Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Móricz Zsigmond: A végvacsora

Móricz Zsigmond: A végvacsora
II.

Azt hitte, hogy régen elfelejtette már az utolsó imádságot is, amit tudott, de most maga is elcsodálkozott, milyen tisztán emlékezett a gyermekkorában megtanult imákra, litániákra s mindenféle könyörgésre.

A rendkívüli izgatottságtól olyan beteg lett, hogy napokig alig volt eszméleténél. Az esze nehezen váltott s szakadatlanul azon az egyetlenegy gondolaton csüggött. Koronként halálos reszketés fogta el, ha elgondolta, hogy többet talán föl sem tud kelni. Nem tud bosszút állani.

Napokig feküdt egyedül a lefüggönyözött szobában. Sohasem volt még ennyire magára hagyatva. A gyerekfiait lánccal se lehetett volna az ágyánál tartani; azok szinte megbomlottak a sok játéktól. Az ura csak hálni járt be a szobába; Marit meg ő üldözte ki magától. Ha bejött, ő befordult a falnak.

Egyszer csak elfogta Marit a sírás.

- Kár volt nekem idejönnöm, - fakadt ki - látom én hogy nem szívelsz. Elprédáltam a sok drága holmimat. Csak legalább ne tettem volna, nem lennék itt tovább senkinek az útjába. De most hova legyek. Hol szedem én össze az én nyugodalmas kis lakásomat?

- Úh álnok, álnok! - lihegte magában a beteg asszony.

- Az egész világ kinevetne, ha látna, - folytatta Mari - hogy így feláldoztam magamat csupa merő jószívűségből.

- Nem mégy el innen többet! - gondolta magában a beteg - nincs már nekem annyi hatalmam. hogy téged innen kitudhassalak! ...

- Legalább mondd meg, mi bűnöm, mi vétkem, - pisszegte az asszony - a magad lelkének se tudnál megfelelni, mért nem tűrhetsz. Kérdezd meg a szomszédokat, az egész falut, nem dolgozom-e, nem tartom-e jól a gyerekeidet? ... Mindenki csudálja azt, amit én teszek? ... De ha a te lelked ellenem van is, tudom, a jó Isten előtt nem fog tudni számot adni érte, miért nem szívelsz.

A beteg rábámult.

Hogy mer ez így beszélni! Hisz ez egész védekezés. Mintha megsejtette volna, mit forral ellene! ... De az lehet, hogy a világ szemét be tudta kötni. Talán még a jó istenét is!

És erre a gondolatra megfordult az eddigi érzése. Amitől eddig reszketett, ha megsejtette, most mohón vágyott utána: a bizonyosságra, a maga lelke és az Isten színe előtt való bizonyságra: hogy máris megcsalják ezek őt együtt. Az ura, meg ez a dög.

Kinyújtotta a karját és megfogta száraz ujjaival barátnéja kövér, párnás kezét.

- Látod Mari - mondta neki - te olyan nagyon felveszel mindent. Én már senki, semmi vagyok; egy napig élek, kettőig; mit törődsz velem. Én mán nem sokszorozok Mari. Hát azt mondom neked, hogy csak tedd azt, ami jól esik, élj úgy, ahogy jónak gondolod. Én velem ennyit se törődj! ... Ha a gyerekeimnek csontot vetsz, azért is megáld az Isten.

Mariska igen elcsodálkozott ezen a beszéden; balkezével eltakarta kövér arcát, szétterjesztett ujjaival szemét, homlokát, aztán odaborult a beteg ágyára.

- Óh, Vicám, Évicám, be szomorúakat beszélsz. Majd meghasad a szívem, ha ijent hallok tőled. Meglásd, nem lesz okod panaszra!...

Azzal kifordult a szobából nagy sírással.

A beteg tudta, hogy azért ment el, mert nem tudott tovább hazudozni. Kifogyott a szóból.

Most már a fohászkodásaiba azt is belevette, hogy segítse hozzá őt az Isten a bizonyságához. Hogy ne szálljon az ő fejére és gyermekeiére a vétek, a vér átka. Legyen neki bő, sok igazsága, legyen annyi oka haragra, elkeseredésre, bosszúra, hogy annak csak tizedrésze, századrésze is elégséges legyen két ember halálára.

Másnap délután, amint bejött a barátnéja, úgy tett, mintha mélyen aludnék, mert bent volt az ura is. Jól számított, a gazda nevetve megcsípte a Marit.

- Ssz! - rántotta el magát kényesen Mariska. - Meglátja! ...

A férfi vállat vont.

- Ha alszik, aludjon.

Azzal átkapta félkarral a menyecskét, egy rövid percig dulakodtak; akkor ez kiszabadult s a férfi nevetve kiment.

Mintha a tegnapi beszéd óta a helyzet egészen megváltozott volna; a beteg asszony úgy vette észre, hogy már ő a vendég itt, a másik a háziasszony; neki kell megköszönni, ha valamit tesznek a kedveért.

- Úgy, úgy! - mondogatta magában - csak hordjátok a rőzsét a máglyára. Ott égtek rajta! Ott! ...

Arca egyre jobban beesett. Alig evett valamit s úgy látszott, mintha a csontra ráaszalódnék a bőr. Már nem is sápadt sárga volt a színe, hanem barna, vörhenyes barna. Szemét mereven függesztette a padlásra s magában szünetlen mondogatta az Áve Máriát. Kívánta epedte a szenvedést. Jó akart lenni, áldozati bárány, aki érdemetlen sorsra jutott, akiért a magas egeknek kell bosszút állaniok.

Három napig feküdt ilyen holtelevenen. Már úgy tett, mintha nem is élne, mintha észre sem venné, ami körötte történik. S csakugyan, azok azt is hitték, hogy ővele többé nem kell számolniok. Lassacskán úgy viselték magukat a szemeláttára, mintha ő nem is volna. Már nem taszította el Mariska a gazda kezét, ha az fajtalanul érintette s visszanevetett rá, mint a fiatal asszony az urára. Úgy voltak már szinte mint az új házasok.

- Tobzódjatok csak! - mondta magában a beteg s beszítta egész lélekkel a felháborodás jussát; érezte, hogy erőt merít belőle. - Csak egyétek tele magatokat, míg bele nem fúltok bűnötökbe ...

Észre sem vette a napok telését. Nem tudta kiszámítani napok vagy hetek múltak-e azóta, hogy ő ágyban fekszik. Csak azt az egyet tudta, hogy ő ezeknek itt rettenetes nagy nyűg a nyakukon.

És ez is öröm volt neki. Már nem egyszer megállapította, hogy betelt a pohár, csordultig megtelt, de mégis halasztotta egy-egy nappal, meg újra eggyel a büntetés óráját. Hadd dühöngjenek legalább, hadd súlyosbítsa a rögtönhalál büntetését azzal, hogy megkínozza őket, mohó falánkságuk feltartóztatásával.

Végre egy éjjel irtózatos szók riasztották fel álmából.

A szoba másik oldalán levő ágyban dühös, vad dulakodást hallott. Megdermedt ereiben a vér.

Ezt mégse hitte volna. Hogy idáig menjenek. Itt, vele egy szobában, a haldokló színe előtt. Csuda, hogy az éjjel setét leplét magukra várták.

Egyszerre erős csattanást hallott.

Az erős, fiatal asszony teljes erővel belevágott az ember arcába.

A birkózók megállottak.

És ő tajtékozva lihegett.

- Nem hagyod magad, kitanult városi szajha, hogy még jobban tüzeld a kant?

Az ura lelépett a földre, visszament a maga helyére, levágta magát a szalmadikóra és hosszú fetrengés után elaludt. A nőnek semmi neszét nem hallotta többet; mintha meghalt volna.

Reggel komor volt a hangulat. Senki sem szólt. A férfi úgy járt-kelt, mint a kivert kutya. Többé oda sem nézett a feleségére, mintha régen el volna temetve, csak a fiatal, egészséges asszonyt környékezte a pillantásával.

A beteg ott feküdt délig. A fiai sem jöttek hozzá, mert azokat kikergette az ember a tanyára.

Dél elmúlt és egyik sem nézett s nem is szólt oda hozzá. Ő pedig feküdt, mint a darab fa. Nehezen forgó eszében sorban elismételte mit hogy kell tennie.

Estefelé egész váratlanul csak kinyújtotta a karját, megfogta az ágy szélét és felemelkedett. Felült. Letette egyik lábát, majd a másikat az ágyról a földre; felvette a régi, piszkos kék karton ruháját, amelyhez úgy hozzászokott betegsége alatt.

Felöltözött.

Elindult, de elszédült s le kellett ülnie.

Jó negyedóra múlva kelt fel újra s egyenesen az ajtóhoz ment. Kinyitotta azt, kilépett.

Az ura, meg a másik asszony ott voltak a pitvarban. Borzasztó ijedtséggel néztek rá, mintha a sírból kelt volna fel. És ő mosolygott.

- Vacsorát akarok főzni, - mondta szelíden.

Az ura lesütötte a szemét s kifordult az ajtón az udvarra.

A barátnéja gyáván ment hozzá.

- Ne fáradj, - mondta.

- Jól esik egy kis mozgás - felelte a beteg.

Mondhatatlan kínnal csinálta meg a vacsorát. Mindent maga végzett; derelyét készített, túróból, tejfellel.

Mikor készen volt, azt mondta:

- Mariska, eredj hozz a kútról vizet a vacsorához. És hijd be a sógorodat. Gyertek vacsorázni.

Mariska kiment. Sietve.

Ő pedig kinyitotta a konyhaszekrényt, egy belső sarokból kivette a papírzacskót, a patkánymérget. Akkor elővett egy derelyét, hegyes késsel megnyitotta, a zacskóból port hintett a nyílásba, sokat s újra begöngyölte szépen a gombócot, hogy nem lehetett semmit észrevenni rajta. Öt derelyével tett így.

- Kettőt egyiknek, kettőt a másiknak, egyet nekem ... Nekem egy is elég.

Felvette a tálat, bevitte a szobába, ott várt egy széken. Idő múlva nagy beszédet hallott kinn a konyhában. - Gyüjjön be no.

- Hagyj békén.

- Mennyen be - mondta durván Mari - eleget istenítette, egye meg a derelyéjét ... magának főzte!

- Ha főzte egye meg! - rivallta dühösen a férfi, hogy az asszony is meghallhassa odabenn.

A beteg asszony ráhanyatlott a székkarjára, mint egy rongy. Senki sem nyitott rá ajtót.

Arra eszmélt fel újra, hogy odakint ismét lárma volt.

- Hát ti minek jöttetek haza? - ordított az ura.

A nagyobb fia hangját hallotta, amint szegényke szepegve felelt:

- Hát éccakára ...

- Semmi keresnivalótok itt! ... Mingyán leütlek ti kutyák! Ezután kinn a helyetek, a tanyán! Majd a Vida Károly pulyáit fogom itt hizlalni ...

- Ugyan hallgasson - csillapította álhangon, hogy még jobban ingerelje, Mariska. - Menjetek be gyerekek, anyátok vacsorát főzőtt ...

Az ajtó kinyílt s a két fiú bejött.

Lesúnyt nyakkal, félve, tágranyílt szemmel néztek az anyjukra.

Ez pedig mintha kísérteteket látna, mereven bámult rájuk.

- Gyertek fiacskáim - szólalt meg aztán - gyertek, kész a vacsora ... Derelye! Nesze lelkem, neked is kettő, neked is kettő - nekem egy is elég lesz! ...

S a három boldogtalan hozzáfogott a Végvacsorához.

(1909.)