Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Réti Ödön: Zorka

Réti Ödön: Zorka
Regény
I.

Délután öt óra lehetett. A nap égetően tűzött le a kis vicinális vonatra. Augusztus harmincadika volt: az Alföld rónáira - ahol a vonat robogott - tikkasztó forróság borult.

Egy másodosztályú fülkében három idősebb férfi ült, meg egy csinos fiatalember. Az ifjú kíváncsian nézte az ablakon keresztül eléje táruló képet, útitársai jóízűen beszélgettek egymással.

- Negyedóra múlva otthon leszünk - szólt egyikük, egy vörös képű úr.

- Otthon leszünk, ha addig nem olvadunk el. Tudja Virág úr - fordult a vele szemközt ülő emberhez - hogy hol van a boldogság ilyen melegben?... Ugye nem tudja? Benn a Tiszában, a közepes közepében, ahol legnagyobb a víz: lebukni jól a mélybe, a leghidegebb mélységbe. Ott! - mondta úszótempókat végezve kövér karjaival. - No annak a betyárnak jó, az Aladár fiamnak: reggel elmegy fürödni, hazamegy délben, elmegy ebéd után, hazajön este. Úgy úszik, mint egy pisztráng.

Virág nagy lélegzettel felfújta az arcát és azt gondolta, hogy ő még ez ideig nem látott pisztrángot a Tiszában, s ennek a gondolatának valami jó alakot szeretett volna adni. Lábát idegesen rezgette, homlokáról sűrű cseppekben hullt a verejték. - Nem lehet gondolkozni ebben a hőségben - mondta magában, s aggódott, hogy mire meg tudja mondani amit akar, már későn lesz: másról beszél addig Kis, az Aladár gyerek apja, egyúttal elhatározta, hogy akkor újra az Aladárra fordítja vissza a társalgást.

Útitársai hallgattak.

- Ugye Kis úr, az Aladár nem a Tiszában tanult úszni? - kérdé végre titkos mosollyal.

- Hát hol tanult volna? Egy szentferenci ember csak nem küldi Osztendébe a fiát, megtanult az úszni magától már ötesztendős korában.

- Csak azért kérdeztem, - felelte Virág - mert azt tetszett mondani, hogy az Aladár úgy úszik, mint egy pisztráng. Hát ha úgy úszik, akkor okvetlenül pisztrángtól tanult úszni, olyan hal pedig, tudtommal nem terem meg a mi Tiszánkban!

Szólt és szemeit behunyva, szívéből kezdett kacagni.

- De jó magának, - mondta mosolyogva a harmadik utas, - Hogy tud ebben a melegben annyira nevetni; az Isten áldja meg. Én csak azt várom, hogy kiszállhassak ebből a katlanból, nemhogy még nevessek is.

- Én sem nevetnék, ha Kis barátom nem lenne egyszerre olyan nagyzó, mikor a fiáról beszél. Mondta volna szépen, hogy az Aladárka úgy úszik, mint egy potyka, vagy mint egy cigányhal ... hahaha ...

- Mindjárt otthon leszünk - kiáltotta Kis némi bosszúsággal és felvette kabátját.

A fiatal utas egy tekintetet vetett poggyászára, aztán növekedő érdeklődéssel nézte a közeledő tornyokat és házakat. Míg közeledett a városkához, gondolatai visszavitték a fővárosba és elvonult előtte az utolsó hetek aggodalma. Boldog büszkeséggel vitte haza tanári diplomáját, hogy aztán megindíthassa a hajszát állás után. - Nagy a tanárhiány! - jutott eszébe ez a sokat hangoztatott mondás. Folyamodásait sorban visszakapta. Most, hogy a városkát nézte, hálával gondolt azokra, akik őt az utolsó pillanatban a szentferenci községi polgári iskolához megválasztották.

»Várni fogom a vasútnál« - írta hozzá az iskolaigazgatója ...

A vonat megállt, a fiatalember leugrott és szétnézett. Csakhamar egyedül maradt a vonat mellett. Egy fakóruhás ember közeledett feléje. Kutató pillantásokat vetettek egymásra, a fakó ember félig önmagához, félig az ifjúhoz intézvén szavait, tétovázó hangon szólt:

- Talán Erdőssy úr?

- Erdőssy Jenő - mutatta be magát a fiatalember.

- Én Csapó Vince igazgató vagyok, Isten hozta a kolléga urat, remélem, jól fogja magát érezni közöttünk ...

Míg beszélt, Erdőssy jól szemügyre vette.

Magas, sovány ember volt az igazgató, őszbe boruló bozontos szakállal és hosszasan lecsüngő bajusszal.

Szürkészöld, könnyes szemeit folyton hunyorgatta. Ahogy zsírfoltos nyakkendőjét babrálta fehér porral belepett idomtalan cipőjében, gyűrődött, pecsétes ruhájában egy messze útról érkezett vándorlegényhez hasonlított.

- Tessék kérem erre, ... a jegyet? ah minek, ne tessék átadni, nem arra megyünk - mondta fontoskodva.

- Szóljunk be egy percre a főnökékhez, itt vannak a kertben. Így estefelé egy kicsit tekézni szoktunk.

Elhaladtak a hivatalos helyiség előtt s egy kis ajtón keresztül a főnök kertjébe jutottak.

- Állíts, állíts, te bamba! - kiáltozott éppen egy egyenruhás alak: a községi rendőrhadnagy.

Sörösüvegekkel telerakott asztal körül ült a társaság. A főnök, feleségével s kisasszony leányával, a gyógyszerész meg két adótiszt.

Siettek poharat tölteni s koccintottak az új vendég tiszteletére.

- Köszönöm, én nem kérek - szabadkozott az igazgató.

- Na, a kolléga úr kedvéért kivételt teszek, - mondta - s mohón kiitta a poharat.

- Most dobok! - szólt elégedetten.

A dobása jól sikerült.

- Így dobok én! - mondta büszkén.

A rendőrhadnagy tele pohárral ment feléje. Csapó kivette a kezéből a poharat és visszatette az asztalra.

- Ez sértés, - mondta a rendőrhadnagy és kardjára ütött - párbajt akarsz vagy megiszod? - kiáltozott.

- Mondtam, hogy nem iszom - felelt Csapó, de mikor látta, hogy a rendőrtiszt megunta a kínálgatást, mérges hangon felkiáltott: ej ne okoskodj már, s egy hajtásra kiitta a sört.

A főnök neje húsos kezével szép egyenest dobott.

- Elsőről öt! - kiáltott örömmel.

Következett a leánya: Elza kisasszony. Ő kikereste a legkisebb golyót, egy ideig emelgette, lóbálgatta a jobb kezében, azután átvette a bal tenyerébe s dobott. A golyó nagy igyekezettel indult el, de célhoz nem jutott.

- Gyönyörű dobás volt - rebegte az adótisztek közül a soványabb, ki adótiszti lelke összes erejével szerelmes volt ebbe a magas, fekete, hideg tekintetű leányba.

- Gyönyörű dobás volt, csak nem jól tetszett feltenni, a deszka baloldalán méltóztatott föltenni, csak ez volt a hiba, különben biztosan jó elsőre futott volna, s esetleg mind a kilenc babát elütötte volna.

- Igaza van a Csik úrnak, - szólt az udvarias igazgató - hanem akkor a nagyságos kisasszony fizethetett volna annyi üveg sört, ahányan itt vagyunk.

- Úgy bizony! - mondta a másik adótiszt, ki oldalt fordult, ha dobott, mert X lábai voltak.

- Most már tessék, dobjon a tanár úr is - mondta a főnök-kisasszony és golyót adott át Erdőssynek.

- Ez aztán a dobás - dicsérték, Elza kisasszony gratulált. A mama is.

- Ez aztán a muskulus: micsoda brachiális internus - szólt az igazgató, megtapogatván Erdőssy karját.

- Rosszul volt a golyó feltéve - mondta epésen Csik úr, az adótiszt, miközben féltékenyen ügyelte Elza kisasszony minden mozdulatát.

A főnök, a rendőrhadnagy és a gyógyszerész kártyázni kezdtek, s mivel a lombos fák alatt már besötétedett, egy jelzőlámpást hozattak az asztalra.

Késő este volt, mikor Erdőssy az igazgató lakására ért. Arra az időre, míg Csapó családja falun időzík, meghívta őt magához.

- Egyedül vagyok teljesen, - mondta - ne fosszon meg attól az örömtől, hogy, amíg jó lakást keresünk önnek, hozzám jöjjön.

Egy szobában feküdt le vendég és házigazda. A fáradt ifjú alig tette le a fejét a vánkosra, elaludt. Csapó pedig, mihelyt ezt észrevette, fölkelt ágyából és a sötét szobában, anélkül, hogy zajt ütött volna: az egyik szekrényből egy üveg pálinkát vett elő. Megivott néhány kortyot és visszafeküdt, de pár perc múlva ismét a szekrény előtt állt s hosszasan tartotta szájánál az üveget.

Még csak egyszer, egy cseppet akart volna inni, mikor harmadszor lefeküdt.

- Nem, nem szabad - intette magát. Mennyi sört megittam, bort is a vacsorához ... Mire vezet ez Istenem - mondogatá homlokát ütögetve. Azután megint másképpen kezdett okoskodni: Egy cseppel több vagy kevesebb, az nem számít! - Egyik lábát kidugta a takaró alól. - Nem, nem kelek fel, nem akarok! - küzdött magával és már ült az ágya szélén ...

A vendég megfordult ágyában, de rögtön hallatszott mély, ütemes lélegzete.

- Ahá, ez csal! - mondta magában az igazgató. - Ez tetteti az alvást, hogy engem kileshessen. Tudta, hogy nem igaz, amit gondolt. Igyekezett minden erejével az alvóra gondolni: Milyen szép, derék ember, mikor ő a vacsora alatt kimondta, hogy nem iszik, nem is ivott többet. Ez ember a talpán ...

Lefeküdt és füléig húzta a takarót. Valójában haragudott erre a fiatalemberre s lassanként egészen felingerelte magát ellene. - Különb vagyok - mondogatta. Különb százszorta, kétszázszorta, háromszáz ...

Egyszerre elfeledte, hogy min járt az esze. - Háromszáz ... forint, igen, háromszáz forint, de miféle pénz ez. Úgy tűnt fel előtte, mintha legnagyobb leánya futott volna hozzá örömkiáltással: apa, apa megnyertük a főnyereményt!... - Szerencsés esetben egymillió korona - suttogta. Sok pénzt látott, bankók röpdöstek szanaszét, könyökig vájkált fehér fillérekben s ragyogó aranyokban ... állkapcsát erősen összeütötte és elaludt.

Reggel, mikor Erdőssy felébredt, az igazgatót már munkában találta.

- Rögtön készen leszek, engedelmet kérek egy percre, kedves tanár úr, a nagyságos királyi tanfelügyelőhöz kell egy sürgős ügyet beterjesztenem. Ah, sok dolgot ad az a leányiskola.

Borítékba tette az írást s öklével nagyokat ütött reá, hogy ragadjon. A vaskos levelet megelégedett mosollyal mutatta Erdőssynek.

- Még a leányiskoláról nem beszéltem a tanár úrnak, igaz, hogy még a fiúiskoláról sem, de, ha nem untatom, majd szépen elmondok mindent, amire szüksége lesz. Bizony, kedves kolléga úr, sok bajjal járt, míg a polgári leányiskolát megszerveztem, hanem azt majd tessék megnézni.

- De kezdjük az elején: a leányiskolában éppen annyi órát fog tanítani a tanár úr, mint a fiúiskolában. A fiúiskola harmadik rendes tanerőjét, Jaksa Benjámin urat majd meg fogja ismerni. Csak arra figyelmeztetem, hogy óvakodjék ettől a ... Lássa, kedves tanár úr, én úgy bízom magában, hogy az édes testvéremben sem jobban. Tetszik tudni, ahogy leszállt a vonatról, én rögtön különös rokonszenvet éreztem és mindjárt tudtam, hogy a tanár úrban nemcsak egy szakképzett tanerőt, hanem egy derék, őszinte barátot is nyerek. De mondja meg becsület szavára, kolléga úr, hogy amit tőlem hallani fog, az köztünk marad.

Az igazgató reggelit hozatott. Elővette a pálinkát s egy pohárkát megtöltve, Erdőssy elé tette.

- Tessék tanár úr! - kínálgatta - én nem iszom soha pálinkát, csak azért tartom ezt is, hogy kéznél legyen, ha netalán a gyermekek közül valamelyik elrontja a gyomrát. Kilenc gyermek nem kis gond ám, kedves kolléga. Hét leány, két fiú. A legnagyobb leány tizenöt éves, a legkisebb az is leány. Gond, gond! Különösen mikor az ember szájából ki akarják venni a falat kenyeret ... Az a lelketlen teremtés ... Majd megismeri a kolléga úr. Én nem akarok beszélni, hanem csak azt az egyet mondom, ne hallgasson reá, akármit beszél, akármivel rágalmaz ... Én alkottam meg ezt a két iskolát egyedül; én raktam le a fiúiskola fundamentumát kőszikla alapra, én szerveztem egyedül a leányiskolát. Most jó volna, ha Csapó Vince azt mondaná: nesze, kedves Jaksa Benjámin, én megkínlódtam érte keservesen, dolgoztam, fáradtam, a kultúrának két erős vára büszkén emelkedik Szentferencen; itt van, vedd el, ragadd el, légy te az igazgató! ... De adja becsületszavát, kedves tanár úr, hogy amit hall tőlem, nem mondja el senkinek ... Bevádolt az iskolaszéknél. Aljas gaz rágalmakat terjesztett felőlem ... Mikor én meghallottam, rögtön lemondtam igazgatói állásomról. Önérzetes ember mit tehet egyebet? De megbántam. Utóvégre is, mit vétettem én? Semmit! Visszavontam a lemondásomat s hazug gonosz rágalomnak nyilvánítottam mindent. A napokban tárgyalja az iskolaszék ezt az ügyet és én remélem: van még igazság e sártekén. Kilenc gyermek; a feleségem meg én, tehát tizenegy lélek várja epedve az igazság isteni szikráját, kedves tanár úr.

Erdőssy már már másodszor szabadította ki kezét Csapó hideg, nedves kezeiből. Amint az beszéd közben mind közelebb hajolt hozzá: a szájából kiáradó pálinkagőztől valósággal rosszul lett.

Az igazgató szeme csillogott; bajusza kuszáltan csüngött.

Rongyos szélű ingén egy kávéfolt meg nem száradt meg teljesen.

- Ez tehát az igazgatóm - gondolta a fiatal tanár. A pálinkabűz oly undort keltett fel benne, hogy alig tudott gondolkozni.

A szoba levegője fülledt volt, az ablakok rég nem lehettek nyitva.

A felbontott ágyak alatt vastagon feküdt a por meg a pihe. Egy törött lábú széken újságdarabok hevertek, piszkos gallérok társaságában. A fogason rongyos gyermekruha csüngött, meg egy vörös alsószoknya.

Erdőssy örült, mikor végre az utcán voltak. Tíz felé járt már az idő, forrón sütött a nap, meleg szellő fújdogált s fehér porfelhőt hajtott maga előtt.

A szebb utcákon keskeny aszfaltjárda húzódott végig: szélein magasra hajtott a papsajt. Némely helyen a kocsiút is be volt nőve gyeppel, de az is szürke volt a portól.

- Ez tehát az a hely, ahol élnem kell - gondolta Erdőssy kedvetlenül, miközben cipőjéről leverte a port.

A szembejövők kutató pillantásokkal mérték végig. Az igazgató mindenkit ismert, az elhaladókat megnevezte, s jellemző dolgokat igyekezett róluk mondani. Ha asszony vagy leány jött szemközt: köhögéssel figyelmeztette Erdőssyt.

- Hogy tetszik, micsoda asszony ugye? Hej, van itt annyi szép leány, hogy tíz jut minden ujjára. Mondhatom, jó dolga lesz a kolléga úrnak. És a sok gyönyörű szerb nő, egyik szebb, mint a másik.

Az igazgató most kettős jellel hívta fel Erdőssy figyelmét egy közeledőre: köhögött és gyöngéden oldalba ütötte ...

- Most vigyázzon, nézze meg jól! Micsoda termet, micsoda szemek. Hej, ha én még egyszer fiatal lehetnék, ilyen szép fiatalember, mint a kedves kollégám ... Pedig sok nagy leány van a negyedik osztályban.

- Jó napot Zorka! - felelt a leány köszöntésére.

Erdőssy udvariasan kalapot emelt. Az igazgató a leány után fordult, s Erdőssyt is kényszerítette, hogy megforduljon.

- Milyen termet! Teremnek-e arra, önök felé ilyen leányok? És úgy nézze meg a tanár úr, ez egyik növendékünk. Szerb leány. Még nem tud tökéletesen magyarul, hanem mire valók vagyunk mi, ugye, kedves kolléga!?

Erdőssy elpirult az igazgató hunyorgató tekintete előtt.

- Így beszélnek az igazgatók leánynövendékeikről; vagy csak ez az egy? - gondolta magában. Nyugtalanságot, félelmet érzett, mikor a szép Zorkára gondolt. Mint lép a katedrára, mit fog először szólni ... Hát igazán olyan nagy leányok a többiek is? ... Maga előtt látta az igazgató hunyorgató tekintetét. Erős vágy fogta el, hogy a mellette haladó ingadozó járású embert eltaszítsa maga mellől. Oh, milyen más embernek képzelt ő egy igazgatót. Leendő kollégáit már előre testvérként szerette. Az ádáz gyűlölet hangja, mellyel Csapó a másik, még ismeretlen tanártársáról beszélt, szomorú sejtelmekkel töltötte el.

Hosszú, sárgára festett földszintes épület előtt állt meg Csapó. A polgári fiúiskolába érkeztek. Pár évvel ezelőtt tűzoltókaszárnya volt ez a ház s most átalakítva, iskolának sem volt éppen valami nagyon rossz. Keskeny folyosó futott végig a ház hosszában, jobbra-balra nyíltak belőle a tantermek, a tanári szoba, meg az igazgató irodája.

Csapó a tanári szobába vezette Erdőssyt. Hosszú festett fenyőfa asztal volt a szoba közepén, két oldalon ugyanolyan festésű székek. Egy esztergályozott álló fogas, tintatartó, toll az asztal közepén, ez volt az összes bútorzat.

Az ablak mellett ült, fejét tenyerébe hajtva egy vörös hajú, ritka szakállú és bajuszú alak.

- Jó reggelt Benjámin, - mondta Csapó - bemutatom az új kollégát, Erdőssy urat ... Jaksa Benjámin.

Jaksa felállt s kezét nyújtotta Erdőssynek.

- Én nem is tudtam, hogy a kolléga úr mikor jön - mondta fanyar, vontatott hangon.

Ha tudta volna mikor érkezik, kiment volna a vonatra, de őt nem értesítette senki. Különben nem tudja biztosan, hogy kiment volna-e, mert két nap óta iszonyúan fáj a foga. Majd megőrül bele s most is dagadt az arca. A világosság felé fordulva, meg is mutatta a daganatot.

- Húzasd ki Benjámin, mit kínlódsz vele! - mondta részvétteljes hangon Csapó.

- Ne mérgesíts Vince, jobb lesz, ha elsietsz a városházára, a kisbíró már vagy ötször keresett.

- Engem? Hát mit akar, semmi közöm hozzá - mondta Csapó méltósággal, hanem azért vette a kalapját.

- Nohát felnézek, majd eligazítom én a bajukat, csak az ördög vigye el, éppen most, mikor vendégem van!

Nehezen indult el, nem akarta a két embert egyedül hagyni. Aggódó pillantást vetett reájuk, biztosra vette, hogy most a másik adja elő a maga mondanivalóját.

Izgatottan ment ki a szobából. A folyosón erősen kopogva egy helyen lépegetett, aztán mintha sietve elment volna, csendesen meglapult az ajtónál. Majd hirtelen benyitott. Váratlan megjelenésével meg akarta félemlíteni Jaksát. Mintegy jelezte, hogy vigyáz, tudja mi készül ellene. De ő résen áll!

- Itt feledtem a botomat - mondta s keresgélni kezdett.

- Pardon, egy pillanatra - szólt Erdőssyhez - a kolléga úrhoz szeretnék egy szót szólni. - Kivonszolta magával az udvarra.

- Bocsánatot kérek, kedves kollégám - suttogta - nekem el kell mennem pár percre, de azonnal visszajövök. Tudom, hogy majd az az ember beszél önnek össze-vissza mindent, aljas gaz rágalmakat szór reám, de úgy higgyen neki, mint Krisztus Urunk Júdásnak.

Eleresztette kezét, egy lépést tett a kapu felé, de megint visszament.

- Megbocsásson, kolléga úr, egy kéréssel fordulok önhöz. Tetszik tudni: családos ember így vakáció után egy kicsit megszorul. Az udvarban az a szemtelen kosztadó asszony is zaklat. Ugye, kedves kolléga úr nem haragszik meg ... holnap reggelig lesz szíves húsz koronával kisegíteni.

- Köszönöm - mondta, aztán fejét vállai közé húzva, nagy lépésekkel távozott.

Mikor Erdőssy visszament a szobába, Jaksa közönyös arcot akart mutatni, de a gúnyos mosoly csak nem tűnt el vonásairól.

- Üljön le kolléga. Jaj, hogy kínoz ez az átkozott fog, majd megőrülök.

Az ajtó kilincsét megfogta valaki.

- Már megint a Csapó - gondolták mind a ketten, de csak az öreg iskolaszolga lépett be, aki fogcseppeket hozott a gyógyszertárból.

- No, Márton meghozta? - szólt Jaksa. - Na, lássa, itt van az új tanár.

- Szép legény - felelt az öreg, Erdőssyt tetőtől talpig végignézve.

- Isten éltesse! Csak aztán jól viselje magát!

Jaksa felnyitotta a kis üveget. A szoba levegője átható, kellemes illattal telt meg; bekente a fájós fogát, s attól mintha elvágták volna, elmúlt a fájdalma. Akkor egyszerre más ember lett. Zsebtükröt vett elő meg kisfésűt s nagy gonddal kezdte rendezgetni ritka bajuszát és szakállát. Arcán a daganatot meg bökdöste ujjával s megkérdezte Erdőssyt: veszi-e észre, mennyire lelohadt?

- Most az igazgató - kezdte minden átmenet nélkül - azt hiszi, hogy én kígyót-békát kiáltok a fejére. Szegény Vince!

Erdőssy aggódva tekintgetett az ajtó felé. Úgy látszott, Jaksa eltalálta gondolatát, mert lábujjhegyen odament s hirtelen kinyitotta. Nem volt ott senki, csak az udvarban lézengett néhány napsütötte arcú diákgyerek, akik megunták a hosszú szünidőt.

- Tudja mit, kolléga úr, legyen szerencsém egy kis villásreggelire. Elvezetem az én vendéglőmbe, ott majd nyugodtan beszélgethetünk.

- Bóza! Hideg bózát vegyenek! - kiáltozott az utcán egy gyerek, poharát egy nagy kancsóhoz csörrentve. Édes bóza, friss bóza, tessék!

- Úgy bizony, - kezdte Jaksa, mikor a vendéglőbe érkeztek - én kénytelen voltam azt tenni, amit tettem. Ez egy szerencsétlen ember, kérem.

- Én jókedvűen zongorázom otthon egyik új szerzeményemet, egyszer csak egy úriember, anélkül, hogy megtudakolná: kívánom-e fogadni vagy nem, beállít a szobámba s bemutatja magát, hogy ő Andrica Mihály és Erdülőfalváról jött. Én megkérdezem, hogy mivel szolgálhatok. Azt mondja: tudhatná kérem, hogy a magánvizsgálat ügyében jöttem. Őt úgy értesítette az igazgató, hogy holnap reggel, mármint akkor reggel, tartjuk meg és a hatodik osztályról szóló bizonyítványt is azonnal megkapja.

- Azért jöttem, hogy a tanár úr is előkészítsen a maga tárgyaira. - Hogy ő lefizette a 400 korona tandíjat. Hát hallott már ilyen bolond dolgot a tanár úr? Először is, nem tudtam az egész dologról semmit, másodszor, ha tudtam volna is: előkészíthetek-e valakit öt perc alatt vagy mondjuk, két óra alatt három-négy tárgyra? Rögtön tisztában voltam a helyzettel. Behívattam a szomszédból két tanút és jegyzőkönyvet vettem fel. Felterjesztettem az illetékes hatósághoz. Csak nem engedhetem, hogy az iskola becsületét tönkretegye egy ilyen ember. Ilyen körülmények között, persze, nem maradhat meg igazgatónak, ámbár, amint hallom, azóta visszafizette Andricának a négyszáz koronát. Én nem bánom, ha engem bíznak is meg az igazgatósággal, én majd legalább rendet csinálok abban az iskolában. Rettenetes, ami eddig ott történt. Semmi rend, semmi fegyelem, pedig tessék elhinni, a fegyelem az minden!

Szúró tekintetét Erdőssyre függesztve, megelégedéssel gyúrta, gyömöszölte lábait.

- Ez tehát a másik kollégám - gondolta Erdőssy s egyszerre különös vágy fogta el, hogy megtudja, merre van a vasútállomás. Nem tudta, miért kíváncsi erre, de oly élénken nyomult agyára e kérdés, hogy megkérdezte Jaksát.

- A vasút? - mondta sértődötten, hogy elbeszélésére ilyen kitérő kérdéssel válaszolt az új tanár. De megmutatta az irányt, melybe az állomás esett. Sőt erőt vett rajta a tanítóknak az a szokása, hogy nagy örömmel magyarázgatnak bárkinek is. Papirost meg irónt vett elő.

- Ez itt a vendéglő, ahol vagyunk - mutatta, egy kis négyszöget rajzolva, innét vezet az út a városháza felé ...

Sorba elmondta az utcák nevét amelyek a vasútig vezetnek. Magyarázatát rajzokkal kísérte de lassanként úgy belebonyolódott, hogy a vonások keresztül-kasul metszették egymást. Minduntalan vissza kellett térnie a kiindulási pontra.

- Ez itt a vendéglő, ahol vagyunk, ez a Délibáb utca, ez betorkollik a Templom utcába, ez megy a Boldogasszony sugárútra ... nem, de mégis ... de nem ...

- Ez itt a vendéglő, ahol vagyunk ...

Arca pirosra gyúlt a bosszúságtól. Azt, hogy nem tudja lerajzolni, a világért sem vallotta be, inkább tovább vesződött. Új papirost vett elő, de megint nem sikerült. Majd lopva Erdőssyre tekintvén, észrevette, hogy nem figyel reá, gyorsan rajzolt még néhány vonást, aztán olyan hangon mint aki nem érti, hogy ily egyszerű dolgon egy pillanatra is fennakadhatott, felkiáltott:

- Ezen az utcán végigmegyünk és a vasútnál vagyunk!

És Erdőssy tudta már, miért keresi a vasutat.

Tele nemes ambícióval és szeretettel a tanári pálya iránt, lépett ki - az ifjúsági álmok tanyája - az egyetem falai közül. Mily sokáig tartott, míg kitartó szorgalommal, örökös küzdéssel idáig juthatott. Ideális álmai pedig milyen hamar köddé váltak ...

A vendéglő ajtaja kitárult. Csapó lépett be. Gyorsan visszahúzódott, de Jaksa már meglátta.

- Vince! - kiáltozta utána - Hej Vince!

Mint torkosságon rajtakapott gyermek, szégyenlős mozdulatokkal közeledett feléjük.

- Mindjárt gondoltam, hogy itt vannak az urak - szólt mentegetődzve. - Jártam az iskolában, de nem volt ott senki, sejtettem, hogy itt találom az urakat. Jaksára nem mert nézni, tudta, hogy az nem hisz neki.

- Pincér, egy litert - kiáltotta Jaksa.

- Mi jut eszedbe Benjámin? - kérdé Csapó csudálkozó hangon. Hisz mindjárt dél lesz, ki issza meg azt a sok bort? Én nem iszom! - mentegetődzött Csapó szigorú ábrázattal. - Megbocsássanak az urak, én nem iszom!

Felkelt, szájszéleit összeszorította, tenyereit az asztal felé fordította, mintha védekezni akart volna valami ellen. De tekintetét egy pillanatra sem vette le a borról.

- Ne okoskodj Vince, a tanár úr egészségére csak iszol!

- Bocsánatot kérek, tisztelt kolléga úr, ... fogadásom tiltja - nyögdécselt Csapó szánalmas hangon.

- Mi az? - szólt Jaksa.

- Izé... - felelt gyorsan Csapó. Tegnapelőtt úgy elrontottam a gyomromat, azt hiszem rossz dinnyét ettem, az ördög vigye el.

- Nesze, vedd a poharat - mordult rá Jaksa. Aztán Erdőssy poharát töltötte színültig.

- Nem akarom a kolléga urat megsérteni - szólt rövid habozás után Csapó s görcsösen megragadta poharát.

- Jó kis bor ez! - szólt - de engedj meg Jaksa, többet nem iszom. A tanár úr egészségére koccintottam, de többet egy csöppet sem. Jaksa újra teleöntötte a poharakat.

- Ezt az én egészségemre.

- Ej de huncfut vagy Benjámin, de bocsáss meg ...

- Hát jól van, ne igyál az egészségemre, ha haragszol reám.

- Én? Miért? Nincs okom rád haragudni, s ha azt gondolod, inkább megiszom, hanem aztán megyek!

És így ment ez tovább, Jaksa még poharat emelt az iskolaszék tagjai; a tanfelügyelő, a miniszter, a király egészségére. Már a harmadik literből is alig volt. Csapó nem szabadkozott többet, három-négy pohár után elvesztette csekély akaratának utolsó parányát is.

Erdőssy érezte, hogy folyton kábultabb lesz. Ez csak addig tart, míg megebédelek, gondolta. A magánvizsgálatos ember esete járt az eszében, a jegyzőkönyv, a feljelentés. Egyre mondogatta magában: - micsoda emberek, micsoda emberek. De elég jól érezte magát közöttük. Úgy érezte, hogy csak az ő mulatatására vannak itt. Szerette volna kiáltani: - szép kis madarak vagytok! Hangosan felnevetett arra a gondolatra, hogy milyen furcsa arcot vágnának azok egyszerre, ha csakugyan elkiáltaná magát.

Jaksát úgy képzelte el, hogy mereven rátekintene és a szeme fehérjével ijesztgetné, Csapó pedig a vállai közé kapná a fejét. Aztán szülei jutottak eszébe és elérzékenyült. Óráját vette elő. Tizenkettőt mutatott. Most ebédelnek otthon. Oda képzelte magát a szobájukba, látta öreg szülei bánatos arcát ... A húga sápadt a szomorúságtól ... Egyikök sem mer az üresen maradt helyre nézni... Az ő szokott helyére. Látta, amint édesanyja levest oszt a tálból. A keze reszket ... Az édesapja kezére támasztja a fejét. Mélyen felsóhajtott, s meglepetve vette észre, hogy könny gördül végig az arcán. A nagy faliórára esett most a tekintete. Az a vendéglői órák szokása szerint késett, háromnegyed tizenkettőt mutatott. Erdőssy egyszerre megvigasztalódott. - Hisz még nincsen dél - gondolta, tehát amit az előbb látott, az nem igaz!

Jaksa Benjáminon nem látszott meg a bor hatása: hideg, nyugodt maradt.

A terem lassanként megtelt vendégekkel. Valahányszor nyílt az ajtó, Erdőssy odanézett és találgatta, ki lehet az érkező. Úgy érezte, hogy ő nagyon messziről nézi őket. Mindenkit megfigyelt és igyekezett a leghalkabb beszélgetést is meghallani. Ő maga keveset beszélt, mert kellemetlenül különösnek találta a hangját.

A szomszéd asztalról leesett valami. Egy pincér odaugrott és felvette.

- Ez egy villa ... leejtette az a szemüveges úr ... kiváncsi vagyok, hogy majd holnap emlékezni fogok-e erre, ha igen, nem vagyok most becsípve - mondá magában.

Jaksa ebédet rendelt, Erdőssy az evőeszközökkel erősen csörömpölt, de nem vette észre. Már nem hitte, hogy be van csípve. Jókedvűnek akart látszani. Felemelte a poharát.

- Az igazgató úr egészségére!

Jaksa görcsös kacajra fakadt. Ő is szíve mélyéből nevetett, de nem tudta miért. Csapó dühös mozdulattal felugrott, de nyomban visszaült. Mérgesen húzogatta bajuszát. Jaksa pedig annál inkább nevetett, majd köhögni kezdett. Vissza akarta fojtani, de mindig hevesebb rohamok fogták el. Mind a két kezével az asztal szélébe kapaszkodott. Arca vörös lett, szemei kidülledtek. Odatántorgott egyik üres asztalhoz s megivott egy pohár vizet. A köhögés elmúlt. Könnyes szemeit letörülvén, visszaült helyére. Arcát halotti sápadtság lepte el.

Erdőssyre megrázó hatást tett ez a jelenet. Kijózanodott. Sajnálta azt az embert.

Csapó pedig mennyországban érezte magát, míg Jaksa köhögött. Mikor Jaksát egészségben leülni látta, gyilkos tekintetet vetett reá. A részegségnek abban a stádiumában volt, amikor az érzelmek viharos gyorsasággal váltakoztak lelkében ... Képzeletében számos kép jelent meg; mind avval a közös tartalommal, hogy Jaksa meghalt. Látta a lakásán kiterítve, mellette a feleségét, amint kezeit tördeli fájdalmában. Látta az utcán, amidőn egy teherkocsi vágtatott rajta keresztül. Az iskolában reászakadt a mennyezet s palacsintává lapította; fürdés közben belefulladt a Tiszába ... A gyászbeszédet fogalmazta magában, melyet ő tartana fölötte. Ott lenne az egész város a temetésen, mindenki gyönyörűséggel hallgatná a szép szónoklatot. Az asszonyok sírnának, ő is törülgetné könnyeit. »Mélyen tisztelt gyászoló közönség! Engem ért a szomorú tisztség« ... A feleség leroskad a földre... »Mélyen tisztelt gyászoló közönség!...« Hallani vélte a hangját; ez meghatotta: szemei megteltek könnyekkel. Reánézett Jaksára. Elfeledte, hogy miért kesereg.

- Szegény Benjámin - szólt - hogy megkínozta az a csúf köhögés. Meg akarta fogni Jaksa kezét, de az elrántotta előle.

- Én azt mondom, kedves uraim - dadogta - az egész élet nem ér egy pipadohányt sem. Minden csak nyomorúság és szamárság. Az emberek gazemberek. A fizetés vízre is kevés. Az egész világ szemtelen magaviseletű. A szorgalmas embert lábbal tiporják és kilopják a szájából az utolsó falat kenyerét. A kultúra a húsos fazekak fenekére kozmásodott: előmenetele elégtelen!

Egy üveg bort tett maga elé s kínálásra nem várva, gyakran ivott. Komoran bámult maga elé, aztán újra beszélni kezdett:

- Nekem haza kell mennem, útiköltséget kell küldeni a feleségemnek. Meguntam ezt a magános életet ... a gyerekek is ... Vagy legyen valakinek felesége, vagy ne legyen - mondta és keservesen kezdett zokogni.

Jaksa megelégedetten vigyorgott. Énekelni kezdett és dalával túl akarta kiáltani Csapót.

- Ká-á-ka-tö-ö-vé-é-n kö-ö-lt a ru-u-c-a-a ...

Hangja rezgett, mintha tenyerével szájára ütögetett volna.

- Jó-ó föld-b-e-n ... jaj, jaj ... - ezt még énekelve mondta utána.

- Jaj, jaj a fogam! - nyögte.

Arca eltorzult a fájdalomtól. Zsebkendőjét a szájára szorította.

- Pincér, fizetek! - kiáltozta siránkozva.

- Fizetni! - motyogta Csapó - bocsánatot kérek, én fizetek!

Elővette erszényét s kutatni kezdett benne.

- Hol van, hová lett - dadogta izgatottan. Megtapogatta zsebeit, aztán kifordítgatta. Egész halom papírdarab, gyufaszál, inggomb, fogpiszkáló és kenyérmorzsa gyűlt eléje.

- Itt van! - lobogtatta a megtalált pénzt, egy gyűrődött húszkoronást. Nem engedem, uraim! - kiáltozta - mikor a pincér odament. - Nem, nem! - és egy heves mozdulattal zsebre vágta a pénzt.

Jaksa fizetett. Aztán odadobott a pincérnek egy forintot.

- Itt van magának is valami ... ma Jaksa mulat! ... Jaj, jjaj, a fogam! Meg kell bolondulnom.

Négy óra volt ekkor. Az ajtóban egy egyenruha jelent meg: a rendőrhadnagy alakja.

- Na, ti korán kezditek - szólt a társasághoz. Kardját csörtetve, leült közéjük és töltött magának az asztalon levő borból.