Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám

Arisztokratizmus
Némely hanyag és felette töredékes eszméje Theodor d'Yhkassar úriembernek Közreengedi: Ujhelyi Nándor

(Részlet U. N. egy leveléből Balth Josephinehez.)

- - - - - - és megvallom: haboztam némiképp. Bánkódásom utána, ámbátor még erős és valóban szenzibilis volt, mégsem uralkodott rajtam olyannyira, hogy megölhette volna lényemben az objektív szemlélet képességét, amely gyarló bűn, mint Kedvesem is tudja, szerfelett sokszor és hevesen tétlenségre késztet.

Elnéztem tartósan Theodor d'Yhkassar nemes és kevéssé lanyha portréját szobám falán, visszagondoltam némileg gőgös és valóban nagyszerű lényére és arra gondoltam, ha gyarlót, ha méltatlant is, de emléket kell felállítanom Róla. Mindenfélére gondoltam.

Ó, ki távoli tengerparton egy ódon és csüggeteg sírboltban hever, dús és márvány szarkofágon, régi urak és dámák között, diadalmas és előkelő cadaver immár, bizonyára nem alkalmatos tárgy egy szenvelgő síremlék avagy plebejusi szobor számára. Gondoltam arra, hogy megírom felette szépen és elegendő meghajlással élete történetét. De ez csakhamar nagyon is írói és előkelőtlen valaminek tűnt fel előttem. Nézegettem néhány levelét, melyek intimek és zárkózottak, mégis és sajnálkozva gondoltam arra, minő kár, hogy nem maradtak hátra utána feljegyzések, memoár és ilyenfélék. Majd eszembe ötlöttek mondásai, holmi kis esszék, miket elmondott nekem egy és más alkalommal. Apró dialógok, intimus élményei, bágyadt gesztusú eszméi emberek, dolgok, események alkalmából, mikkel kedvessé, bölccsé és érdekessé tette némely órámat egy szálloda virágos teraszán keskeny és elegáns kis utcában, dohányzójának vadgalambszínű brit bőrfoteljében. És peripatetikus elmésségei üde és napsütötte áprilisi délelőttökön a korzó rügyező gesztenyefái alatt.

Elhatároztam: összejegyzek néhányat, ha kuszán és rendszertelenül is, művészien és lanyhán, de mégis megteszem, eszméiből. És most, midőn előttem vannak eme feljegyzéseim és kidomborodik belőlük Theodor d'Yhkassar elragadó és fölényes profilja, mint egy dicső latin camea ódon mattságú arany foglalatából, érzem, hogy ha gyatrán is és szertefoszlóan, de mégis a legmegfelelőbb emlék ez.

Gondolkodtam, vajon egykori barátom intencióinak megfelel-e, ha közreengedem e feljegyzéseket. Tudom, mennyire lenézte - illetőleg és helyesebben egyáltalán nem méltatta figyelmére - a közrendű embereket, melyek mai napság a könyvnyomtatás sajnálandó elterjedésével, az olvasók falankszát alkotják. De emlékszem egy beszélgetésünkre, melyen kedves Josephine szintén jelen volt, a kitűnő Gentz emlékiratairól. A nagyszerű Metternich Kelemen herceg eme világfii diplomatájának memoárja alkalmából, Theodor megjegyezte, hogy némely esetben indokolt és megengedhető nyilvánosság elé bocsátani a meghitt és előkelő jegyzeteket, hogy esetleg néhány ifjú úriemberben előnyös változást idézzünk elő.

És azután bizonyára vannak oly amatőr olvasók is, kik félrehúzódnak korunk közrendű és divatos demokrata eszméitől és ezek elismeréssel fogadják majd e munkát. A címet, kedves barátnőm, úgy hiszem helyesen választottam meg. Theodor d'Yhkassar nevével, eszméivel és lényével kapcsolatban más, jellemző szót nem is tudok elképzelni. Közös barátunk, születés, vagyon, szellem tekintetében egyaránt és kizárólag arisztokrata volt, arisztokrata volt cipőjétől kezdve egészen a legátfogóbb és kilendülőbb gondolatáig, az volt csókjaiban, számos, szép tévedéseiben és ama gesztusában, mellyel a sauce verttet megízesítette a homardt, egyazonképpen.

Josephine: hiszem, meg fogja bocsátani barátjának, úgy az élő Ferdinándnak, mint a halott Theodornak hogy e kis könyvet nevével, szép és felette finom lényével engedem útjára. De kedvesem, ki a legutóbbi időben kétségkívül legkiválóbb barátja volt d'Yhkassarnak, lenge és nemes parfüm, ki illatossá tette az utolsó esztendőt, kell, hogy alakja egybekapcsolódjon Theodoréval. Eszembe jut egy kedves és szordinált csevegésünk, oh, sajnos az utolsó, hármasban ama kis intimus és tartózkodó, ivoir színű étteremben, midőn mi ketten, némiképp ifjak és kevéssé szerelmesek, hallgattuk közös barátunk szép és szellemes szavait megértéssel és méltánylással. Tudom: zárkózott fölényéből engedett akkor és valódi, igaz szeretet vezette azt a mozdulatát, midőn egy pillantással félreküldve a szolgálatra kész garçont, megtöltötte poharainkat a pompásan pezsgülő Goulet-val.

Igen kedves barátnőm, a legnemesebb emlék Róla egy oly könyv, mely Theodor d'Yhkassar eszméit tartalmazza, az Én feljegyzéseim nyomán, Balth Josephine-nek ajánlva. - - - - - - - - - - - - - - - - [* ]

Ne beszéljen megvetéssel a nőkről Yhkassar, mert könnyen úgy fogunk vélekedni, hogy csak alsóbbrendűekkel volt dolga: mondotta nekem egy kitűnő és elmés asszony ismerősöm, kinek egyetlen tévedése csak nőisége volt. De ha dicsérném magokat, úgy bizonyára ugyancsak így vélekednének, kérdeztem, egykedvűen igenlő mosollyal válaszolt: Óh valóban, talán ...

Akkoriban nemigen törődtem a nőkkel, minthogy szerelmes voltam és gyakorta és izgalmasan szeretkeztem. De most, midőn már meguntam őket és így nagyon is érdekelnek, visszagondolok ez epizódra és kénytelen vagyok beismerni, hogy igazam volt. Nem szeretem ama hadvezéreket, kik megnyert csatával akarják bizonyítani taktikai képeségöket. Az eredmény valójában sohasem igazol, hisz oka lehet holmi véletlen esemény, az ellenfél ostobasága és miegymás. Jobban kedvelem azokat, kik egy kiváló és elmés tervezettel, csupán elmélettel érvelnek, de teljes és baráti elismerésem azokat illeti, kik egy vesztett csatával, egy nagyszerűen felépített, előrelátóan megkonstruált és mégis elvesztett csatával bizonyítják be hadvezéri kiválóságukat.

Azon férfiak, kik meghódítják az asszonyokat, kiknek hadjáratai diadalmasak és felülkerekedők, banális és szerelmi iskoláskönyvekben pontosan körvonalazott tervek szerint dolgoznak És minthogy az asszonyok általán közönségesek és legjobb tudomásuk, anyáiktól örökölt ösztönük révén úgy képzelik, hogy csak ez a módszer és csupán ez a célravezető, másminő harcokba nem bocsátkoznak be, egyéni támadások elől riadtan menekülnek, hisz nem ismerik a védelem módját és így nem is tudják a végén feltétlenül és szükségesen bekövetkező megadás körülményeit. Az efféle meghódítás emlékeztet engem egy olyanféle várostromra, hol a támadó tudja, hogy győzni fog, a védekező, hogy el fog bukni és csupán a látszat kedvéért harcolnak, hogy bebizonyítsák önmaguk és egymás előtt minő kiválóak.

Ismertem egy tehetséges és szorgalmas regényírót Párizsban, ki tolvajkulcsokat készített kezdő világfiak számára a női lelkekhez. Mint analitikus lélekbúvár természetesen nem tudta azt, hogy a kiváló nő lelke wertheim-zárral van ellátva, minek a kulcsát a nő bedobta a tengerbe, persze a helyet megjegyezve, hogy alkalomadtán és alkalmatos férfival felszínre hozathassa azt. A tolvajkulcsok azonban használtak a legtöbb esetben, mert ama ajtók, melyeket kinyitottak egyáltalán be sem voltak zárva. De hisz alsóbbrendű emberek számára nagy gyönyörűség orozva megszerezni azt, amit egész nyíltan megkaphatnának.

Legmegfelelőbb a nőkkel közömbösen bánni. Lenézően is lehet, azonban óvakodjunk e viselkedéssel oly asszonyokkal szemben, kik szerelmesek belénk és akit mi nem szeretünk, mert így ostromolni fognak. Az ilyen nőkkel nagyon kedvesen alázatosan és szerelmesen kell viselkedni, hogy megszabadulhassunk tőlük. Ha pedig szerelmesek volnánk esetleg, mit minden kiváló embernek kerülnie kell, úgy minden erőnkből legyünk rajta, hogy megmaradjunk reménytelen szerelmesnek. Mert a nők egyrészt nagyon szentimentálisak, másrészt öntudatos perceikben, felette helyesen, lenézik azt, kinek szerelmét viszonzásra méltatják. E célra ajánlatos az úgynevezett lelki szerelem. Mert míg így egyrészt büszkévé és hálássá tesszük a nőt, másrészt minthogy nincs lelke, nem vagyunk egy fárasztó és fonák diadalnak és felajánlásnak kitéve, mit a fizikai szerelemnél csak a legnagyobb körültekintéssel vagyunk képesek elhárítani magunktól.

Férfi és nő közötti barátság, szerelmi viszony után, házasság keretében lehetséges.

Az a gyűlölet, melyben vetélytársunkat részesítjük, egyáltalán nem áll arányban szerelmünk nagyságával. Ez csak ahhoz a rokonszenvhez hasonlítható, melyet győzelem esetén iránta érzünk.

Mindent el tudnék viselni, egy nagy betegséget, rosszul vasalt plasztront, egy filantróp beszédjét is inkább mint azt, hogy ideálom legyen. Egy férfi, ki egy nőt maga fölé piedesztálra helyez, megérdemli, hogy elevenen eltemessék egy házasságba. Szemeit használja fel a nő kalaptűre gombnak, vállperecéből csináltasson fogantyút a napernyőjéhez, bőréből csináltasson kazettát, miben a szerelmes leveleit őrzi másnak és reá pedig emlékezzék vissza hálásan.

Egy barátomnak a kedvese odaajándékozta a szobrát csokoládéból. A bufféjében tartogatta. Egy ízben nagyon megéhezett csokoládéra és minthogy történetesen mást nem talált, a boltok már be voltak zárva, elhatározta, hogy eszik egy darabot a szoborból. Nézegette és töprengett vajon melyik részt válassza. Mindenféle különös és parázna gondolatai támadtak - a szobor ugyanis akt volt - de győzött benne az idealizmus és beharapott a szobor fejébe. A fejben málnaszörp volt. Barátom, ki undorodott ettől, elmondta a dolgot szemrehányólag szeretőjének. Ez meglehetős lenézéssel így szólt: kedvesem, határozottan ostoba vagy, kebleimben koktél volt és egyebütt például a legfinomabb curacao.

Teljes elismerésem illesse ama moralistákat, kik a szorgalom, munka, hazafiság, jó erkölcsök dicséretét és apológiáját végzik. Utóvégre legalább az az egy hite legyen meg a szegény embernek, hogy valláserkölcsi alapon cselekszik. Éppen azért legyenek azon az előkelő gazdagok, hogy semmittevő és erkölcstelen életökkel minél több alkalmat adjanak a szegény embereknek a megvetésre. Ez az egyetlen öröm, melyre kötelezve vagyunk a lentlevőkkel szemben. Mennyire igaza volt Voltaire-nek a vallást illetőleg és mennyire nem ébredt osztályöntudatára némely felvilágosodást hirdető plutokrata.

A plutokrácia és arisztokrácia között csupán négy emberöltő különbség van. Annyi idő, míg a szerzett tulajdonságból öröklött, míg az öntudatos cselekvésből reflexmozgás lesz. Különösnek találom, hogy az antiszemiták Jézussal szemben nem juttatják kifejezésre ezt az érzésüket. Pedig talán igazuk is lenne. Utóvégre nemcsak az a fontos, hogy mit mondanak, de az is, hogy ki mondja. Én magam is többre becsülném a keresztény hit elveit, hogyha például egy római patrícius hirdette volna őket először. De persze latin úriember abban az időben erre nem volt kapható.

Ama férfiak, kedves Ferdinánd, kik két nőt akarnak egy időben meghódítani, emlékeztetnek azokra, kik két ellenséggel küzdenek, abban a reményben, hogy csak egyik fogja őket megverni. De óh az életben sokszor előfordul, hogy a férfi győzelmet arat mindkét nővel szemben és ez a győzelem egy egész embert kíván. És vajon megér-e két nő egy egész embert. Azután meg kedvesem még mindég kényelmesebb két szék között a földön maradni, mint mind a két széken egyszerre ülni.

Szeresd a nőket, mert mindaz a csalódás, kellemetlenség mit fiatalságodban neked okoznak majdan bájos és csipke finomságú emlékké változik az öregségedben. És hidd el Ferdinánd, az ember csupán az emlékek kedvéért él. Emlékezni, szebben átélni valamit, mint eredetileg.

Ne vesd meg azokat, kik felette sokat ábrándoznak a múlton. Hidd el, bölcsek ezek és arisztokraták, kiknek fáj az a tudat, hogy szemek csupán a láncsorban és hinni szeretnék, hogy bennök végződik a lánc. Többre becsülik azt és méltán, ami elmúlt annál ami el fog múlni. Igaz nem ebből a fajtából kerülnek ki az agitálók, az új eszmék diadalra vivői, de hisz nagy botorság agitálni, új eszmét kiküzdeni, midőn jól tudjuk, hogy az utódok ezen eszmék konzervatívjai lesznek. Szeretem azokat a magányos és minden szomorúságuk ellenére derűs embereket, kik megállnak bölcsen és szkeptikusan egy helyen és az emberek elmennek mellettök. Mert az emberek úgyis csak visszatérnek és nincs lehangolóbb, rezignáltabb, mint a visszatérés.

Csodákat várni és a lehetőségek útján poroszkálni: a legbánatosabb emberi sors.

(Egy ízben Josephine barátnőnkhöz fordult). Kedves Josephine, miért nem fényesíti, ráspolyoztatja és csiszoltatja az érzelmeit. Látja mily szép, rózsás, elragadó, illatos a körme. Finom, előkelő, nem természetes. Könnyed ívelésű, hajlékony, hosszúkás hegyes, mintegy kecses és pompás harci szerszámjához a szerelemnek az illik. Akárcsak a dandy gondolatai. Csodálom, hogy sokan nem értik meg manikűrözött körmök nagyszerűségét. Én egész őszintén mondom, többre becsülöm kedves barátnőm, a maga ujjait mint Millet Angelusát, Schopenhauer elméletét az akaratról, vagy a gőzgép feltalálását. Művészibb, mélyebb és leleményesebb, mint sokmindenféle nagy dolog. Külsőséges Ferdinánd, melybe egyedül érdemes elmélyedni. A szellemi dolgokban is csak ezek a külsőségek értékesek. A gondolat közrendű, parvenü valami és minden csupán a megjelenési formától függ. A szavak elrendeződései a stílus nüánszai, a dekoratív jelzők tesznek egy eszmét kiválóvá. A ruha többet ér mint az ember. Az a gesztus, mellyel egy igazi világfi kezébe veszi - mondjuk - a menükártyát, több bölcsességet, pátoszt, művészetet tartalmaz, mint két metafizikai rendszer, százhatvan verseskönyv vagy egy valóban elmés aforizma. Egy grande dáma, ahogy hátradűl automobiljának karosszériájában, hanyagul és fenségesen, bájosan és mégis gőggel, nagyobb kultúrát, fejlődést, emberi evolválást jelent, mint korunk egész szocialisztikus mozgalma. Elolvastam felette sok okos könyvet némely germán és angol társadalom bölcselőtől, sajnos és nem találtam együttvéve bennök annyi filozófiát, felülemelkedést és szépséget, mint teszem fel múltkor, midőn egy elragadó asszonnyal beszélgettem a Manon Lescaut előadása közben egy félórát a háttérben, halkan csevegve mindenféle bájos és szeszélyes holmiról: egy közös nőismerősünkről, a parfüm inconnuről, a szerelemről, toalettjének a szimmetrikus díszítéséről, egy politikai intimitásról, férjéről, kit egyformán becsülünk és meg akarunk csalni, Poiret egy félszeg ötletéről és Shaw egy új egyfelvonásosáról.

Amiként a grande passiont is csak úgy méltányoljuk igazán, ha az apró és előkelő nüánszokat keressük és értékeljük benne, éppúgy kedves Ferdinánd, ezek a detaillok teszik életünket széppé és arisztokratikussá. Sajnálandók azok, kik strucc módjára befúrják fejüket az eszmékbe. Ostobák vagy még inkább tehetetlenek. Az ember gondolkodó állat, mondotta valaki. A kiváló ember se nem gondolkodik, sem nem állat. A szenvedélyeinket nem rútítjuk el a gondolatainkkal, de kicsiszoljuk az ízlésünkkel. Az ember sokszor bölcselkedik, de úgy, hogy nincs meg az eredményén a gondolkodás verejtékszerű logika maga.

(Egy nő ment el előttünk fekete kosztümben, fehér kesztyűvel és fekete kalapján nagy, bágyatag fehér pleureuse-zel, U. N. ) Van valami elragadó és fantasztikus e két színösszetételben. Arisztokratikus és festői, egyszerű és mégis minő nagy raffinement lehet benne érvényesíteni. Van benne valami halálos pompa, rezedaillat, sok-sok gyötrés, bujaság. Fehér test fekete fátyolban. A frakk két ellentétes színfoltja. A mezítelen női testen egy kéjes és sikoltó puha setét folt. Egy fehér asszony és szerecsen férfi. Láttál már két ilyen testet összefonódni. Bizarr, éles, izgalmas látvány, meg kellene festenie egy merész művésznek. Ez a szín és vonal probléma jó sok lynchnek volt már alapja eddig.

Az emberek a végzet bábui, mikből néha bálványokat csinál.

Tudomásul nem venni valamit és észre nem venni valamit: különbség a fölényes és az együgyű ember között.

A felületes ember kiválóságai, ítéletei soha sem tévesek, mert mindig módosíthatók. Az embereknél csak a külsőségeket méltatja figyelmére, tehát nem csalódik soha. Nem lesz rabszolgája eszméknek és más embereknek, nem lesz »tartalmas« és nem becsüli túl a külsőségeket.

Akit szeretünk, azért minden ostobaságot képesek vagyunk elkövetni, még azt is, hogy komolyan vegyük őt.

Hol van az az ember, ki nem volt jó, kedves és nemes asszonnyal szemben és ki nem bánta ezt meg sokszor.

Egy pofont adhatunk a nőnek, de csak fehérkesztyűs, beparfümözött kézzel. A kiváló embert a bánat gőgössé teszi, a közönséges embert bizalmaskodóvá.

Örök küzdelem van férfiak és a nők között. Örök küzdelem - egy omlettért. Azonban rettenetes elgondolni, hogy évezredeken át egyetlen áruló sem akadt a nők közül.

Egy szép nő sok esetben felér egy szépen kötött nyakkendővel.

Mondain nő több van, mint dandy, azonban egy valóban előkelő férfi többet ér, mint az összes nagyvilági asszonyok.

Ha a grande dámát levetkőztetjük, mindig megtaláljuk a konyhalányt, a kék harisnyát vagy a kokottot. De a grandseigneur, az mindig úr marad, még ha abban a bizonyos hetedik mennyországban is van.

Ha egy férfival megismerkedek, arra gondolok, milyen az intelligenciája, a jelleme vagy a gardróbja. A nő csak arra gondol az asszonnyal szemben, hogy minő a teste.

Ha az ember azt a fáradtságot, mellyel sok apró ostobaságot követett el, összegyűjtené, egy pompás grandiózus bűnt követhetne el.

Hogy becsülhessük a nőket, kik testöket tartják legkiválóbb tulajdonságuknak, midőn a legszebb testű nőket pénzért kapjuk meg. A közönséges nők semmihez sem értenek, a legkiválóbb nők pedig csak a semmihez értenek.

El nem hinni azt, amit nem akarunk tudni: egyik főszabálya a szerelemnek. Az asszony kezére üt a férfinak akkor, midőn azt akarja, hogy megsimogassák. Ez a közönséges nőknek az egész szerelmi taktikájuk. Szinte félek attól, hogy nincs is más.

Egy csók, egy pofon, egy csók, egy pofon: íme egy banális szerelmi játék. A végén a férfi annyira megunja a csókot, hogy még a pofon kedvéért sem hajlandó folytatni.

A kínzásban a nők a leleményesek, kínoztatni azonban csak a férfiak tudják magukat.

A férfiaknak van két nagy előnyük: nem szülnek és meg tudják vetni azt, akit szeretnek. Ezért vagyunk mi az urak.

Egy blazírt gyomor még nagyobb csapás mint egy csodálkozó agyvelő. Felhúzni a kesztyűdet artisztikusan és előkelően Ferdinánd, ezt tanuld meg. A világfi minden fölénye, az arisztokrata minden hanyagsága, az amatőr minden művésziessége összetömörül ebben a gesztusban. Nyugalom, nembánomság és szépség legyen e műveletedben.

Abban a mozdulatban, amellyel leemeled kalapodat, benne lehet egész lényed. Tartózkodás, gőg, leereszkedés, szeretet, közömbösség és meghódolás. Minden üdvözlő szót pótol, sőt kizár. A kalap leemelése pótol pofont, szerelmi vallomást egyaránt. Azonban Ferdinánd, éppen ezért az előkelő ember csak egyféleképen köszön szeretőjének, szolgájának, barátjának egyaránt. A köszönésében mindég csak ő van meg, az a viszony, mely a másikkal összekapcsolja, sohasem. Szabódnak éppúgy köszönj, mint egy aktív miniszternek, barátnődnek mint a barátod feleségének. Gőgös lehetsz, de akkor mindenkivel szemben légy az. Utóvégre jusson eszedbe, hogy a XIX. század legarisztokratikusabb intézménye a »monsieur« szó. Minden ember úr, kivéve téged, ki úriember vagy és némely barátod, kik a társid a »nemúrban.«

A házasságot illetőleg, úgy hiszem, ha már valaki férj, úgy feltétlenül legyen szerelmes a feleségébe, mert így egyrészt nincs kitéve annak a kellemetlenségnek, hogy más teszi meg, másrészt megszerzi feleségének azt a gyönyörűséget, hogy egy szerető férjet csalhat meg, mi kétségkívül a legérdekesebb öröm, mi a házasságban az asszonyt érheti. Férfiak pedig óvakodjanak és ne kössenek viszonyt egy közömbös férj feleségével, mert könnyen oly helyzetbe kerülhetnek, hogy megcsalják őket. És ez nagyon ellenszenves volna, mert ami a férj esetében tradíció, a szeretőnél az komikus. A férj esetében az intézményt csalják meg, míg a szeretőében az egyéniséget.

Azonban még mindig kedvesebb és kellemesebb egy hűtlen feleséggel élni, mint egy hűségessel. A hűtlen asszony jó, bájos, odaadó. Szereti a férjét és kárpótolni igyekszik, tettet, hízeleg, elragadó, mert sokkal alacsonyabb rendű és sekélyes, semhogy a lelkiismerete ne aggasztaná. Nem követeli a szerelmeskedéseket, nem gyötör annyira öleléseivel, mert ez a szerető büntetése. Legpompásabb élete egy közömbös, de nagyon udvarias férjnek van, kit a felesége megcsal.

Kedves Ferdinánd, mint bölcsen berendezkedni akaró életembert, intem, óvakodjék a hűséges nőktől. Nagyon is sokszor undorítóak, túlságosan nyálkásak és oly elbizakodottak, mint egy presbiteriánus lelkész. Néha elfogja őket az ápolási düh és akkor beteggé tesznek. Érdeklődnek barátjok, férjök mestersége iránt, de minthogy ostobák is többé-kevésbé, éppen ezért untatók. Fehérnemöjök rideg és némelyek még parfümöt sem használnak. Úgy vélekednek együgyűségükben, hogy a jó erkölcs a legmegfelelőbb illatszer és nem értik meg, hogy a jó erkölcsöt is legfeljebb beparfümözve lehet megbocsátani.

A bajok együtt járnak. A hű nő többnyire bizakodó is. És nincs megalázóbb valami, mint a bizalom. Minden tisztességes viszonyban oly szükség van egy bizonyos adag féltékenységre, mint a worchester szószra a rostbeefhez vagy Johann Maria Farina vizére a toalettnél. Megízesítője a szerelemnek és mi több, fő és ingerlő tulajdonsága a csalásnak. Csak azért jó játszani a tűzzel, mert megégethet.

Ez az asszony nagyon szeret: képes megbocsátani, hogy nem vagyok féltékeny reá.

Az irodalomban három ellenszenves dolog van: a német író, a prostitúció témája és az írónők. És most Ferdinánd képzeld el: német írónő, ki prostitúcióról ír regényt.

Ne felejtsd el, hogy az élet, ha nem is éppen szép, de mindenesetre méltó arra, hogy szépnek lássuk. A pesszimisták lehetnek nagyon előkelő ruházatú emberek is, valamint az optimista sem járkál okvetlenül csörgősipkával az utcán. Ha írsz valamit, gondolj arra, hogy egy intimus és finom szobában egy kitűnő kabátos bölcs férfi fogja azt felolvasni egy okos, kissé szeszélyes mondain asszonynak, ki szereti a filozófusokat, de szereti a prémeket is, ki imádja a szép szellemességeket és a csípős szószokat egyaránt. Banalitás, de mégis úgy van: némely emberrel kesztyűs kézzel lehet csak kezet fogni. Nem mert gazemberek, de mert piszkos a kezük. Ne tekintsd a kesztyűt etikai szimbólumnak az irodalomban, de csupán annak, ami: egy 10 koronás antilopbőrből való óvszernek a hideg, a por és a kezek ellen.

Egy ismerősöm mondotta: mégis csak legkitűnőbb formája az írásnak a beszéd. Kétségkívül, ha elgondoljuk, hogy egy kitűnő csevegőnek csak az az egy hátránya van egy kitűnő könyvvel szemben, hogy nem csukhatjuk össze amikor akarjuk.

A csevegők kezdenek kihalni Ferdinánd. Az ostobák vitatkoznak, a tartalmasak előadnak, a fontoskodók magyaráznak, a szellemesek ötleteket vágnak a fejünkhöz, a fölénytelenek fecsegnek, néhány úriember hallgat, a művészek megírják a mondanivalóikat. Nagyon szomorú dolog.

Ha fejedelem lennék, úgy azt akarnám, hogy vasárnap minden alattvalómnak kölnivíz legyen a mosdótáljában. Nem tartod bámulatosnak Ferdinánd, hogy a kétségkívül legelőkelőbb úrnak, az osztrák császárnak, minden húsvétkor pedikűri műveletet kell végeznie holmi kiaszott vagy hájas lábakon. A keresztény vallás mégiscsak nagy dolog.

Egy ízben Európa legelső viveurje így szólt hozzám: Theodor te bölcs ember vagy, egy tanácsot adj nekem, hogy a köznép megszeressen. Illő tisztelettel bólintottam: vásárold meg a leánygyermekeket.

Ő mondotta egy nagyon intimus órájában: Te, Yhkassar, istenemre pokoli gyönyörűség. Van valami nagy olasz rendjelem. Annunziata nevezetű, ismered a szabályait. Nos öregem múltkoriban egy kis nő ezzel pótolta otthonomban a fügefalevelet.

Az ókor legkiválóbb embere bizonyára Claudius imperator volt, ki szenátornak nevezte ki a lovát. Nagyobb dolog csak az lett volna, ha egy rabszolgájával tette volna ezt. Azonban ezt még ő sem merte megcselekedni. Egy modern uralkodó már megtehetné. Látod Ferdinánd, mégiscsak a demokrácia irányában fejlődik az emberiség.

Ahogy a leányokat megtanítják az anyjok szépen öltözködni, éppen úgy meg kellene tanítani a fiatalembereket a szép levetkőzésre.

A férj elég ha egy mindenes teendőihez ért, míg a szeretőnek a komorna magaslatára kell felemelkednie.

Hogy a szegény emberek nyomorultul élnek az nem volna baj, de hogy sok gazdag ember szegényesen él az felháborító. Törvény által kellene kötelezni a vagyonosokat arra, hogy jövedelmöket elköltsék.

A szocialisztikus eszmének egyetlen követői a dúsgazdag tékozlók, kik vagyonukat elfecsérlik. A szabadgondolkodó ateista naptárban éppen ezen oknál fogva piros betűs nappal kellene némely grande cocotte kitűnő emlékét megőrizni.

Fölösleges fényűzés soha sincs. Az illetőre esetleg felesleges, de az emberek számára feltétlenül szükséges. Az az ország boldog és gazdag, hol az emberek tékozlók.

Korrupcióra minden államnak szüksége van. Utóvégre az állam megrabolja az egyeseket, tehát illő dolog, hogy némelyek egy és mást visszaraboljanak az államtól. Alapelv ez: lopok, hogy lophassanak tőlem.

Nem szeretem azokat a városokat, hol tiszták az erkölcsök. Itt az utcák többnyire piszkosak és telve vannak gyermekekkel.

Azok a szerelmesek, kik gyermekről ábrándoznak arra a nyárspolgárra emlékeztetnek, ki evés közben az emésztésre gondol.

Az anyai érzés kétségkívül gyönyörű és finom érzés. Azonban még mennyire jobb volna, ha egy, azonképpen gyönyörű és finom érzésnek nem lenne a következménye. Egy jutalom, melyben megvan a jótett: meglehetős untató dolog.

Aki egy embert csal meg az csirkefogó, aki százat az tehetséges ember, aki egy egész nemzetet az történelmi alak és aki az emberiséget az isten.

A protestáns felfogást, hogy Jézus ember volt, nagy korlátoltságnak tartom. Hisz tanításai ebben az esetben egy fanatikus néptanító rajongásaira emlékeztetnek némelykor, míg ha mint isten mondotta őket, nagyon érdekes pszichológi adalékok. Egy isten ugyanis, ha az emberek közé keveredik, akárcsak egy finom érzésű arisztokrata a nép közé, oly udvarias, annyira nem akarja mutatni a lenézését, hogy inkább folyton emberszeretről és emberi kiválóságról beszél. Az arisztokrata, ha a helyzet arra kényszeríti, csak hogy félszeg ne legyen a dolog, közrendűbb a közrendűeknél, éppen így ez az Isten is emberibb volt az embernél.

A legpompásabb operai előadás Ferdinánd még mindig egy húsvéti nagy zenés mise a szent Péter templomában, hol pápa játssza a főszerepet.

A kultúra és fejlődés egyik legnagyszerűbb és legművészibb dokumentuma a római katolikus vallás. Hogy lettek a korlátolt halászokból elegáns és nagystílű bíbornokok, szent Péterből II. Juliusok és XIII. Leók, hogy lett a szegények vallásából az arisztokraták és dámák vallása, ez valami elragadó dolog. A grandiózus hierarchia, az isteni gőg, az uralkodói fenség a művészi hatások, az előkelő diplomácia, fölényes kormányzása az alsóbbrendű lelkeknek, egyesülnek ebben az egyházban. A római cézárok világuralma és a katolikus egyház kétségkívül az emberiség két leggigantikusabb és legfelülemelkedőbb alkotása.

Végtelenül sokra becsülöm a jezsuitákat. Elmések, merészek és simulékonyak, okosak és művésziek. Egy illatos fehér férfikéz, Ferdinánd, mely lágyan megfog valamit és acélos erővel nem engedi el többé. Sehol sem oly arisztokratikus az emberek kiválogatódása, mint itt. Egy nagystílű papnak: államférfinak és művésznek, grandseigneurnek és filozófusnak, férfinak és nőnek kell lennie egy személyben.

Sokféle nemzetiségű főpapot ismertem eddig. Az olasz bár a legelőkelőbb, de meglehetős szegény, a spanyol fanatikus, a gall monsignore elegáns és szkeptikus, az osztráknak legsimulékonyabb a mozdulata és legjobb a lakkcipője, azonban legreprezentatívabb a magyar mágnás főpap. Ha nem is szellemesek, ha nem is bölcsek túlságosan, de a vagyon származás, mely a hátuk mögött áll és főleg a faj, melyből származnak. Keleti fajta, pompakedvelő, nyugodalmas nagy úri faj, mozdulatai előkelően lassúak gőgös oligarcha nemzetség: par excellence arra való, hogy római katolikus bíbornokokat produkáljon. Azonban Ferdinánd, a legpompásabb főpap mégis egy angol lord lenne. Szívem egész megértésével sajnálom azokat a másodszülött angol mágnásfiúkat, kik csupán anglikán püspökök lehetnek. Gondold el, minő grandiózus jelenség volna például egy félszemüveges, nagy koncepciójú, Joe Chamberlain fajtájú, brit pápa. Új tartalmat, előkelő, de mégis agresszíven lüktető vért öntene az egyházba. Végtelenül sajnálom a pápaság világi bukását. Egyház, mely Dreadnoughtokkal küzdene a legmerészebb és legművészibb nagyhatalom lenne.

Az unalom fegyver az ellenszenves dolgokkal szemben, fegyver, mellyel a kedves dolgokat is megsérthetjük.

Az unalom a közönséges embernél csapás, a kiválónál menedék a gondolatok elől.

Olvastam valahol egy ostoba hasonlatot arról, hogy az unalom féreg, mely a szerelem fáját elsorvasztja. Éppen nem, az unalom ennek a fának a gyümölcse.

A munka minden korlátolt dicsőítését tönkreteszi az az egyszerű tény, hogy az emberek azért dolgoznak, hogy ne kelljen dolgozniok. És a szegény ember tragédiája csupán az, hogy azért dolgozik csak, hogy újra dolgozhasson.

A fölény vár, hol az előkelő védve van a tömeg elől. A fölény kesztyű, mivel a világfi védekezik a tisztátlanok elől. A fölény sohasem támadás, nem is védelem, de preventív eszköz a megtámadtatás ellen. A fölény páncél, mely megvéd minket attól, hogy védekeznünk kelljen. A fölény tisztán szubjektív tulajdonság, független az elismertetéstől. Nem tulajdonságokból összetevődött valami, nem eredő, de egy külön tulajdonság, önálló erő. A fölény és tartózkodás között az a különbség, mi a ruha alatt hordott páncél és a pajzs között van. A fölényre éppúgy szüksége van a társaságban élő embernek, mint teszem fel némely vidéken szükséges, hogy hálószobánk ablakán szúnyogháló legyen. Beengedi az életet, távol tartja - az embereket.

Bizonyos tekintetben kozmopolitának lenni közönséges dolog. Utóvégre az egész emberiséggel azonosítani magunkat megalázóbb, mint csupán a mi fajtánkkal. Azután meg van a nemzetköziségnek bizonyos parvenü illata. Intellektuális sznobok, alsóbbrendű osztályúnak tulajdonsága. A lordok nem kozmopoliták, legfeljebb az - új törökök.

Bámulatos mennyire meg tudják vetni a tradíciókat azok, kiknek nincsenek tradícióik. Az ifjú nemeseknek nemcsak businesseket, de tradíciókat is kellene kötniök unokáik jóvoltáért. Az ősök megvetése igazolja az utódok megvetését.

Van egy különös állatfajta, Csehországban él, feketekávéval táplálkozik, az antik ruhákat kedveli, egy hosszú szeges bottal állítólag impressziókat gyűjt a járdákon és mindenféle emberi lelkekben mit azután elrak a jegyzőkönyvében és ízléstelenül becsomagolva hasábként elad szegény embereknek.

Örömödet megoszthatod bárkivel, de válogasd meg nagyon, kit arra méltatsz, hogy bánatodban részesítsd. Mert a legtöbb ember nem megért, de megszán.

Nagyon kitűnő és pompás érzés, midőn holmi kis lírai nyögdécselők fejünkhöz vágják némi lenézéssel, hogy cinikusok és érzéketlenek vagyunk. Ez olyan, mintha egy együgyű azt mondaná, hogy egyáltalán nem szeretkezel, hisz még nem volt tanúja annak soha.

Egy asszony mondotta nekem egy őszinte pillanatában, hogy ne vetném meg magokat, midőn bármelyik férfi enyém lehet egy pásztorórára és még megköszöni nekem. Az asszonynak kit egyáltalán nem szerettem és ki éppen ezért a szeretőm volt, egykedvűen feleltem: igaza van, de gondolja el, hogy ezt csak úgy érheti el, ha el tudja hitetni a férfival, hogy ő csábította el magát és ekkor beláthatja, hogy megvetésre igazán semmi ok nincs. Egyetlenegy nő vetheti meg jogosan a férfit és ez a kokott, hogyha a férfi szerelmes lesz bele.

A férfihódító nőknek nagy sikere a kiváló emberekkel szemben többnyire a kiváló emberek kényelmes és grandseigneuri voltában rejlik. Utóvégre egy nő ostroma ellen, még mindig legkönnyebb út a megszabadulásra a megadás egy órára. Azután meg a grandseigneuri érzéketlenség az érzékkel szemben, megnyilvánul az előkelő embernek abban a hanyag és pazar gesztusában, midőn átnyújtja magát nőnek. A világfival már nem ily könnyű elbánni, ez ha kényelmes is, de viszont hideg, ismeri az értéket és ahogy nem pazarolja a pénzét művészietlenül, éppen úgy nem tékozolja önmagát, ez az a nagyszerű fajta, ki művész, de a tőzsdejelentéseket is tanulmányozza, ki ostobaságokat elkövet, de előre megfontolt szándékkal, ki képes őrültségekre, de előbb tanácskozik az orvosával az őrültség mértékét illetőleg.

Ellenszenvesek azok a moralisták, kik a farkasbőrbe bújt bárányra emlékeztetnek. Az erkölcsösség tettetését még meg lehet bocsátani, hisz lehet malícia, okosság vagy kényszerű alkalmazkodás, de az, ki bort prédikál és vizet iszik, az nem menthető semmivel.

Az erősek és gyengék közötti küzdelem téves állítás. Mindég csak az erősek küzdenek egymással a gyengék feletti uralomért.

Mindig részvétteljes mosolyra indítanak azok az általános, emberi bölcs mondások. Szegény kis midinettek jutnak eszembe, kik olcsó glaszékesztyűvel akarják elfedni eldurvult, vörös kezeiket.

Az emberi kultúra első etapja kétségkívül az volt, midőn a nő először dörzsölte el testén valamely illatos virágnak a szirmát, a második pedig az, midőn az a bizonyos hercegnő elkészíttette magának az első zsebkendőt.

Szeretem a kissé pózoló embereket. A pózban mindig van egy rész tartózkodás és a tartózkodás önmagunk megbecsülése. Az öntudatost mindég többre becsülöm a reflexszerűségnél. Egy kimért és elegáns mondat vagy gesztus vonzalmasabb és előkelőbb, mint egy állati kecsességű mozdulat vagy felkiáltás.

Megfigyelted Ferdinánd ugyebár sokszor az embereket, midőn össze vannak tömörülve sokan egy helyen: korzón, színházban, vagy versenynapon, ünnepélyeken. Ilyenkor lehet látni igazán, hogy mennyi az alsóbbrendű ember. Bámulják egymást, mutogatják magokat és nem tudják annak módját, hogy efféle gyülekezetben hogy kell viselkedni. Aminő ízléstelenség a magunk társaságában észrevenni a külsőségeket, éppoly ízléstelen ilyen tömörüléseknél mást észrevenni, mint a külsőséget. Ha nővel vagy, sohasem szabad észrevenned egy nőt, ki reád néz és egy férfit, ki megnézi a társnődet, hisz ezzel némileg megaláznád, akivel vagy és büszkévé tennél egy idegen férfit s mind a kettő inkorrektség. Az igazi úrinő éppen így viselkedik a barátja társaságában. Egy férfi és egy nő között ilyen alkalommal mindég egy kifogástalan és előkelő szövetkezésnek kell lennie. Az embereket csak három lépésnyire szabad észrevenni, midőn távolabb vannak még nincsenek, midőn közelebb jutottak, már nincsenek a számokra.

Nagyon ízléstelen valami, ha férfi és nő viselkedésével egy pillanatig is sejtetni engedi az utcán, hogy többek egymásnak, mint korrekt és bizalmas ismerősök. Szorosan egymás mellett lépkedni óvakodjanak, egymásba karolni pedig a legnagyobb filiszterség, mit el tudok képzelni. Hidd el, nagyobb lenézés van abban, ha tudomásul véve az embereket, tartózkodással elválasztjuk magunkat tőlük, mintha együgyűen így szólunk: nem törődünk az emberekkel és ízléstelenül megnyilatkozunk előttük.

Mulatságosak Ferdinánd azok a kitűnő szerelmi flibustier-k, kik mint kalandorok meghódítják a nőket és végül, midőn lovagok lesznek sans peur et sans reproche, elveszítik őket. »Megjavulni« egy nő kedvéért, majdnem mindig annyit tesz, mint elhajigálni ama tulajdonságokat, amelyekkel azt az egy nőt meghódítottuk.

Ha egy nőn uralkodni akarunk, akkor egyik legfontosabb jelszavunk legyen, némely kritikus pillanatban: hands of. Istenem, hány csatát, mit már megnyert a beszéd, veszített el a kéz.

Minden dolognak egyik legfőbb értékmérője az, hogy nehezen megszerezhető legyen. És kevés legyen. Exkluzív társaság, a legkitűnőbb társaság és ha valaki nekem barátom és főleg ha barátnőm megkövetelem, hogy előkelő legyen, távol tudja tartani az embereket, kik távoltartandók, míg csak emberek: férfiak, avagy nők. Ne hívjon meg mindenkit első pillanatban a szalonjába és a barátságába. Megbecsülöm magamat és nem akarok sem vendég, sem barát, sem háziúr lenni egy olyan lélekben, hova minden előzmény nélkül úgy mennek fel az emberek, mint némely hirtelen felcseperedett pénzember estélyére a vendégek. Egyrészt, mert tudom, hogy vélekednek a kitűnőbbek, ha el is mennek egyszer az ilyen estélyre, másrészt meg tudom, hogy dicsekednek utána az ismerőseiknek a kis sznobok ilyen alkalmakkor. Én, ki exkluzív vagyok férfival, nővel szemben egyaránt a kezdetnél, megkövetelem egy nőtől is ezt. És magammal szemben is, azoktól, kik még nem ismernek.

Engedd meg hogyha kevéssé unalmasan is, de csevegjek neked a monokliról és esetleg a lorgnette-ről. Te, aki szintén hordod a félszemüveget, egyrészt elvből, másrészt testi hibából, jól ismered azt az érzést, mely elfog engem néha, ha látok úgynevezett elegáns ifjakat, vagy férfiakat azzal a darabka üveggel, mely mindenféle keretekbe van foglalva, szalagokkal le van kötözve és amely oly ünnepélyesen viseltetik, mint a vasárnapi fekete zakó az iparos legény által.

Ha egy értekezést írnék a monokli esztétikájáról, úgy ennek az esszének a tengelye az asszimetriai elmélet lenne. Van valami rettenetes egyhangúság az arc szimmetrikus elrendeződésében. Az a jobb oldalon, mi a balon, semmi különbözőség, az esetleges szemüveg szintén egybevágó függeléke az arcnak. Nagyon sok emberben feltámad a vágy, ezt a szimmetriát megbolygatni, mert, hogy az ilyenféleképpen megzavart fej érdekesebb, az bizonyos. Az arc hol az egyik szem, mely át van kötve fekete selyem szalaggal vonzó, egzotikus látvány, éppen úgy az is nagyon rokonszenves, hol valamelyik arcfelen egy kardvágás turbálja meg az egyhangúságot. Hogy az aszimmetria minő vonzalmas és különlegessége mellett mégis előkelő dolog, ezt már a női toaletteknél és hajviseleteknél észrevették. Tanulmányoztam egy időben ezeknek a történetét és látom, hogy mindig a művészi és dekadens korokban, valamint a felsőbb rétegekben eszméltek rá ennek a fontosságára. A régi római férfiviselet, a rokokó és a biedermeier megengedték a férfi toalettnél is az asszimetriát, míg a modern európai férfi ruházata, kalapja, kabátja faconja, giletjének hajtókája zárkózottan egyhangú. Angolos hatás ez, de nem véletlen, hogy éppen britek lancirozták elsősorban a monoklit, valamint a mindig újra feltámadó oldalzsebet a kivillanó mouchoir csücskével. A fél szemüveg az a modern férfi számára, mi a római gentleman tógája volt, mely csak az egyik vállát fedte, mi a kard volt a régi európai embernél, ez az Ancien-regime dámáinak szépségtapasza egyetlen lehetséges szimbóluma az egzotikum utáni vágynak, az egyetlen, asszimetriát előidéző kis eszköz. Hogy emellett egy testi hibának a velejárója, az magától értetődő valami. Úgy hiszem, minden dandynek kell, hogy valami hibája legyen. A rossz szem, mit a monoklijával korrigál, valami rendetlenség a hangzók kiejtésében, mely beszédjének némi különös, hanyag és vonzalmas színt kölcsönöz. Emlékszem, egy nőbe akkor lettem szerelmes, midőn egy időre kis baleset következtében bicegett és sétapálcára támaszkodva járt. Az ilyenféle testi hibákban mindég van sok kedves, nemtörődömségre valló, rokonszenves vonás.

A nyárspolgár előtt a legantipatikusabb dolgok egyike a monokli, de viszont ez az üvegdarabka, csak ennek imponál. Ha elgondolom azt a komikumot, mi a félszemüveg úgynevezett kötekedő hírnevében rejlik, nevetek. Bizonyára azok között, kik a monoklit kezdték hordani, voltak excentrikus egyéniségek, talán raptuózusak, de valószínű, hogy támadtak afférjaik is, minthogy őket jobban megnézték, mint a többieket és ki lehettek inkább téve mindenféle megjegyzéseknek. Innen ered a monokli kötekedő mellékzamata. Azután meg, kedvesem, nagy különbség valakit puszta szemmel megnézni, avagy félszemüvegen keresztül. A gyatrább embereket vagy asszonyokat az effajta nézés vagy bosszantja, vagy zavarba ejti. Úgy sejtik, hogy a félszemüveges férfiú erősen, öntudatosan, célzatosan nézi őket, miben persze nincs igazok. De, hogy az előbbire visszatérjek, az úgynevezett kötekedő emberekkel egybekapcsolt monoklira, nekem mindég gyanús a monokli ilyen esetben. Vannak felette gyáva emberek, kik azonban helyesen felhasználják a félszemüveg eme kétes előnyt nyújtó hírét és mint preventív eszközt hordják, éppen a kötekedők ellen.

Azonban, ha most eltekintek azoktól, kik a félszemüveget ostoba utánzásból viselik, többnyire az ifjú korukban, azoktól kik ezt holmi kis zsámolykának tekintik, melyre állva magasabbnak látszanak és csupán annak a félszemüvegnek kutatjuk a lélektanát, melynek alapja nem utánzás, de külső manifesztálódása belső, lelki tulajdonságoknak. Néhány érdekes dolgot veszek észre.

Az ilyen félszemüvegesek mind jó megfigyelők, élesen megnézik a dolgokat és embereket monoklijukon keresztül, de nem csak azon keresztül, de mintegy annak a védelme mögül. A félszemüveg a legjobb szintetikus és a legkorrektebb analizáló is egyszersmind. Megtanítja a viselőjét arra, hogyha valamit megnéz, azt meg is lássa. A félszemüveg mindig poziturista nagymértékbem sok benne a szkepszis és meg más is. A félszemüveges ember nemigen csodálkozik, inkább közömbös. Inkább szemlélődő, mint ténykedő, de viszont inkább támadó és energikus, mint védekező. A monoklis férfi nagyon sokat törődik a külsőséggel, de nem azért, mert felszínes, de mert belelát a külsőségek mélyébe és értékelni tudja nagy jelentőségét ezeknek. A két véglete a félszemüveges embernek Néró és Joe Chamberlain.

A félszemüveges művészek általán szellemesek, de ez a szellemesség soha sem alaptulajdonságuk, inkább exkluzív természetűek lelkükben és az elmésség csak spanyolfala érzelmeiknek. Egyébként ebből is magyarázható, hogy nem a lírikusok, de a prózaírók melléklete.

A lírikusnak nem is volna szabad tulajdonképp hordania. A lírikus azt mondja óh! a prózaírás művésze: ah.

A monokli szordinája az érzelmek megnyilatkozásainak és velejárója a hidegvérnek. A félszemüveges férfi jól tud meglátni és felette szarkasztikus hajlandóságú. Különben a félszemüvegnek két oldala van: az, amelyik a szemhez közel esik, irodalmi oldal, a másik pedig dandystikus. Puritánnak lenni a megfigyelésekben és világfinak ezek megmanifesztálásában, ennek a monoklinak tulajdonságai. Én, ki úgy gondolom hogy az írónak elsősorban nemcsak írni kell tudnia, de ezenkívül úrnak kell lennie: tartózkodónak, az udvariasságig gőgösnek egyrészt, nyílt előkelő módon megértőnek másrészt, nem szabad tülekednie és ordítania, de viszont okvetlenül és megfelelően hangsúlyozni kell önmagát mindig. Ezért szeretem a félszemüveges írókat, mert ezekben ez még inkább megvan. Utóvégre a dandysmus sehol sem indokolt és célravezető, mint éppen az irodalomban. Dandysmus: fellette állni a dolgoknak, elfogadni őket, de kételkedni bennök, emberek között élni, de a nemtörődéssel felülemelkedni rajtok. Konstatálni a dolgokat és magunkat és nem felolvadni ezekben. Mindent megérteni, de a konzekvenciákat mégis objektíve levonni belőlük. Nem gyűlölni, de tudomásul nem venni némely embereket. Nem lenézni, de elnézni felettök. Megoldani egy darab üveggel fantasztikus kémiai problémáját a láthatatlan embernek, megfigyelni és közömbösnek lenni, érdeklődni és nem csodálkozni, élvezni, de az objektívumainkkal szemben mégis fölényben lenni. Belátni azt, hogy szerelmet kivéve, az emberek egyáltalán sem gyűlöletre, sem magunkat átadó szeretetre nem méltóak. Vannak közöttük kedvesek, szépek és bölcsek, vannak, kikkel kellemesen, elmésen vagy mélyen el lehet csevegni egy-két órára, kik rokonszenves társak, mint például te, Ferdinánd, de ... úgy hiszem, kissé már elkalandoztam a félszemüvegtől.

Néha sajnálom, kedvesem, hogy nem vagyok író. Némely ötletemet, hiába Emersont szeretem, nem nyújthatom át, ha a felette nem tisztelt emberiségnek nem is, de valamely jóakaratú és távoleső amatőrnek. Igaz ugyan, hogy az írás alsóbbrendű valami, holmi rendszer keretében szétmállnak az eszmék zamatjai, a gondolatok sokszor agyonütik a stílust, mint ahogy ízléstelen testű asszonyok tönkreteszik a toalettjeiket, kevesen tudnak odáig felemelkedni ugyanis, hogy meg ne becsüljék mondanivalóikat és a szavakat ne rendelnék alá a gondolatoknak. Ez ugyan az ő szempontjukból helyes is, ha elgondoljuk, hogy az olvasók éppúgy prűdek és megkeresik az eszméket a stílus selymei alatt, sőt ezeket a ruhákat le is rángatják, mint a közönséges és szemérmetes szeretkezők, kik mezítelen nőkkel tudnak csak ölelkezni és nem képesek a szemérmetlenség ama fokára feljutni, hogy grand costüme-ben levő nőt szeressenek. Bántja szeméremérzéküket a felöltözött, selyembe, csipkébe, illatba burkolt női test perverzitása és művésziessége az erotika filisztereit éppúgy, mint az olvasás parvenünek a bugrisságát sértik a mondatok és raffinemante-ok által elburkolt gondolatok. Nem képesek belátni azt, hogy mint az embernek csak az a feladata van, hogy bábuja legyen a ruháknak, mert a ruha a fő, a gondolatoknak is csak azért van létjogosultságuk, mert alkalmat adhatnak művészi kifejezésekre.

Bocsáss meg Ferdinánd, de mint mondtam, az írásban van valami alacsonyrendűség. Ugyanis az író többnyire mégis mellékes célokért küzd: eszméket hirdet, dolgokat magyaráz, sőt még olykor a való élet visszaadásáig süllyed le. Esetleg értékes fantáziáját arra fordítja, hogy valószínűvé tegyen dolgokat. Rettenetes: egy ember, ki azért hazudik, hogy igaza legyen. Egy isten, ki logikával mentegetné az elkövetett csodáit. Mindig bizonyos sajnálkozó, némiképp lenéző pillantással futom át azokat az írásokat, hol a szerző legfőbb ambíciója, hogy az újságíró magaslatára emelkedjék fel.

Annak a mindég inkább tért hódító modern újságíró típushoz, mely az igazat írja meg, elfojtva a képzelmet. Ki odáig süllyedt lelkiismeretlenségében vagy erkölcstelen gyávaságában, hogy nem képes csak igazságra vetemedni. De még ezeknek csak megbocsátható ez, hisz ezek legfeljebb történettudósok, de az íróknál ez a szempont igazán komikus: vetélkedni egy kinematográffal vagy gramofonnal, tényekkel főbe kólintani a művészetüket. De ez úgy hiszem tehetetlenség jele, az asszociációk megritkulása és felette szabatos átlagisága, a fantázia kiveszése ennek oka. Az egész dolognak tulajdonképp semmi köze sincs a művészethez és csak azért mondtam, mert eszembe ötlött.

Az álarcok igazságát szeretik fürkészni, némelyek ismeret elmélettel akarják megközelíteni a lélek finessét: ezek is a rendszer tetszhalottai éppen úgy, mint némely amatőr barátom, kiknek művészi érzékét tönkretette az úgynevezett stílusérzék merevgörcse.

A házunknak az intim szobákban eklektikusoknak kell lenni, bizarr és művészi módon össze kell vegyülniök különböző korok és helyek szépségeinek. Egy égetett vázában skót houx virágot tartok, indiai selyemterítőn egy bizánci szent primitív és szálkás faalakja emelkedik, kínai majom tetszeleg az ezüsttáblákba kötött apokalipszison, könyvespolcomon összekeverem a fáradt Róma dekadens íróit az orosz regényekkel, a görögöket a germánokkal, Shakespeare köteteit gall enciklopedistákkal választom szét és a kételkedő bölcsek egyházatyák és Goethe között kételkednek. Semmi rendszer, bájos, kusza és lendületes vegyüléke a latinnak és angolnak, a filozófiának és lírának, az utazásoknak és regényeknek.

Minden kornak ugyanis csak egy előnye van az elhunytak felett, hogy a megelőzőeket összekeverheti önmagában. Az életben még mindig legvonzóbb és legfélelmetesebb a váratlan és aki ezt szisztémával el akarja pusztítani, méltó arra, hogy a váratlan elkerülje.

 

[* ] * Az alantiak szemelvények egy a fenti címmel megjelenő kötetből.