Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám

Elek Artúr: GRÜNEWALD

Colmar kicsi városa Felső-Elzásznak, a német Vogézek tövében, a Rajna közelében épült és a világ nagy kalandozó útjaitól alaposan félreesik. Kevés ember fordult meg benne: azoknak a sokaknak, akik azt sem tudják, hogy mi keresnivalójuk akadhatna benne, a lipcsei Seemann cég hozzáférhetővé tette most pompás, színes reprodukciók alakjában, Paul Schubring magyarázó leírása kíséretében Colmar legnagyobb kincsét, Grünewald Mátyás oltárfestményeit.

Ha Colmar félreeső városka, amelyet kevesen ismernek, Grünewald Mátyás is félreeső alakja a műtörténelemnek. Félreeső annyiban, hogy még mindig alig ismerik, a művészetét alig méltányolják, az élete folyása, a végzete iránt alig érdeklődnek. Pedig talán az egész újkori műtörténelemnek egyik legizgatóbb problémája ez a művész. Szinte alig tudunk róla egyebet, mint hogy élt és festett. Nem tudjuk a születése, a halála évszámát, nem tudjuk, kik voltak a mesterei, merre járt, hogyan élt és szenvedett. Sandrart Joákim mester, a németek Vasarija mentett meg róla, az »aschaffenburgi festőről« nehány adatot: hogy majna-vidéki városokban dolgozott, hogy idősebb korában udvari festője volt Albrecht mainzi érseknek.

Tehát bizonyos fokig megbecsült és tekintélyes ember volt. De alig halt meg, teljesen elfeledték a nevét is, a művészetét is. Évszázadokon át nem is tudtak róla, s végül úgy kellett kibányászni a feledségből. Grünewald Mátyás újabb fölfedezése a német műtörténelemnek, olyan, mint Hans Schwab von Wertingen, akiről csak nehány éve tudják, hogy egyáltalán volt. A végzetnek különös igazságtalanságai ezek: hogy embereket, akik a maguk korában a legnagyobbak voltak, betemet az idővel - esztendőkből, évszázadokból akkora halmot hány fölébük, hogy a nevük sem látszik ki belőle.

Grünewald Mátyásról annyit bizonyosan tudunk, hogy Dürernek volt kortársa, a reneszánsz kor embere volt, azé a koré, amely már gyönyörködni tudott a formai szépségekben, sőt kereste őket. A kor levegője azonban reá nem hatott. Ő egészen magános alakja a német művészetnek, elszigetelt egyéniség, akit a reneszánsz kultúrája ki nem kezdett, aki fél testtel még a középkorban áll.

Munkái közül kevés maradt reánk. Legnevezetesebb alkotása, az amely most részeire szétszedve a colmari múzeumban látható, az isenheimi oltár. Az isenheimi, azóta rég megszűnt premontrei kolostor számára rendelte meg ezt az oltárt a zárda utolsó előtti apátja, az olasz származású Guido Guersi. 1510 táján foghatott a munkába Grünewald, aki akkor negyven éves férfi lehetett. A feladata az volt, hogy az oltár becsukható és szétnyitható kettős szárnyait kívül-belül festéssel díszítse. Minden oltárfestőnek ez volt a hagyományos feladata, és az a tömérdek festett oltárszárny, amelyeket ma templomokban és múzeumokban őriznek, érdekesen, vagy ha úgy tetszik, elszomorítóan mutatja, hogy milyen erős az emberekben az utánzás ösztöne, hogy a tanítvány mennyire tapad a mesteréhez és maga a mester is mennyire szolgája nálánál nagyobb elődje példájának.

Céhben csoportosult társai között Grünewald az abszolút egyéniség. Észjárás, ízlés, képzelet dolgában annyira eredeti művész, mint az olaszok között csak Luca Signorelli (akivel egyebekben semmi közös tulajdonsága nincsen). Amit ő az isenheimi kolostor oltárszárnyaira ráfestett, feladatának a tárgyi részét, számtalan más művész is megfestette. Grünewald műve közöttük mégis az őseredetiséget képviseli.

A passió legdrámaibb jelenetét örökítette meg az oltár egyik legnagyobb falán. A kép óriási: több, mint harmadfél méter a magassága és három méternél nagyobb a szélessége. A síkot a feszület osztja kétfelé, a rengeteg feszület, amely mintha a föld közepéből nyúlna föl az egekbe. Rajta halálra gyötörten, véresen, szederjesen függ a görcsös halálküzdelemben megmerevedett megváltó. Szöggel átütött két tenyerén széjjelnyíltak, meggörbültek az ujjak és azon szétnyíltan, elgörbülten keményedtek meg, amikor a testből elszállt a lélek. Legborzasztóbb a megfeszített emberfiának egyetlenegy szöggel átfúrt, görcsös kínlódástól kicsavarodott két lábfeje. Vérfagyasztó naturalizmus ez, kíméletlen megábrázolása a legkegyetlenebb halálnak.

A megváltó óriási függő teteme előtt térdepel Magdolna és égnek emelt karral, a kezét tördelve, jajveszékel. Rettenetes az a fájdalom, az a kétségbeesés, ami ebbe az alakba bele van zárva. A pszichikai kifejezés ereje tekintetében bizonyára ez a női alak a legtöbb, amire a képzőművészet valaha képes volt. A szenvedélyes fájdalmú Magdolna mellett a Szűzanya mint az ájulásba zsibbadó fájdalom képviselője áll elfehéredett arcával, összecsukódott szájával, János evangelista támogató karjába dőlve. A kép túlsó felén Keresztelő János alakja próbálja meg foltjának tömegével helyreállítani az egyfelől túlságosan megterhelt mező egyensúlyát. És mindezt a rémességet, mindezt a sikoltó és néma fájdalmat gyászos feketeségbe oszló tájék keretezi be.

Nagyon érthető, ha azok, akik eddig erről a festményről írtak, a pszichikai tartalmával foglalkoztak legrészletesebben. Ez az, ami dominál. ami megkap és megrendít rajta. A szenvedésnek, a kétségbeesésnek, a fájdalomban elerőtlenedett fájdalomnak kifejezése a képen. Így sem addig, sem azóta soha meg nem festették ezeket a lelki cselekvényeket. Bizonyos, hogy magának a művésznek is ez lehetett rajta a legfontosabb. A fájdalom, a kétségbeesés paroxyzmusát akarhatta megjeleníteni. És a miközben ezt a célt nézte, mellékesnek tetszhetett neki minden egyéb tekintet, elsősorban a térmegoldásé, amelyet leginkább elhanyagolt. Csak a színekre volt még gondja. Azok is egyéniek, virító primer-színek, szenvedélyes pirosok, heves rózsaszínek és merész fehérek. Sikongó élő foltok a gyásznak néma sötétségében.

Mozdulatban, színben csupa mértéktelenség ez a hatalmas festmény. Mintha orkánok volnának emberi alakjaiba zárva, úgy rángatja minden idegszálukat a szenvedély. Annyi száz év multán megérzi rajtuk a néző, hogy aki megalkotta, heves indulatában idézte fel őket. Megborzadva kérdi az ember: ki volt a művészük, micsoda élmények rejtőznek e mögött a szenvedély mögött, micsoda szenvedések, micsoda emberfölötti fájdalmak? Ilyen lelket rázó fájdalmat csak az tud szóra bírni, aki maga is összetépetten került ki lelke nagy csatáiból és aki magukat a szenvedéseit festette föl azon frissiben, gigászi méretűre nagyobbítva.

Minden áldozatául esik a kifejezésnek ezen a képen: a stílus, a szerkezet, a színharmónia. A féktelen naturalizmus minden keretet szétfeszít rajta. Ily stílustalanul Grünewald korában már nem festettek a festők. De viszont az életet sem tudták így megjeleníteni. Dürer festményei jámbor látomások Grünewaldéihoz képest.

A mérséklettel, a szabályokkal, a harmóniával nem törődő szenvedélyesség a fő jellemvonása Grünewaldnak. Az isenheimi oltár többi szárnyán békés, sőt idilli jeleneteket is festett: az angyali üdvözletét, a gyermekével játszadozó szűzanyáét, aki körül az angyalok muzsikálnak és akihez a dicsőség ragyogásából szárnyas hírnökeit küldi le az Úr. Nagyszerű kolorisztikus remekművek ezek a képek. Páratlan abban a korban és Németországban a szín - és fényértékeknek oly merész kombinálása. Ezekben a teli, harsogó színekben is a szenvedély lüktetése érzik, mint ahogy minden mozog, minden lobog és repdes a képeken. Még a szelídség, még az angyali báj is csupa szenvedély rajtok.

*

A Seemann cég kiadványához Paul Schubring írta a magyarázó szöveget. Kiváló író, akinek tolla alatt megszínesedik a szó, aki a szóval festeni tud, képeket gyúlaszt föl és elvontságokat világít ki. A német műtörténetírók óriási táborában még fiatal ember, jóllehet kisebb könyvtár az, amit eddig összeírt már. Azok közé a szerencsések közé tartozik, akiknek az emlékezetük mindig rendelkezésükre van, akiket a kellő pillanatban mindig ellát adattal és asszociációkkal. Tanulság és gyönyörűség társaságában képet nézni. Dürerrel veti össze Grünewaldot és megadva Dürernek azt, ami Düreré, így határozza meg Grünewald jelentőségét: »Az egész ó-német festészetnek legnagyobb baja: a korlátozottság, a megkötöttség, az aggodalmasság le van győzve Colmarban. Itt a nagyszabású felfogás, a mély lélegzetvétel, az egységes megalakítás, az epika és líra mellett a tragikum és emfázis, az ellentétek teljes antitézise vár reánk.« És mily szépen fejezi be kis tanulmányát:

»Ha Grünewald születése esztendejét 1470-re tesszük, akkor az oltár megfestése idején talán abban a korban volt, amelyben a lobogó temperamentum vad ereje tudatosan érzi a szükségét annak, hogy a mértéktartás törvényeinek alávesse magát. Adjunk hálát, hogy nem sikerült neki! Mert ez az oltár nem a mértéktartásra esküvés, hanem a forrongásra. Mindenütt aszerint a hajlandóságuk szerint különböznek egymástól a művészek, hogy az erők megkötését, vagy feloldását vallják-e az előkelőbb feladatnak. Minden román művészet az alaptermészeténél fogva a megkötés felé igyekszik, minden germán művészet az ellenkező irányba. Grünewald a legbeszédesebb példa rá, az ő explozivus sajátossága talán akkor mutatkozik meg a legtisztábban, ha őt, a mainzit, Holbeinnal, a mértéktartó felsőnémettel állítjuk szembe. A színes fényességben úgy tetszett neki, hogy az élet nem egyéb, mint az izzónak küzdelme a hideggel, a szabadnak a megkötöttel, a vadnak a szorongóval, a fényességnek a sötétséggel.