Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Kádár Endre: Óh, sorsanyánk

Kádár Endre: Óh, sorsanyánk
2.

Végigment három szobán, nem talált senkit. Végül a negyedikben, ahol az inspekciós szokott volt tartózkodni, ott találta a fiatal Kuzményit. Olvasott és közben apró zöld körtéket tüntetett el a szájában gyors egymásután.

- Kuzményi - szólította meg Verő.

- Mi tetszik? - mondta valamilyen respektussal a másik.

- Hány óra van? - folytatta Verő. És most kérdéseken gondolkozott, most abban főtt, hogy vigye odáig a beszélgetést, hogy felolvashassa levelét.

- Tán kettő ... három ... vagy mennyi. Olvasni volna jó már - felelt a másik zavartan, gyorsan, hebehurgyán és kezével ide-oda kapkodott a ruháján kezdve felülről a gallérjától, végig gyűrött nadrágján, olyformán mintha meztelen volna és nem tudná, mit takarjon el elébb.

- Már mindenki elment? - kérdezte Verő.

- Már mindenki, azaz hogy éppenséggel ...

Még mindig zavarodott volt szegény fiú, mint mindig, ha intelligens, jobb ruházatú ember szólította meg. Oly mélyen érzett, oly mélyen érezte ennyomorúságát, hogy ha megszólították, kegyetlen rosszullét fogta el és első szavai olyan benyomást keltettek, mint egy paralitikusé. Pedig egyike volt a legtudatosabb névtelen, fiatal íróknak.

- Rágyújt?

- Rá.

- Iszunk egy teát?

- Kérem szépen.

Verő behívta a szolgát, elküldte teáért, cigarettáztak.

- Tudja öregem, amíg hozzák a teát ... majd mutatok valamit. Most írtam, mondhatni egy perc alatt. Nem valami nagy. De érdekes, mégis érdekes. Felolvasok magának egy levelet, egy főző levelet, egy irodalmi nőhőz.

Örült, hogy túl volt a formán. De rögtön kínos kényelmetlen érzés fogta el, hogy ím hova süllyedt, egy ilyen fiatal senki előtt mennyire meg kell aláznia magát.

Olvasni kezdett. Fakuló szóval, olykor lehanyatló öntudattal, közben figyelve, kritizálva, a fülével, a szájával próbálva a sorok hangzását és értelmét. S loppal figyelte a hatást. De hogy egy-egy fordulat értékesebbnek tűnt fel előtte, hogy itt-ott talált sikerültebb részleteket, bátrabban hangzott már hangja, félig-meddig meg volt elégedve. Az öröm és a zavar valami változatával kérdezte:

- Na...

Kuzmenyi seszínű arca komoly maradt. Verő ezt jó jelnek vette és azt gondolta, hogy a stílusos fiú valami találóbb kritikán gondolkozik. De annak egyszerre csunyán és csúfondárosan elhúzódott a szája, a szeme elcsudálkozott, aztán nevetés tisztult fel rajta. Már nem volt alázatos, merthogy metierjéról, az irodalomról volt szó.

- Mondja - mondta - mondja, mi ez? - Ez legyen egy szerelmes levél? Ez? Mert a fene ért belőle valamit. - Mi? Ez? Haha ...

Verőnek az orra hegyére szaladt a cvikker. Az orr, férfias nagy orra, mely lekonyult, fejezte ki legjobban alélt bánatát. De ez az állapot csak néhány pillanatig tartott, a csüggedt nyomorúsága legnagyobb haragba és elkeseredésbe hajlott át.

- Maga marha! - mondta azzal a lenézéssel, amit csak valami biztos fensőbbség adhat - maga marha! Nem érti? Nem érti? Hát érteni kell ezt?

- Ez irodalom! mondta szigorúan.