Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e
Az Országos Szimfóniai Zenekar legutóbbi hangversenyén új ember, egy fiatal új tehetség jelent meg az első próbájával. Gajáry István bizonyára a legfiatalabbjai közé tartozik azoknak, akik nálunk szimfóniai zenét írnak. »Vasárnap« című suite-je azonban, amellyel most a nyilvánosság elé lépett, nem fiatalos munka; legalább is annyiban nem, hogy hiába keresi benne az ember a fiatal korral együtt járó formátlanságokat, túlzásokat, utánzásokat. Ellenkezőleg, szinte a megállapodott egyéniség hatását kelti a tudatosságával, a logikájával, a mérsékletével és a technikai készségével. A suite-je programzene volna, mint ahogy mondani szokás. De a program csak annyit jelent benne, hogy egymástól független zenei képeket jelenít meg vele, ébredő, kelő, elsuhanó, ringatódzó, kavargó és elhaló érzésfonalakat szövöget benne enyhe és szelíd alakzatokká. Nem merül el a részletezésbe, nem töri a fejét hangutánzó harmóniák és hangszerelési trükkök kieszelésén, hanem egyszerűen dalolásra nyitja a száját: dallamokat fűzöget, bonyolít, hogy azután kioldozza és szabadjukra bocsássa őket. Ennyiben talán nem is modern a művészete, ami azonban nem megrovás, hanem inkább dicséret. A legkevesebb mai zeneszerzőnek vannak olyan épkézláb témái, mint Gajárynak és a legkevesebben tudnak velök oly abszolút zenei módon bánni. Legörvendetesebb az invenciója gazdagsága. Zenéjének polifon szövedéke tele van üdébbnél üdebb dallamú motívumokkal, amelyek sohasem csip-csup dallamtörmelékek, hanem szélesen elömlő, modulációkban megismétlődő, újabb változatokban megifjodó témák. A zenekarával pedig úgy bánik, mint egy kész művész. Csupa komoly kvalitás ez, amelyekkel, ha az élet keresztüljárja, ha megtépi és megtisztítja s elvégzi benne az érlelés nagy munkáját, Gajáry István bátran vághat neki a jövőnek.