Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e

Jász Dezső: Zichy Géza gróf emlékiratai [+]

A magyar hercegek, grófok és más magasrangú gazdag főúri gyermekek ritkán fejlődnek talpig emberekké. Ősi tradíciók szerint illedelmesen és büszkén komolykodják, vagy léháskodják végig az életet, nemesi gőggel, de legtöbbször csak talmi nemességgel - mert hiszen ugyebár az igazi nemes ember köztük is csak éppen olyan kevés percent, mint más társadalmi osztályokban - s végre is megöregszenek anélkül, hogy valami szép és megcsodálni való útra nézhetnének vissza. Néhány párbaj, pár bravúros vadászat, kényszerült lumpolások és üres dorbézolások - minden emlékük, amiket őszülő fejjel emlegetnek. Az igazi élettől nagyon is távol éltek. Kiszabott és helytelenül keresztülvitt hazug nevelési elvek korlátai között nőttek nagyra az apáik példájára. Nagyon is távol voltak a veszedelmektől, a megpróbáltatásoktól, a küzdelmektől, a megaláztatásoktól, a szenvedésektől, amelyek nélkül az egyéniség kibontakozása majdnem lehetetlen. Nem éltek benne az életben. Még azokat a fájdalmakat is elkerülték, amik magával a növekedéssel járnak. Mindent készen a kezükbe kaptak s egy pillanatig se küzdöttek komolyan, elkeseredetten valamiért, hiszen nem voltak betöltetlen vágyaik. Kimesterkedett, elszigetelt életükből hiányoztak a gyötrő csalódások, igazi szerelmek, megtántorodások, elfáradások, kínzó keservek, amik az igazi nemesség zálogai. Nem voltak tapasztalataik és meggyőződéseik, nem ismerték meg soha az ocsmány és nagyszerű igazságokat, csak azt, ami kellemes, derült és illedelmes.

Ezek a derült arcú és víg-szemű, boldog hercegek és grófok, akikre mi most gondolunk, egy őzhöz hasonlítanak, amelyet kölyökkora óta elzárva neveltek föl valami kastély virágos kertjében folytonos becézések között. Az ilyen állat, mint ez köztudomású, ügyetlen, naiv szűzies, félénk, jelentéktelen és gyenge.

Gróf Zichy Géza, aki most jelentette meg emlékiratainak első kötetét, úgy tűnik föl nekem, mint aki ezt a kijelölt sorsot szívós elhatározással akarta volna elkerülni. Menekült a családi nevelők elől istenhez, hazához, emberekhez, hogy kifelé, az igazi élet hullámaiba jusson. Tudott lelkesedni, hinni és bár sohse volt szerénytelen ember, mert bízni önmagában. De vakon sietett s rendesen, mint aki nem néz előre s meggondolatlanul lép, máshova érkezett, mint ahova el akart jutni.

Nem az igazi életbe jutott. Ő dacosan nekirontott a versírásnak, a hadviselésnek, a színműírásnak, komponálásnak, mint annyi rossz önismerő s egyszerre ennyi babért akart szaggatni, hogy emberré legyen a többi emberek között. Minden terve sikertelen maradt. A sors jó előre kegyetlenül figyelmeztette. Elvette a jobb karját. Egy szerencsétlen véletlen! Ez az egyetlen pont, ahol az igazi életet megérinthette. Ekkora veszteség és fájdalom természetes, hogy az akaratot, ahol az egyébként is egészséges, megedzi, duzzasztja és erősíti. A gróf ezután próbálkozik meg a legnehezebb feladatokkal, bravúrosan, erőszakosan, túl nagy önbizalommal, de igazi önismeretre, önkritikára való vágy nélkül.

A könyvében minderről igen szimpatikusan, páratlan öntudatlansággal, szentimentálisan, nyugalmasan beszél. Néhány érdekes és izgalmas részlete van az elbeszélésének. Összes alkotásai között, beleszámítva az operáit is - habozás nélkül kimondhatjuk ezt - ez a könyve a legértékesebb.

Fájdalmas és kellemetlen viszont, hogy ízlése nem kifogástalan s emlékiratába beragasztgatta kínos verseit is. Íme, ez jellemzi őt. Fogalma sincs róla, hogy micsoda különböző értékű dolgokat termel. Pedig valószínű, hogy megfelelő önismeret birtokában, más területen is fel tudott volna emelkedni eddig a színvonalig, amelyet közvetlen, jól olvasható prózája képvisel.

 

[+] * »Emlékeim.« Első kötet. (Franklin társulat 1912)