Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Kádár Endre: Óh, sorsanyánk

Kádár Endre: Óh, sorsanyánk
3.

A levelet azonban nem küldte el. Előfogta a rendes állapota, valami fanyar émelygés, ami az ilyen lelki letöréseit követni szokta. Undorát a levélről átvitte a színésznőre, utálattal gondolt rá és oly erős volt benne ez az érzés, hogy később, amikor már magával elintézte volt ezt az ügyet, a nőnek még mindig nem tudott megbocsátani. Utálta, mint egy kudarcának örökkön figyelmeztető emlékét.

Hajnalban, amikor belöl nyöszörögve, lemászott a szerkesztőségből, nem tudta hová legyen. Nem mert a rendes kávéházába menni, félt, hogy leolvassák a titkát az arcáról, félt, hogy valahogyan kiderül, amit évtizeden át sikerült lepleznie, hogy az íráshoz nincs tehetsége. Fázni kezdett. Behúzott nyakkal lekerült a mellékutcákra és lopva ügyelt rája, nehogy ismerősökkel akadjon össze. Valami határozatlan iszony, majd ideges félelmek vették elő, attól kezdett tartani, hogy kidobják a szerkesztőségből, hogy beteg lesz. És hogy könnyű szellő kelt, befújt a nadrágja alá, megrázkódott és egyszerre érezni kezdte reumáját, amelyet különösen ilyenkor érzett. Sántított. Mire hazaért, oly gyönge is támaszték nélkül való volt benne a lélek, mint a kisgyermeké, aki az erdőbe téved.

Lassan vetkőzve, lefeküdt. A dolgait nem szedte ki a zsebéből. Eh, legyen! Egy félórai kesergés után azonban kezdett felmelegedni és kezdett felmelegedni benne az élet. Próbálta elnyugtatni magát, próbált nyugodtan tájékozódni, próbálta menteni az életéből, ami menthető.

- Hogy is van csak? Tehát harminchat éves vagyok. Várjunk csak: nyugodtan! Foglalkozásom író és nem tudok írni. Az írás kín, fájás, betegség nekem ... Hát ne írj! De hát miből éljek?

Mint a színházi reflektor úgy ugrált gondolata egyik ismerőséről a másikra. Más hogy él, mit csinál. Újságírók bankemberek, fezőrök, turfalakok, ügyvédek tűntek fel előtte. Máról-holnapra lett emberek, honnan jöttek, honnan jutottak pénzhez, álláshoz, asszonyhoz, tekintélyhez? Ez, meg ez, meg ez ... Szinte rémülettel vette észre, hogy mily vakon járt eddig az életben, mennyire nem látta az embereket. Elvonult előtte az egész homokon épült város hagyomány és múlt nélkül való tétova, szabaduló életével, erkölcseivel, polgárságával. Mint a gyerek, aki rájön, hogy az anyja szeretőt tart, oly rémülettel és meglepetéssel látta, mi az: embersors. Eddig csak kijegyzett gazembereket ismert, erős nézés alatt mindenkin észrevett valamit, ha nem bűnt, valami keresztet. Mennyi tolvaj, mennyi sikkasztó, ügyes csaló, hazug és becstelen ember és hozzá milyen szépen és jól tudnak élni. - Minek mindenből lelkiismereti kérdést csinálni? Elhatározta, hogy változtatni fog során. Egy kicsit fájni fog az újságírás, de otthagyja. Két lehetőség tetszett neki. Vagy valami hivatali állást vállal, vagy megnősül. Ezen elindulva támadt egy ötlete. Az újságíró asszonnyal szemben a legnaivabb ember, feleségül veszi az első nőt - mindegy hogy ki volt és van-e valamije - csak valami családiasságot tudjon mutatni. A házasságon, mint kibontakozó lehetőségen, sokáig elgondolkozott. És támadt egy másik ötlete: Férfiember, igaz férfiember (leszámítva bizonyos perceket) nem szerethet igazán csak - férfit. A nő hozzája képest annyira másodrangú. Ez az ötlete nagyon tetszett neki, értékesnek tartotta és ezen annyira felújult, hogy kezdett elmúlni a bánata.