Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Figyelő · / · Disputa

Ignotus: A Nyugat magyartalanságairól

szóló feleletemre a Magyar Nyelv januári számában vág vissza Horváth János - s ha olyan frivol akarnék lenni, aminőnek ő rajzol, most azt kellene mondanom: nem is tudtam, hogy ennyire igazam van! Csakhogy: tudtam. A grammatika hatalmának relatív voltáról vallott felfogás, amely relativitásnak nyelvtörténeti valóságát Horváth János meg nem másíthatja, csak észrevevését méltóztatik röviden nihilizmusnak neveznie, nálam nem érzés dolga, hanem átgondolásé. Érzésem, mely alföldi magyarságba való beleszületettségben s ortológus és népies nyelvi neveltetésben gyökeredzik, természetes konzervatívsággal húzódozik e felfogástól. De gondolkodásom újra meg újra ebben kénytelen megállapodni. Semmiféle érzés, harag, káromkodás, szent fájdalom vagy rossz osztályzat nem változtat azon, hogy a nyelvet azok csinálják, akik beszélik, s úgy csinálják, ahogy, mint németül mondják, a szájuk nőtt. Az a magyarság, mely tíz-tizenkét millió idegen beleolvadásával gyarapszik, beszélhetne ugyan, joga volna hozzá, úgy, mint a mai csíki székely - de egészen bizonyos, hogy nem fog úgy beszélni. S ami köznyelv (Horváth János aláhúzza, tehát én is aláhúzom) - ami köznyelv így kialakul majd s most van kialakulóban, annak is az írók nem szolgái, hanem urai. Sajnálom, hogy erről nem tudtam meggyőzni Horváth Jánost, s ha már nem: hogy az ő felelete viszont nem tud meggyőzni arról, hogy nincs igazam.

Ezzel végezhetnék az egész dologgal, ha ki nem kellene térnem arra, hogy Horváth János, megsértődik, amiért én azt teszem fel róla, hogy ő antiszemita. Ne sértődjék meg - nem teszem, nem tettem fel róla, ezt felolvasásomban külön kiemeltem. De ha fel is tenném, az nem volna sértés éppen mikor a művészetről van szó, nem. Mert két dolog amiben az antiszemitaság, vagyis a vér elfogultsága jogos, a szerelem és a művészet, mert mind a kettő vérnek dolga. Az antiszemitaság lehet aljasság az igazságszolgáltatásban, gonoszság a tanügyben, szűkkeblűség a társaságban s ostobaság a politikában - de a művészetben, mely az egyéniségek s ezek révén a fajták világa, igen érthető és elfogadható kategória. Horváth János nem ott véti el a dolgot, ahol a zsidóktól vesz valamit rossz néven, hanem ott, abban, amit rossz néven vesz tőlük - (ha ugyan tőlük veszi rossz néven, amire, megvallom, nem gondoltam). Ha a beolvadásnak a nyelven s az irodalmon való kiütközése bűn volna, akkor a zsidókat ki kéne pörkölni ebből az országból. Csakhogy nem bűn, s ha a zsidóknak egyéb hibájuk nincs, mint hogy mindenfelé megérzik, hogy megvannak: attól akár valamennyit meg lehetne tenni magyar nemesnek.