Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Disputa

Dr Hajdu Miklós: Egyféle sajtó.

Sajtóvállalkozásnak és újságírásnak a megélhetés pontján közösek az érdekei, megértem hát, miért jelöli meg Adorján Andor a fejlődés kívánatos menetét abban az irányban, amelyben a kialakulást a külföld okos üzleti példája mutatja. Frappánsak a példázatai s ahogy ezeket felvonultatja a Kétféle sajtó című cikkében, valóban okos tanítója az előfizetőnek: - kár a fölindulásokért, hiszen már ultimokor észrevehette volna a mellékelt postautalványból, hogy mi is rút anyagiakból egszisztálunk. Ám ha így kioktatjuk becses előfizetőnket, észrevehetnők, hogy az újságíró néhanap épp oly cifrát vagy még cifrábbat káromkodik, mint a közönség. Igen, Adorján Andor, az okosan látó ember megnyugvásos filozófiájával veszi tudomásul, hogy a lapok publicitását meg kell fizetni. Hát a többi kollégánk? És miképp könyvelik el a bevételt, akik élnek belőle? Sőt nem is az elkönyvelés a fontos: bevallják-e ezt a bevételt a sajtóüzletek? És mely határig mehet a megfizetettség? Csupa olyan kérdése ennek az üzletnek, amiről még soká nem fognak őszintén beszélni az érdekeltek. És előbb fog róla nyílt vallomást tenni a közvetve érdekelt újságíró, aki morzsáit se mindig élvezi a lakomának, mint a kiadó.) [*] Akik idealizmust, önfeláldozást meg altruizmust akarnak, előbb sokszorosan megbélyegzik majd az újságírói cinizmust és csak sok-sok idő múltán, ha valamicskét megérti a publikum, hogy miről is van szó, csak akkor áll elő majd a nagyvállalkozó s önérzetesen bevallja: így van és ezt én sohse tagadtam ! Ma még az újságbolton belül sincs őszinteség. Az alkalmazott írja meg, amit a politikai, a bankáltalányi és egyéb üzleti érdek diktál, de kimondani ne merje, hogy profitra megy a dolog. Elbocsátják bizony a jámbor szókimondót s akadhat járásbíró, aki esetleg megindokolja, hogy a főnök tisztességének ilyen megtámadása maga után vonszolhatja a fölmondás jogigényének elvesztét. Azonban nem mártíromságok eshetőséget akarom megjelölni, amikor beleszólok ebbe a sajtóüzleti megvilágításba. Inkább az Adorján Andor nagyszerű párisi tapasztalásait egészítem ki egy pompás pesti esettet. Kár volna, ha föl nem jegyezzük a dolgot.

Azt beszélik - és komoly újságírók, komoly formában beszélik - hogy a közelmúltban egyik legpopulárisabb magyar lap szerkesztő-kiadójához üzleti ideával állott be a politikai rovatvezető. Íme, az ajánlat:

- Főszerkesztő úr, hajlandó vagyok évi bérösszegért bérbe venni a teljes politikai hírszolgálatot. Fizetem a meghatározandó évi bért, fizetem az összes munkatársakat, akik rovatomba dolgoznak, kötelezettséget vállalok a politikai riportok teljességéért. Szabad felhatalmazást kérek arra, hogy szemmel tartva a lap irányát, mindent ez irány szerint beállítva, megírhassak.

Az üzlet nem kötetett meg. De azóta mulatnak az újságírók a bátor kezdeményezőn. Ma mulatnak. (Nem mulatnának, ha ugyanezt az ajánlatot a közgazdaság rovatára teszi meg az illető. Tán akkor sem, ha a városi közgazdasági informatív kezelését akarta volna kibérelni. Lám, már ennyire csak vagyunk.) De meddig megy ez az ajánlat vicc számba? Nem nagyon soká. Tudniillik forma dat esse rei. Amit a rovatvezető akar, elérheti. Ha ott nem, másutt. Éppen csak másképp kell megszövegezni a közszállításra vonatkozó feltételeit. A bérösszeget, amit felajánlott, elnevezi üzleti tőkének, beviszi a pénzt egy lapvállalkozásba s a szobája ajtajára dehogy írja rá, hogy a politikai rovat bérlője, lesz belőle felelős - társ - ilyen vagy amolyan szerkesztő és irányítja nemcsak a parlament körül szövődő politikát, de ezzel együtt a városházi, a színházi, a közgazdasági s a hirdetési politikát is. Tetszik látni, mi is ott vagyunk a fejlődés legközepén? Akár Izadora Duncan (akit ugyancsak Adorján Andor állított be a bizonyítékok sorába) is tanúsíthatja. Több mint tíz éve járt nálunk, de impresszáriója már akkor tudta a módját, miképp kell fruktifikálni a mezítlábas csodát az újság nyilvánossága révén. Persze kevesebbet fizetett és más címen, mondjuk, mivel hangtalan táncról volt szó, hát hangverseny-hirdetési átalány címén rótta le a reklám adóját az újságüzletben. Egyáltalában: minálunk a sajtóüzlet úgy keresi a jogcímeket, mint aki mindig azt akarja bizonyítani a noteszének, hogy ez a jövedelem is legális, a másik is ez. Ebben egyféle a sajtó. Megható lelkiismeretesség. Csak az újságíró vallja a kárát. Mert ezek a bevételek aztán rejtett tételek. És könnyű esztendő végén bizonykodni arról, hogy uraim, nincs, abszolút nincs jövedelem. Önfeláldozás, tőkeemésztés az egész vállalat. Nincs őszinteség. Igazán nem tudom: ki károsodik inkább ennél a sajtóüzleti szemfényvesztésnél, az újságíró-e, vagy a publikum?

 

[*] * Ad vocem: kiadó. Ezt a cikket egy héttel a nevezetes újságíró-sztrájk kitörése előtt írtam. Ide kell jegyeznem ezt, mert a sajtóüzleti megállapításaimból teljesen hiányoznak a bérmozgalom tapasztalásai. De bizonyos, hogy az újságíró-sztrájk kialakulásában és sikerében csak megerősíti, amit a kiadóról, bevételeiről, illetve noteszének titkos rovatairól mondok. H. M.