Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám

F. Kernách Ilona: Péter

Hogy röhögnek ezek a bolondok, őt meg a torkába szorult keserűség fojtja.

Nem a pénzetlenségért, nem is, mert nem mehet haza: de ha haza is mehetne! Nem is az otthoni nincsetlenség a rossz; a szegénységnek, a gondnak is meg van a maga érdeknélküli tisztasága, az egymáshoz búvó, összetartó és engesztelő melege. De az a máskülönbeni szegénység. Indulatos, vad apja, kemény öklével, szívós erejével, de szétmálló akaratával, verejtékes munka szakadásig - örökös eredménytelenség. Anyja erkölcsnélküli ösztönélete: melyik legényükkel adta már megint össze magát? A lappangó gyanú, örökös résenlét, alattomos bujálkodás, a legalsóbbrendű, egy fedél alatt férjjel, gyerekekkel; s a hazugsággal és szemforgatásokkal elfojtott, befele gennyesedő indulat, kifele csak durva veszekedésekbe fajulva ... Ó, piszok. A megszokás, beletörődés, belevitte már a vérbe, úgy, hogy csendes napok is lehetnek már mellette, fehérhavas karácsonyesték borlevessel, mákos csíkkal, mint ma egy éve is; jóllaktak az ünnepi ebéden, bort ittak, elégedettek voltak, csak akkor émelygett föl benne az undor, mikor az ajtónyíláson át meglátta, hogy a hosszú Hans az anyja mellét fogdossa. Hát most is. Persze. Zsíros ebéd és bor után ... a disznók. Kiköpni! Levetette magát a kócos díványra, arccal be a fal felé, s mikor anyja bejött s pokrócot terített rá, szerette volna lerúgni, de ahelyett felhúzta, föl, a feje búbjáig ... Lármára, nevetésre ébredt; már égett a lámpa az asztal közepén, körül vidám arcokkal kártyáztak, föl szerette volna rúgni az asztalt lámpástól, borosüvegestől, de ránevetett Liza, a szomszédlány, a vörös hajával, kicsattanó, nedvesen piros szájával:

- Gyere már kártyázni, te álomszuszi!

Félig kábultan ült a lány mellé, kártyáért nyúlt s kifeszített karja Liza bimbós mellét súrolta ... Nagy, meleg vérhullámok szöktek a fejébe: szeretett volna a saját húsába harapni.

- Te örménypofa, mit ülsz ott, mint egy uhu!

A rőthajú Imre egész meg volt bolondulva. A nagy, ágyakkal körültámasztott diákszoba - korcsma volt azelőtt - majd felrobbant a gőztől, dohányfüsttől, a zsivajtól és készülődés lármájától. Szinte óbégattak a diákok, csapkodták a könyveiket, káromkodtak, a szívük meg tele volt imádságos örömmel. Imre, a senki fia, mint egy részeg ördög gúnyosan röhögve járt közöttük:

- Menjetek a mamátokhoz szopni; csak már vinne a fene benneteket. Mars, ki, minddel. Ahány üres ágy, annyi éccaka ... Hozsanna, szurtos kis kukta! Karácsony éjszakán lehull a mosogatórongy a karácsonyfáról; ti csak menjetek a mamátokhoz szopni, tömjétek a hasatokat a sok sült-főtt jóval, én beérem evvel az egy kis karácsonyi ezüstdióval.

Vihogtak, zsibongtak, de az igazi kacagás csak akkor tört ki, mikor a kis kukta keresztül csoszogott a szobán, nagy, ormótlan cipőivel; szürke rongyaiba bugyolázva, egyetlen formája se látszott az éretlen jószágnak. A hidegtől kicsípett orrát szítta, s ő is vigyorgott, butácska, de komikus grimaszt vágva a komoran gubbasztó Péter felé; hirtelen, mindenki Péteren nevetett. Imre felfújta magát:

- Ez a bagoly, csak ez ne ragadna a nyakamon. Ez a hála, hogy felolvastam szerelmes verseidet ...? Te tejfölös szájú - fordult az egyik készülődő diákhoz - tán félsz, hogy neked nem jut elég a jóból? Vidd magaddal. Mit irigyled! Cudar.

Nevetett, de a vastag tréfa mögül jóakaratú komolyság érzett. István, a tímár fia, szőke, lágy arcú, találva érezte magát s a haja tövéig pirult. Tudta, hogy Péter is gondolt erre ... De nem akart szólni neki. Most lopva ránézett; sárga arca még csúnyább volt így komoran, szúrós szeme, horgas orra és sörtés fekete haja, kemény vonalú és rendezetlen. S azzal az idomtalan cipőkkel s ott a fogason zöldesre kopott kabátjával ... hogy is gondolhatott ilyen bolondokat, miért is ne vihetné haza. Sárika ... s kicsit gúnyos és fölényes jóindulattal mosolygott.

- Hurrá! Itt a drága ital, - kiabáltak kórusba a diákok s tréfás mozdulatokkal, egymáson tolongva furakodtak a sovány, nagycsontú háziasszony köré; már az este sejttette velük, hogy kávé helyett meleg bor lesz früstökre. ... Vízzel hígítva, cukorral, törött borssal felfőzve pompás ital ez s jó testmelegítő a kemény hidegben elszéledő diákoknak. Jókedvűen itták a fiúk, tréfás köszöntésekkel, koccintással és mókákkal nevettetve egymást.

Imre, mint egy bekukucskáló egérre, úgy mutatott az ablakra.

- Itt van már a mócod tímár ... Abschied ...

István nevetve intett a hidegtől türelmetlenül topogó kocsisnak, hogy jön már; vette összekötött könyveit - gyenge tanulók szokása ünnepi vakációra könyvet vinni haza - odament komoran gubbasztó társához, mosolygó arcáról és hangjából már csak melegség és lágy jóság sugárzott:

- Péter, gyere velem!

Péter olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna vágni, de hirtelen lehunyta gyűlölettől villogó szemét.

- Sárika! - kurjantott nagyot a rőthajú Imre s kalapját a levegőben megsuhintva, jókedvűen földhöz csapta, miközben vígan forgott görbe cipősarkán.

... Sárika ... rezgett át Péter szívén a szó, mint egy meleg áram s mire felnyitotta szemét, homályos volt a könnytől, minden keménység egyszerre lágyra olvadt benne.

A többiek nevetve húzták ki a sarokból, ráadták kabátját, fejébe nyomták kalapját s élénk kiáltozással tuszkolták őket kifelé. Már fönt ültek a szánon, mikor Imre szaladt ki, nagy idomtalan kesztyűjét tréfásan emelve a magasba; Péter is nevetve nyúlt utána; a kesztyű hüvelykujjában aprópénz csörgött. Szólni akart, de Imre hátba vágta:

- Esteli málé! S csilingelve siklott ki a szán a zúzmarás téli reggelbe.

Nagyenyedtől szánon Boogig... Mély szakadék mentén, fehér hegyóriások közt, hólombú erdők mellett, nagy fehérségben és némaságban... Milyen parányi is az a kis szán, szinte derűs igyekvésével. Mokány lovacskák, fürge lábakkal, mintha apró táncot ropnának, nevetve csilingelő csengőszóra. Játék, hegyóriás uram tenyerén: egy mozgó kis pont, rajta három pici ponttal: móc süveg, szász sapka, örmény kalap. Hej haj, vidám lovacska, apró szánkócska, kicsi kis országnak parányi kis tükre, alig hogy kilátszol, mégis de meglátszol benne... S ide-oda, le-föl, hegyről hegynek, mégis, tán még célhoz is érhetsz...

- Dalolj hát Ilia.

- Megharagszik a hegy, domnu sor.

- Hátha ellágyul, Ilia.

- Akkor meg ránk szakad a fehér bundája.

- Kicsi a hangod, Ilia - a hegytől dalolhatsz.

S mikor már rá se gondoltak, felsírt Ilia panaszos pikulája; a nagy fehérségben és némaságban egy önmagát felélt gőgős emberfajta szétszórt magjának már csak erőtlen lamentációja. Hogy is jobb szánkócska... Síró-rívó oláh nóta ... Előre lovacska! Minden hegy völgyében apró szemű, alig halmos buckák, kis hegyi falucskák, közepére szúrva fogpiszkáló tornya istene házának.

Péter elnézett a fehérségbe. Egy hegy, két hegy, három hegy ... annak a völgyében fekszik Boog ... Nagy szorongást érzett. Hirtelen István is Péter szeme után indult. Egy hegy, két hegy, három hegy ... annak a völgyében fekszik Boog ... Teli örömet érzett. S összevillant a kék szem a feketével:

... Sárika ...

A tímár, erős, kemény ember, elégedetten csapott Péter tenyerébe:

- Ez szép tőled fráterka; nemcsak nyári ünneplőnkben, szívesség tételre látogattál hozzánk, de téli bundánk alatt is eljöttél, mikor csak az orrunk hegye látszik ki a hóból. S mosolyogva intett a torony felé.

- Hát csak menjetek be, anyjuk már minden jókat előkészített fagyás, éhség ellen.

S azzal, teljes érdeklődéssel fordult a lovak felé; az izzadtság dérré fagyott az állatok szőrén.

- Mindjárt csutakold meg őket Ilia, az abrakolással és itatással még várhatsz egy keveset ...

Péter kicsit idegenül érezte magát az ismerős házban; télen mindennek más a képe, levegője, a szobába szorulással sok minden kifelé kívánkozó érzés és gondolat is bennszorul az emberben s rövidebbre kell, hogy fogja még a lélegzetét is. Amúgy is olyan hamar megtelik a túlfűtött, kisablakú falusi szoba pipafüsttel, ételszaggal, beszéddel. Nyáron ez mind nevetve száll el a tüdőtágító, illatos levegőbe.

A nyári vakációt töltötte itt Péter; István nagyon gyengén állt latinból, megsajnálta egész évi kínlódását és vele töltötte a nyarat, hogy az ő segítségével megelőzhesse magát a jövő évre. Úgy se nagyon vágyódott haza s csekély fáradtságáért bő örömkárpótlást talált itt ... De most, szűk volt neki a kis szoba. A hosszú szánúton is nagy hallgatásban teltek az órák, csak egyre gyűltek, halmozódtak benne az érzések s hogy ez minden bennszorult, nagy feszültséget érzett.

A tímárné a lámpát gyújtotta, mikor halkan kopogtak és Sárika lépett be, bájos gyermekességében is asszonyos elfogulatlansággal; süteménnyel megrakott tálat tartott a kezében:

- Karácsonyi kóstolót hoztam. S nevető szeme egyszerre villant a két fiúra.

Sárikáéknál kártyáztak, öregek, fiatalok együtt, csak úgy a tréfáért, dióba. Az öregek kipirult, fényes arcára nagy elégedettség telepedett, mint ahol minden jól megy. Az öregedést pótolja a gyarapodás, a többiről meg, még csak beszélni sem kell, olyan kész az. Ha az egyik már most nászomnak szólítaná a másikat, meg se ütődnének rajta; akár már most is egyformán fordíthatják a büszkeséget:

- Jegyző lesz a fiad.

- Tekintetes asszony a lányod.

- Dur ... durr ... durrr ... nevetett mindenki a tímár felé, mert ő jött be először duráknak.

- Sárika oszt!

A lány kicsit oldalt hajolt az asztal fölött a kártyákért s eleven hullámú, lágy haja Péter homlokához ért. Mintha tűzkígyók érték volna, fájó láng csapott át rajta, sűrű, felgerjedt vére agyára tódult, szinesen szikrázó karikákat táncoltatva szeme előtt ... Mire felé mert fordulni tekintetével, épp Istvánnak osztotta ki az utolsó kártyákat, a fiú széles keze a kártyák helyett Sárika puha kezén pihent a teliség nagy, nyugodt gyönyörével.

Péter behunyta szemét.

- Mit durák. Ördög. Huszonegy! Bank. - Kiáltott a tímár tréfás komolyan, nagy halom diót tolva az asztalközépre, mintha pénz volna, ingerkedve nézett Péterre: - Na diák, aufpass ... kezd el!

- Tartom - kiáltott keményen Péter. Azt hitték tréfál és nevettek a hangján. Az öreg osztott, lecsapta a kártyát, vesztett.

- Te adod a bankot - szólt kelletlenül István - tartom!

Péter nyert, újra osztott és újra nyert. Már egész halmazban állt előtte a nyereség; pénz vagy dió, mindegy volt neki, nem a haszonnak örült ő a nyereségben.

- Így, így, ütni, kifosztani, elkedvetleníteni őket s rá se nézni a lányra se. Felfújta magát, szeme és orra körül kaján vonás élesedett ki, s az utolsó diók is hozzávándoroltak, csak épp Sárika előtt maradt egy.

- Cserébe ezért az egyért mindet - szólt merész kihívással Péter. Sárika nevetve ráállt; Péter lassan osztott, gusztált s míg a többiek kissé felhúzott szemöldökkel figyeltek, elhomályosult szemekkel nézett a lányra, s erőtlenül hullatta ki kezéből a kártyát. Vesztett.

- Tied maradt a nyereséged Péter - nevetett István s kényelmesen nyúlt Sárika egy diója után, erős foga közt feltörte, megette.

- Már mehetnénk is - szóltak az öregek kicsit lehűlve.

Felálltak, ásítottak, nyújtózkodtak...

- Hát a nyereség? - mosolygott Sárika Péterre, hogy az felállt s felhúzva kabátját, elsőnek várta az indulást.

- Minek az nékem - szólt kedvetlenül.

- Hát ha arany volna?

- Akkor se, most már.

- De ezt itt nem hagyja - évődött a leány, hogy kicsit felderítse, s kötényébe seperve az asztalról a nagy halom diót, odaszaladt hozzá s rózsás markával vígan gyömöszkölte kitágult zsebébe. S ahogy így szórta be, kop ... kop ... nagyokat koppanva hullt ki lent a sok dió a diák lyukas zsebéből s vidáman gurult szét a szoba padlóján.

Egyszerre harsogó nevetés csattant fel, az arcok újra régi formájukba tértek vissza, a kipirult fényű elégedettbe.

Péter állt a szoba közepén, a csúfondárosan nevetők között, lehunyta szemét s elfehéredett ajkával megpróbált nevetni ő is.

S most már vígan tolongtak ki a szobából, a háziak is kikísérték vendégeiket az utcaajtóig. Az öregek az időt vizsgálták, Péter a sötétség dacára is látta, hogy István a kapumélyedésben könnyedén megcsókolja Sárikát, észrevétlenül odalépett feléjük s még hallhatta a suttogásból:

- ... egy percre, a szénához.

- Hó lesz mindjárt - szólt a tímár az eget nézve.

- Éjfélre meg fagy lesz...

- Na, jó étvágyat a vacsorához.

- Jojcakát.

- Szép álmokat.

S kemény csizmájuk nagyokat koppant a fagyos földön, ahogy szaporán rakták egymásután.

Vacsora után a tímárék mindjárt lefeküdtek, a fiuk is, a műhely mellett a részükre rendezett kis szobába mentek. István az órára nézett. Mosolygott:

- Péter, korán van még lefeküdni, menjünk át a tanítóékhoz.

Péter fülét hegyezte, de azért közönyösen vállat vont:

- Mehetünk.

- Menj te előre, én addig húzok egy-két lopó bort az öregtől, berúgatjuk a tanítót, nincs mulatságosabb játék, mint ez az ember, ha részeg.

Péter felvette kabátját s kiment. Az ajtóból visszanézett, István már háttal állt neki, az üres üvegek közt csörömpölt. Behúzta maga után az ajtót, a széles gangon át az udvarra lépett, körülnézett... Csend. Senki. Hirtelen elhatározással megfordult s az utca ajtó helyett, nesztelen léptekkel a kertajtó felé sietett, a kerten át a szomszéd portára; összehúzódva állt meg a szénakazal mögött... Várt, maga se tudta miért, nem is kérdezte magától... Talán csak kínozni akarta magát vele, hogy hallja a csókolódzásukat. Egész behúzódott a kikezdett szénába. Nemsokára jött István, vidáman, könnyű, szinte táncos léptekkel gázolt a puha hóban; a kazal mellett megállt s halkan fütyörészve nézett a gépészék világos udvar ablakára. Lassan feljött a hold, rásütött István sugárzó arcára; nem volt türelmetlen, a teliség nyugodt öröme ömlött el rajta, sőt, még egy különös, bántó, gúnyosan fölényes vonás is elfért az ajka körül, ugyanaz, mint mikor a diót megette. Hirtelen, hangosan és tele szívből elnevette magát.

Péter érezte, hogy ez neki szól. A felgyülemlett és leszorított indulatok egyszerre vad erővel törtek át önuralmán, de tehetetlenségének tudatában forró könnyek öntötték el arcát; ettől a buta ellágyulástól most már önmaga előtt is elszégyenülve, hirtelen méreggel emelte fel kemény öklét s halántékon vágta Istvánt. Eszméletlenül esett hanyatt a pihés hóba, kicsit csúfondárosan mosolygó arcával a hold felé fordulva; mintha csak tréfás ijesztgetés lett volna az egész, amellyel elriassza innen megszeppent társát...

Lelohadva, szinte erőtlenül botorkált vissza a kerten át a sötétes szobába, leült az asztal elé és meredten nézett maga elé. Nem is aggódott Istvánért, vele is megesett már nem egyszer, hogy verekedés közben lefordult lábáról s csak percek múlva tért eszéhez. Ha az ütés kemény is volt, nagyobb bajra gondolni se lehetett. De mintha hirtelen messze esett volna magától: hisz minden haragja elpárolgott. Elképzelte, hogy most megy ki Sárika hozzá, felsegíti a földről a szénára és forró csókjaival borítja el. Meleg, édes, jó csókjaival... S nem érzett semmit. Az a felgyülemlett, sok minden forróság, mintha csak egyszerre kiesett volna belőle. Fázott s türelmetlenül tekintett ki a holdas udvarra. Csak jönne már. De bejön-e, hogy visszavágjon rá? Hagyná. Mert alattomos és becstelen volt, mint egy utálatos, durva parasztkölök. Hiába: benne van. Elégedetlenül, szinte gyűlölettel nézett magába... Így múltak hosszú, különös percek s már úgy hiányzott is neki ez a fiú. Lágy, kicsit gyáva gyerek, félt volna bejönni hozzá, vagy haragszik, nem akar vele lenni s a legények szobájába ment? Kibékítené. Mert butaság, csak butaság volt az egész. Még evvel a leánnyal is ... itt van ni: hiszen rá se hederít! Milyen jó volna most szépen beszélgetni a tanítóéknál, vagy itt kettesben röhögni a dión, ahogy hátul potyogott. A paplan alá bújva nevetni... Az asztalon egymás mellett állt a két üveg bor. Ha most még bejönne, meginnák, berúgnának, kibékülnének és reggelig az egész ki volna aludva. S most, reggelig kell így várni a nappali butául józan kimagyarázásokkal s az egész nap mégis csak el lesz rontva.

Egész elvesztette tájékozódását az időben, percek, órák múltak-e... Kintről többször erősebb nesz zördült, de mégis mintha csak a szél fújt volna. A szoba is kihűlt, az ablaküvegen cifra jégvirágok képződtek. Nagyon fázott. A bor után nyúlt, hogy igyék, de az első kortytól undorodva rázkódott össze: mintha éhgyomorra itta volna... Tulajdonképpen csak az esne jól neki most, ha valaki neki esne és verné s a fájástól kisírhatná magát; és tehetetlenségében újra elfogta a méreg:

- Miért is nem jött be az a cudar! Ha irigyelte is, ha rá is vágott - de szerette...

A gépészék szolgálója akadt Istvánra reggel; ott feküdt a kazal mellett, a kemény hóban, arccal oldalt fordulva, kékre fagyva. Hangos siránkozással össze-vissza futkosott mindenki a két házban, az ijedtségtől, fájdalomtól és borzalomtól.

Hol volt itt orvos? A hegyek között öt-hat falunak van egy körorvosa. De minek is. Hideg szobába vitték, teknőbe fektették, hóval dörzsölték tagjait s rumot öntöttek szájába. Egyszer lélegzetvisszafojtva figyeltek, gyengén verni kezdett a szíve. De csak lassan, néhányat... Reménytelenül hagyták abba az élesztési kísérletet, nem tudtak rajta segíteni, meghalt.

A hirtelen rájuk szakadt szerencsétlenség szinte megbénította gondolkozásukat s csak később az összegyűlt rokonok és ismerősök részvéte és jajongása élesztette élesre fájdalmukat, hogy aztán a ravatalozás, temetés rendes aprólékos gondjai fájdalmukat is lefoglalja felosztott figyelmükkel... A halottkémmel elvégezni; az asztalosnál megrendelni a koporsót, tölgyfából, a pappal kialkudni, hogy aszerint milyen ornátusban jöjjön, a kántorral a búcsúztatót megbeszélni... A gépészék épp úgy részt vettek a fájdalomban és rendezkedésben, mintha vejük lett volna. Csak Sárika tiszta fehérbe megy majd a menet élén, menyasszonyi fátyollal, mirtuszkoszorúval, két koszorús leány közt, s fekete selyempárnán viszi a vőlegénycsokrot.

Mert ez így szokás.

- De hol is van Sárika?!

Ijedten s aggódva kutatták fel a két házat, végre a tímárműhelyben ráakadtak, ott feküdt a sarokban felhalmozott bocskorokon, mint egy összegubancolt berliner gombolyag, fehéren, lágyan és tehetetlenül, sírdogált.

- Hagyjatok, hagyjatok, én vagyok az oka mindennek. És szipogva, zokogva vallotta be anyjának, hogy este megígérte Istvánnak, hogy vacsora után egy percre még találkoznak a kertben. De hideg volt nagyon, fázott is, félt is kimenni ... Így került oda István. Azért halt meg.

- Én öltem meg, én öltem meg - hajtogatta zokogásba fúlva.

Apja elkeseredve rontott felé, hogy rávágjon:

- Te bestia!

De a tímár felfogta és visszatartotta. Meg volt rendülve, de azért nyugodt és kemény maradt.

- Hagyd el. Így volt rendelve. Nagyon is elbíztuk magunkat a számításban.

Sárikát hazavezette anyja, hogy elkészítse a másnapi temetésre.

Este körülülték a halottas szobát a virrasztók, imádkozással, síró hangú halotti énekléssel töltvén az időt. A hozzátartozók vörösre sírt szemekkel fáradtra törődve ültek a ravatal mellett, néha felcsuklott egy-egy zokszó, aztán megint csak elcsendesedett. Bort és kalácsot kínáltak körül. Éjfél felé a család kimerülten dőlt le a szomszéd szobában egy-két órai pihenésre. A virrasztók is felhagytak az énekléssel, csendes iszogatás mellett hasonló és másféle halálesetekről, békésen nyugovó és hazajárókról beszélgetve, míg lassan őket is el nem nyomta, ott egyhelyben ülve, a buzgóság.

Péter mozdulatlanul, éberen ült a széken, sárga arca beesett, karikás szemei mélyek és nagyok lettek, s le nem vette őket a halottról. Barátját kereste benne, de elkékült arca, leesett álla, vékonyra nyúlt orra idegen, egészen idegen volt néki. Fogai kilátszottak, összekulcsolt kezeire olvasó volt csavarva. Nem. Nem. Ez nem István. Ez csak egy halott ...

Kezébe hajtotta arcát és rágondolt, az élőre, a vidámra, az élettől telire. Hamvas, lágy arcára, nevető szemére és piros szájára. A hangjával, mozdulataival, így egészben most itt volt előtte és Péter fehérre dermedt ajka fölengedett, kedves, meleg és becéző szavak ömlöttek ki rajta, gyermekesen egyszerűek és összefüggéstelenek. Órákig beszélgetett így vele, különös élet szállt az arcába, mosolygott és szemei gyermekes tisztaságban csillogtak:

- Istvánka ... Istvánka ugye, ... ó, milyen édesen is nevettünk mi sokszor...

Egy béna lábú virrasztóasszony bökte fel rémülten a mankójával:

- Oda nézzen, az istenért! lángot fogott a szemfedő.

Péter ijedten nézett az öregasszonyra, a ravatalhoz szaladt s letépte az elégett gyertyától lángot fogott halottas kelmét és kezében szétmorzsolta. Élesen sajgott át rajta az égési fájdalom s mintegy föleszmélve egész testében megrázkódott: ráborult a halottra és hangosan zokogott.

Reggel a tímár Péter vállára tette kezét:

- Te tudod, hogy a pap, kántor, eh, mit - csak komédia. Láttad: kialkudtam, megfizettem. De mielőtt leeresztjük, tán neki is jól esne egy pár meleg szó is... Nagy könny szökött a kemény ember szemébe; Péter a halottra nézett és némán bólintott.

Egész nap mellette volt, nem látott, nem hallott, nem törődött semmivel; nem bántotta a pap ceremóniája, a kántor rekedten éneklő hangja és Sárika látványosságnak kiöltöztetett fátyolos alakja. Csak mellette, vele volt. S mielőtt leeresztették, elbúcsúzott tőle.

Sárga arcából messze világítottak szemei, hangja mély szomorúságból jött fel, lágy és tiszta volt mégis, mint az ömlő arany. Csak hozzá beszélt; de a körül álló egyszerű emberek megütődve vetették fel fejüket, a sírás, prédikáció, a halott, lassan mögöttük maradt s mintegy bűvkörbe, egészen magához vonta őket a mélyről jövő hangnak végzetszerű ereje...

Ki ez a sárga arcú fiú, zöldre kopott kabátjával? Péter maga is megdöbbent a saját hangjának különös erejétől; mintha ott bent egy hatalmas nagy áradás találta volna meg kivezető útját, hogy éveken áttörve egy hatalmas lendületben sorsának új irányát mutassa.

Még aznap, a hogy feljött a hold, Ilia befogott a szánba, leszedte a csengőket s nesztelenül siklottak át a szomorú udvaron, csendes falun, néma temetőn a fehér éjszakába.

Boogtól Enyedig szánon... Mély szakadékok mentén, fehér hegyóriások közt, hólombú erdők mellett, fehérségben, némaságban; a rengeteg messze mélyéből csak a farkasok elhaló üvöltése szakította meg a csendet, Ilia ilyenkor fejcsóválva tapogatta meg a fejszét. Mint a távolból jövő vad hangok, nyilalltak fel Péterben is olykor a fájások. A fehér hegyóriások még olyan némák, mint a dermedt álmok s parányi pont csak az alatta tovasikló élet. S ide-oda, le-föl, hegyről hegynek mégis, nagy célhoz is érhet.

A diákok kelletlenül, fázósan készülődtek, jegyzeteiket, könyveiket rakosgatták. Kedvetlenek, szomorúak voltak, a sok elmúlt jó után napok kellenek, míg újra a régi kerékvágásba zökkennek. Némelyiknek könnytől volt nedves a szeme. Ó drága kis szétszórt fészkek, de jó is ott felmelegedni s csak lassan szakadni el tőlük... Néhánya nem tudott megválni s a szigorú büntetés dacára is megtoldta a vakációt.

Beteg gyermekek, lágy, szomorú, halvány egytestvérek voltak most ezek a fiúk itt. Csak Rozika, a kis kukta volt üde és friss. Az idomtalan, szürke rongyok lehulltak róla, dereka megnyúlt, gyenge kis melle halmosra érett, gyermekes, éretlen szépsége, mint a felpattant rózsa, estétől hajnalig színesre kivirágzott s szűzies fiatalsága, asszonyos elevenségbe mélyedt. Patkós új cipők feszültek formás lábára s ahogy a pléhtálcán behozta a színtelen kávét, kényesen és vígan kopogott végig a diákszobán; a szomorú diákok csodálkozva felejtették rajta a szemüket. Imrére néztek; máskor oly cinikus, sárga szemeivel most melegen és leplezetlen megilletődéssel nézett maga elé. A fiúk mindent megértettek és dehogy nevettek.

Akkor fordult be a szán Péterrel az udvarra.