt babrálta rajta, majd a számát, a 821-et nézegette, mintha sohase látta volna, úgy látszott, hogy megfeledkezett arról, hol van s mit akar?

- No! ...Most! most! - susogták hátulról. - Peterzilka bácsi!

Az öreg még egy lépést tett előre, aztán felemelte a fejét s beszélni kezdett.

- Az Ön házának a lakói vagyunk, nagyságos úr - mondta többek közt - s az ön legújabb intézkedése késztetett arra, hogy felkeressük önt. Talán rosszul informálták önt, talán nincs tisztában az ön háza lakóinak a helyzetével, mindenesetre, tetszik tudni, hogy az ember mindent megpróbál, míg csak egy csöpp reménye van.

A lakóknak nagyon tetszett az öreg beszéde Elismerőleg bólintottak néha egymás felé. Különösen mikor úgy tetszett nekik, hogy az öreg szembeszállt beszédjében a háziúrral.

- Ön nem lehet tisztában, nagyságos úr, az ön lakói helyzetével. Nézzen rám, nagyságos úr, s nézzen ez emberekre is, vajon talál-e, csak egy jómódút is köztük? Önt, nagyságos úr, bizonyára elkerülte a nehéz élet és talán jómódjában nem veszi észre a mi nyomorúságunkat. Higgye el, nagyságos úr, nagyon nehéz a mi életünk. Napról-napra élünk csak, nincs nekünk tőkénk, amit kényelmesen fogyaszthatnánk és üzletünk, amivel még növelhetnénk a tőkét. Higgye el, uram, nagyságos úr, nincs nekünk. Örülünk, ha meg van minden napra a betevő falatunk örülünk, ha a magunk keserves munkájából meg tudunk élni, ha nem kell másra rászorulnunk. Azon imádkozunk minden reggel, minden este, ha lefekszünk, ha felkelünk, hogy csak másra ne szoruljunk. Mi ezt tesszük az imánkba.

Akadtak a lakók közt olyanok is, kik erre csodálkozva néztek össze. Peterzilka bácsi általánosította a maga lelkiállapotát a többiekével. De azért nagyon meg voltak elégedve az öreggel.

Peterzilka bácsi még beszélt egy darabig az ő reszketős, kicsit repedt öreg hangján, lassanként, ahogy belejött, szónoki mozdulatokat is használt. Különösen olyan helyeken, ahol érezte, hogy a kelleténél erősebben kell hangsúlyozni a szavakat, megrázta a fejét, az egész teste mozgott szinte, hogy csak úgy rezgett bele a havas fehér haja s a szennyes ősz szakálla. De a beszéde vége felé látszott már rajta, hogy elfáradt, a szemeit lassan jártatta körül, már nem mozogtak oly élénken, hangja csendesebb lett s a homlokára csillogó izzadságcseppek ütődtek ki, melyek oldalt összegyűlve, végigfolytak az arcán. Már nem találta meg mindig az összerakosgatott szavakat, hirtelenében mást, gorombábbat mondott a finomabb helyett: ilyenkor kissé belepirult s ijedten javította ki.

Peterzilka bácsi részletezte az életük nyomorúságának a megértetését, aztán így folytatta :

- Látja, nagyságos úr, mily nehéz a mi helyzetünk, mily kínnal élünk. S az ön újabb házbéremelése kétségbe ejt bennünket. Mit tegyünk? Honnan teremtsünk elő annyi pénzt? Uram, nagyságos úr, dolgoznánk mink, míg csak moccanni tudunk, de sokszor még munkánk sincs! Nagyságos úr! Becsülettel, békésen éltünk eddig is az ön házában vagy nyolc-tíz év óta, kérjük önt alázatosan, mi szegény emberek, ne tiporjon el bennünket, ne nehezítse még meg a helyzetünket!

Néhány asszony beleegyezően bólintott, de a férfiak közt akadt néhány egészséges, erős ember, kik kissé dacosan kapták fel a fejüket. Talán sértette őket az öreg hordár alázatos, okos beszéde. A legtöbbje közönyös arccal bámult a háziúrra és a feleségére.

- No még ilyet! Nézd csak ...- dörmögte a háziúr felesége, de a férje, ki a polcnak dőlve hallgatta a beszédet, félszemével magába bízóan csendességet, nyugodtságot intett. Aztán feléjük lépett. Peterzilka német nyelvű beszédére tört, keverék magyarsággal válaszolt.

- Nagyon sajnálom a helyzetüket, barátaim, jó emberek. És köszönöm, hogy felvilágosítottak. De nézzék, nem igaz ám az, hogy mi, akiknek már éppen úgy akarta az Isten, hogy házuk legyen, mi se élünk ám a tőkéből! Óh fájdalom, higgyék el nekem, nekünk is megvan vele a vesződségünk.

S itt elsorolta a háziurak összes adóit, kevés bevételeit és sok kiadását, megrövidítve a bevételeit és megtoldva a kiadásait a valóság rovására. Minden szava arra irányult, hogy - bár öntudatosan, büszkén, hangjában gazdag és koldus közt mélységes űrt vonva beszélt - szavaiban eltüntesse a különbséget, mely közöttük volt. Végül biztosította őket jóindulatáról s az új összeg felét elengedte. Itt rámosolygott a feleségére.

- Így hát csak tíz forint lesz az egész. Na! Ez a bagatell aztán már szót sem érdemel. No, azt hiszem, jó barátok maradunk továbbra is? Mi? - s jóízűt nevetett, hogy kilátszottak a megfeketült fogai.

A lakók miközben mozgolódni kezdtek, megköszönték az engedményt és éltették a háziurat, csak egy-két asszony sopánkodott, hogy az egészet el kellett volna engednie. Az éljenzésben csakhamar részt vett az a két korhely munkás is, kik mámorosan, összekuporodva ültek a hosszú, kopott színű padokon a fal mellett. A háziúr mosolyogva biztatta őket:

- Csak hagyják, hagyják, kedves barátaim.

Kifelé indultak. A háziúr visszatartotta őket.

- No várjanak csak, egy kis falusi törköly nem fog ártani ebéd előtt, mi? Na ide férfiak? (Egy-két asszony kedvetlenül kisietett.) Éppen tegnap kaptam faluról. No, isten éltesse!

- Az Isten tartsa meg sokáig!

- Isten éltesse! - hallatszott egyszerre, mikor szájukhoz emelték a vékony kis poharakat.

Mikor a lakók kivonultak az üzletből, a háziúr nevetve mondotta a feleségének :

- Így kell elbánni ezekkel a dögökkel.

Jókedvvel mentek hazafelé s útközben örömmel mondták el ismerőseiknek a jó hírt. Peterzilka bácsi vállát elismerően veregették. Az öreg hordár sugárzó arccal, csendes mosollyal ment köztük. Még reszketett is az izgalomtól, de a siker, melynek kivívását teljesen magának tulajdonította, igaz örömmel töltötte el. Egy pár percre minden másról megfeledkezett.

Örömében aztán oda is ment Wágnerhoz.

- Egy kis üzlet van a kocsmárosnál, csinálja meg maga. - S fölényesen rámosolygott.

A kocsmában sört, bort fizettek neki, s ő ez ajándékokat, mint illő megtiszteltetéseket, komolyan megköszönte. Aztán egyszerre elszállott az öröme. A zöldségárus a kapu előtt félrevonta s csendesen, hogy a többiek ne hallják, így szólt hozzá :

- Peterzilka bácsi, a házbér, a házbér! Má másodika van! Most illik, hogy pontosan fizessünk, ne várakoztassuk Grosberger urat. Ha benne volt tisztesség, bennünk is legyen!

Peterzilka elmosolyodott.

- Jó van no! Mingyár gyüvök és odaadom. Hisz nem szöktem még meg!

A zöldségárus nem érte meg, hogy még egyszer meglássa Peterzilka bácsit.

Az öreg egy pillanatban valósággal megszökött a kocsmában áldomásozó, víg lakóktól, hogy ne találkozzon többet a zöldségessel, az ő háziurával. Ismét visszaesett szomorúságába. Szomorúan bandukolt a forró, augusztusi délben egy távoli kis kocsmába, hogy ott megebédeljen. Még volt egy-két koronája, abból megint tisztességes ételt evett. Egy vállrándítással és egy kézlegyintéssel adta meg e tette okát. Úgyis mindegy - mondták e mozdulatok.

Ebéd közben észrevette, hogy a kis kocsma gazdája meg a felesége, kiket úgy-ahogy ismert, haragosak.

Peterzilka bácsi békítgette őket.

- Ugyan, ugyan, mire való ez, Nagy uram, Nagyné asszony? Mire való mán e ... Úgyis olyan rövid az élet. És higgyék meg énnekem, én mán kiszolgált, öreg ember vagyok, olyan nyomorúságos anélkül is, de olyan nyomorúságos. Ugyan, ugyan, há legyen mán eszük!

Nagy János, a kocsmáros mérgesen dörmögte maga elé:

- Még ez is! Vén szószátyár ...

Az öreg meghallotta úgy fél füllel. Most már egy szót sem szólt volna. Gyorsan megette az ebédjét, egy fél darab kenyeret sietségében még a zsebébe is tett, felállt és komoran fizetett. Az ajtóban még vissza akart fordulni s megmondani Nagy uramnak, hogy ő ugyan nem lépi át többé a küszöbét s ha így bánik az emberekkel, rövidesen egy tisztességes vendége se lesz, de csak nem tudta legyőzni a haragját.

Megsértődve ballagott a villamos megállóhelyhez, amíg odaért, lassan összerágta a megmaradt fél darab kenyeret. Még volt egy pár krajcárja, azon felült a villamosra s kiment a temetőbe. Rendesen - s ekkor úgy gondolta, hogy talán, talán utoljára - meglátogatja a feleségét és a fiát.

Míg a villamos kocsi sebesen közeledett a temető felé, az öreg hordár lassanként tisztába jött a szándékával.

Csendesen lépegetett a lejárat felé. Előbb a keresztények temetője előtt kellett elmennie. «Feltámadunk« - olvasta le a felírást. Peterzilka bácsi bólintott. Feltámadunk! Úgy érezte, hogy neki jobb nem feltámadni. A zsidó temetőben mindent pontosan szemügyre vett. Jól megnézett mindent. A bejáraton kezdte, megszámolta a koldulgató szegényeket s csodálkozott nagy számukon, megfigyelte a kapu körül magasra nőtt fákat és sóhajtva, de jóleső érzéssel szítta be a mindenféle színű virágok illatát, még a mosdó dézsa előtt is megállt.

Elöl vannak a gazdagok sírboltjai és sírjai. Peterzilka meglehetős figyelemmel betűzte ki a feliratokat. Látszott az arcán, hogy egy-egy nagyobb sírkőnél el is gondolkozik.

- No mi az, Peterzilka bácsi, micsoda dolog ez, maga már meg se ismeri a szegény embert? - szólította meg egy barna ruhás, hosszú fekete bajszú férfi, ki a feleségével és három gyermekével látogatta meg a halottjait. Ez volt az a szabó, kinek az öreg tartozott.

- Dehogy nem ismerem én. Örülök, ha engem megismernek. Ej mit szegény ember, Grósz úr, meg gazdag ember! Mi az? Mindnyájan ide kerülünk, Grósz úr, nem igaz? Mindnyájan. Hát nincs igazam, nagysád?

- E biz úgy van. Ki előbb, ki utóbb.

Peterzilka bácsi már nem lett izgatott, mikor arra gondolt, hogy adós egy pár koronával ennek az embernek.

Mikor meggörbedt háttal lassan tovább csoszogott, eszébe jutott, hogy a halottakat mindig lábukkal előre fektetik a koporsóba. Elgondolkozott, miért van ez? Nem tudta megfejteni. Épp oly homályos rejtélynek gondolta ezt is, mint azt a számosat melyet maga körül érzett. Kiverte fejéből a gondolatot, mely neki nem volt bántó, bár nem találta értelmét.

Egyszerre önkénytelenül rájött a nyitjára.

- Aha! - mormogta elégülten - persze, persze, mintha csak mi magunk jönnénk ...

Végre megérkezett az »ő« sorához. Megnézte a sorszámát jelző követ, ezt a számot összehasonlította a magának feljegyzett számmal s mikor a kettőt egyezőnek találta, a sírok közé lépett, Friss füvön, mezei virágon járt, néha beakadt a lába egy-egy átnőtt erősebb ágba. Az öreg óvatosan emelte ki ilyenkor lábát a levelek és virágok közül, félve óvakodott attól, hogy csak egy gyenge hajtást is leszakítson a temetőben. Ez beidegződése az emberi agyba annak a régi hitnek, mely halálos bűnnek tartotta azt, ha valaki egy virágszálat szakított le a sírról. Egy-egy gyík surrant el a lábai előtt és fészkelte be magát a sírdombba fúrt lyukába. Verebek, e hozzá hasonló, az út porában élő, vesződő állatkák repkedtek el a megszelídült ember feje körül. A magasban fecskék borzolták fel a levegőtengert s magas ívekben repkedtek fel. Szikrázó világosság ömlött el a sírkövek felett.

Elérkezett a felesége sírjához. Az újabb halottját először látogatta meg. Elégedetten szemlélte a vöröses barna sírkövet, a magasra felkapaszkodó örökzöldet s az ennek levelei közé beágyazott piros és rózsaszín muskátli virágokat. Még jobban megkönnyebbült, amint látta, hogy teljesítette kegyeletes adósságát.

Lassanként megjöttek a könnyei. A meleg sós cseppek kanyarogva folydogáltak végig szomorúságtól eltorzult vonásain. Nekidőlt a sírkőnek. Beszélt és imádkozott a meghalt feleségéhez, mint egy ép, élő emberhez. A régi sok mulasztása, hibája, melyet most mind bűnnek minősített a feleségével szemben, felújult emlékezetében s megbánást kért és keresett számukra.

Mikor már megnyugodott a sorsában, egy nagyobbfajta kavicsot vett fel a földről s a sírkőre tette. Búsult a felesége után, már csak azért is, mert úgy érezte, hogy mostani állapotának egyik épp legfőbb oka a felesége elvesztése.

Aztán a fia sírját kereste fel. Itt is megharmatosodott a szeme. Kimenőben megkérdezte egy kertésztől, hogy ő gondozza-e a sírokat. A kertész igenlő feleletére pénzt adott neki s megkérte szépen, hogy tovább is csak gonddal ápolja a sírjait. Gyalog indult hazafelé. A nap sötét méz színe arany sugarakba ment át. A levegőben a sűrű levelű fák közt arany pára rezgett, mely megcsillogtatta hordársapkája rézszámát. Nedves, szomorú arcát megfürösztötte a lenyugvó nap fényesőjében. Búcsúzott az Istenétől.

Fáradt tagjainak jólesett az esti levegő. Kigombolta mellényét s a suhanó szellőt beeresztette inge alá, hogy bejárja teste felületét s felszíjja az izzadságot.

Nem jutott el messzire, mikor már elfáradt. Leült egy árok mögé az országút mellett. Tücsök cirpelt a mezőn. Esti lepkék kergetőztek. Az országutat szegélyező fák hosszú megnyúlt árnyékot vetettek a mezőre. Az erős, friss fű és virágillat elkábította az öreget. Hátradőlt és egy fa törzsére hajtotta a fejét.

Homályosan futott át agyán a gondolat, hogy ő a mező egy bogara, egy lassú, vén féreg. Aztán ezt a bogarat eltapossák.

Az utolsó perceiben valami gyenge érzéke kezdett ébredni a természet iránt. Vagy talán csak gyöngeség volt. Miközben hátrahajtotta a fejét, szándékára gondolt. Összerezzent. Egy pár órát szeretett volna még élni az életből.

Elaludt. Duzzadó mellel szívta be a fűszeres levegőt.

Gonosz utcagyerekek verték fel pihenéséből. E gyerekek az alvó öreg köré gyűltek, egy ideig bámulták, nevették, tréfáltak rajta, majd távolabb húzódva, apró kavicsdarabokkal hajigálták. Nagy volt az izgatott kacaj, ha egyik-egyik eltalálta. Egy arra járó megkérdezte, mi baja az öregnek?

- Berúgott! - kiáltott vagy öt torok.

S egy másik sunyi képű kölyök még jobban megmagyarázta:

- Ja, egy spriccer, két spriccer, négy spriccer ... három krigli, öt krigli!

Később már nem érték be a hajigálással, az egyik hajlós vesszőt vágott le az árok menti bokorból, az alvó köré álltak, ünnepélyesen hármat vezényeltek a rakoncátlanok s a harmadik vezényszóra az egyik rásuhintott az öreg poros hátuljára. Hanyatt dülöngéltek, amint látták, hogy dől a por az öreg nadrágjából.

Újra köré gyűltek s éppen rá akart csapni a gyerek, mikor az öreg hordár felébredt. Peterzilka bácsi még a nagyszüleiket sem hagyta békében. De gyorsan megbékült, elmosolyodott, most nem tudott oly sokáig haragudni, mint ezelőtt s egy Katica-bogarat, mely komolyan lépdegélt végig az arcán, szelíden az ujjára vett és ott tartotta, míg el nem szállt. A gyermekkora jutott eszébe. »Katica bogár szállj el! ...«

A város felé ballagott. Az égen reszketeg fényű csillagok ragyogtak már s Peterzilka bácsi ijedten gondolt a szándékára. Most hibáztatta, kárhoztatta magát, miért nem költözködött ki már múlt hónapban a lakásból. Meghálhatott volna valami pincében is vagy akárhol. A börtönre gondolt. Becsületes, hajdan jobb napokat élt, szíve megborzadt ettől. A halottjai is eszébe jutottak.

Mégis, valami úgy ragadta a gondolkodását egy cselekedet felé.

Hm, lopni ... Talán már előbb is rá kellett volna jutni. De már nagyon rég nem lopott. A megszokás és az Istenétől való félelem becsületes emberré tették. És erre nagyon büszke volt, ezt sokszor emlegette mellét verve. Csak most, ez a hirtelen baj úgy elborítja a szeme táját. Hisz lopott, lopott ő, vallja be csendesen, lelke mélyén, gyerekkorában sokat is, mikor üzletember volt, akkor is - ámde azóta hosszú idő múlt el. És most úgy érzi, hogy nincs rá már elég lelki ereje és úgy van meggyőződve, hogy a cél nem érdemli meg ezt az erőfeszítést.

Ez nem az igaz érzése, nem az igaz meggyőződése, csak most úgy gondolja. Mert eszébe jut, hogy nincs rá alkalom, nincs is kitől lopni. A Wagner, okoskodik, magánál hordja mindig a pénzét, a zöldségárusok takarékba rakják; más nincs.

Sóhajtva ad hálát az istenének, hogy nem kell lopnia. Homályos szemeivel hálásan néz fel az égre.

Lassan tovább megy. Egyszerre nagyot kiköp.

A nagy életunalom alatt, mely elborította, parányi életösztön pislogott még. Ez vitte be a városba. Azzal csalta magát, hogy nem tudna meghalni anélkül, hogy ne szorítsa kezében és ne nézze meg utoljára a medaillont.

Nagyon gyönge volt már szegény öreg, nem bírta a járást. Lihegve dőlt egy oszlopnak s villamosra várt. Az a parányi életösztön hívta, csalogatta még; ilyen bolondokat tétetett meg vele.

Egy kis kocsma előtt állt meg, mikor már leszállt a villamosról. Szomorú hangú cigányzene, mely csakhamar vígbe csapott és hangos nótázás hallatszott ki innét. Az öregben felébredt a fiatalkori mulatós napok emléke s a felesége meg a temető képe. Kétségbeesett elkeseredéssel húzta szemére a sapkáját s belépett. Sűrű füst és gőz burkolta be.

Egy mulató legény rákiáltott:

- Szervusz öreg, az istenedet!

Peterzilka bácsi a mámoros férfiak és mulató leányok közt elmenve, egy sarokba ült, kis kerek asztalhoz. A kocsmában már csak egy gázláng égett, annak a fénye is csak nagy nehezen küszködte el magát odáig. Homályban ült. Bort rendelt. A silány bor s a cigányzene felmelegítette a vérét. Egy pár pohár bort megivott. Homlokán erősen lüktetett az ér. Egy darabig hallgatta a zenét.

Szomorú nótákat húzott a cigány. »Elmúlt a tavasz, a nyár is. Itt az ősz, közeleg a tél.« S a vendégek belerikoltottak, míg csak egynek más nótára nem jött kedve. Peterzilka bácsi szeméből könny buggyant ki. »Elmúlt a nyár is.« Elmúlt az ősz is, itt a tél. Mindjárt elmúlik az is.

Rácsapott az asztalra. Elővette a csontnyelű, hosszú, széles pengéjű kését s felnyitotta mellén az inget. Kitapogatta szíve fölött a helyet két bordacsont közt. Amint megszorítja most a kés nyelét, megreszket a keze: felszúrta a bőrét; felszisszen. Körülnéz. Szakadozott gondolatok bukkannak fel elméjében.

- Világ, isten veled!

Meglöki a kést, aztán magába döfi. Az öreg hordár átütött szíve fölött piros seb virágzik.

Egy jó negyedóra múlva vette csak észre egy legény. A szeretőjét átölelte s vele kifelé indult, amikor dévaj jókedvében hetykén körülnézett s a füstön át homályos emberalakot pillantott meg. Odavonta a leányt is. Ráismert az öregre, kit, úgy látszik, egész Budapest ismert.

- Mi az öreg, csak nem haragszol rám? Olyan bután nézel.

Megrázta. Az öreg test eldűlt a rázásra.

A lány sikoltozott. Észrevette a vért.

Elhalt rögtön a zene, a zenészek hangszereikkel, a mulatók poharaikkal, mámoros fejükkel tétován állták körül a haldoklót. A cimbalmos, egy alacsony, pufók arcú, ravasz szemű suhanc, összecsukta az asztalon heverő véres kést s az öreg zsebébe dugta.

- Még tudj az ördög, mit gondóhatnak maj. - S amíg ott motoszkált, ellopta a medaillont, melyet az öreg görcsösen szorongatott az ujjai közt.

A nyitva felejtett kocsmaajtón kitódult a füst s hűs éjszakai levegő ömlött be. Az ajtóban bámészkodók állottak.

Peterzilka bácsi kapkodott a kezeivel. A mulatók közt iddogált két vásárcsarnoki tróger, kik jól ismerték az öreg hordárt s a lakását is tudták. Megfogták, egyik a fejét és a felső testét, másik a lábait s vitték hazafelé. Egy harmadik a hordársapkát vitte utánuk. Kis csoport követte őket. A korcsmáros ijedten tuszkolta ki őket.

- Rendőrt kellene híni, - tanácsolta az egyik.

A korcsmáros idegesen hadonászott.

- Minek? Minek a rendőr? Legföljebb bekíséri, no azzal nem sokat ér. Csak menjenek.

- Mentőket kellene hívni, talán lehetne rajta segíteni - szólt egy szembejövő úr.

Az elhagyatott mellékutcára sötétkék csillagos éj borult. A csendet csak a körúton végigdübörgő kocsi zaja szakította meg. Majd egy részeg kurjantotta el magát.

Megérkeztek a házhoz, melyben Peterzilka bácsi lakott. Ott is volt kocsma, onnan is nótázás hallatszott ki. Becsöngettek. A házmester kinyitotta a kaput: sajnálkozásában összecsapta a kezeit.

- Tudtam én ezt, tudtam, hogy így lesz.

Becipelték a végsőket lehelő öreget a konyhába. Wagner már lefeküdt, most kiugrott az ágyból. Peterzilkát Wagner ágyába fektették: ez ellen az eleinte tiltakozott, de a két tróger ellökte onnan.

A szobából a zöldségárus meg a felesége jött ki, kezükben égő gyertya.

- Mi az? Peterzilka bácsi? Ki ölte meg? - kiabált elsápadva a zöldséges.

- No nem sokat ért vele az illető ... - toldotta a felesége.

Nagy zajt csaptak, sokan betódultak a konyhába. Némán, borzadva állták körül az öreget. Peterzilka bácsi felemelte még egyszer a kezét, mormogott valamit, aztán csendesen visszahanyatlott.

Ez az életunt ember boldogan halt meg. Nincs életösztön s ő eldobja magától a felesleges életet: ez a természetes halála.

- Mi az, megölte magát? - rontott be egy asszony hálókabátban.

Moraj zúgott végig az emberek közt.

- Gyerünk innét, gyerünk - hívta feleségét egy férfi - gyerünk. Az embernek még baja lehet, ha itt csípik. Rendőrség, kapitányság, tudom is én mi! Az ember még maj szaladgálhat ide-oda. Gyerünk!

- Úgy van. Meghalt, vége van. Mindnyájan meghalunk. De azért nagy bolond vót. Vénségire elveszti az eszit, he! - jelentette ki a zöldséges. - Tartozott is nekem. Most mehetek még rá tanúskodni is. Ajjaj mennyi baja van az embernek.

Még többen jelentették ki, hogy nekik is tartozott az öreg. Némelyek csendesen, megilletődve nézték a szép, ősz holt embert.

Csend.

- Gyere, gyere, Lacika - hívja fiát egy asszony, kin amint a gyertya fényénél látszik, csak egy kék vászon szoknya, meg a rövid ujjas inge van - gyere no! Még rosszat fog az éjjel álmodni - magyarázza a körülötte állóknak s összehúzza mellén az inget.

- Tudtam mingyár, hogy így lesz. Amióta meghalt a felesége, egész megváltozott. Tudtam én előre ... - bólogat csendesen a házmester.

Csend.

Egyszerre megritkult a csoport. Egy rendőr kardja csörömpölt végig az udvar kőkockáin.

 

[*] * Rachmónesz - szánalomra méltó