Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám · / · Barta Lajos: Pusztai történet

Barta Lajos: Pusztai történet
VI.

Egy lovas lovagolt az iskola előtt; pej paripáján fénylett az augusztusi napmeleg. Paripája szép volt, kövér, de karcsú. Lovasa barna, erős és délceg. Kicsiny kerek kalapja volt, egy tarka madár tolla volt melléje tűzve. Csak elsuhant az ablak előtt, de az elég volt arra, hogy meglássák egymást. A barna lovas pedig másnap is arra jött, arra jött, beköszönt, látta a magános asszonyt, a nyitott ablakon át egy piros virágot hajított be hozzá. Az asszony fölvette, a hajába tűzte. Az ura a pitvarban állt és látta.

És jött megint a barna lovas, az óriás égnek ábrándos mennyezete alatt elhaladt az ablak előtt, megemelte kalapját és bedobott egy kék virágot. A szőke asszony fölemelte, a hajába tűzte.

- Öltözz föl! - mondta este a tanító.

Zimai félelmes volt, Jolán nem mert ellenkezni. Az ajtó előtt kocsi állt.

- Ülj föl! - mondta az ura.

Fölült, az ura melléje, kezébe vette a gyeplőt, hajtani kezdett.

- Most meghalok! - érezte Jolán.

Már régóta mentek a róna éjszakájában. Nesz nélkül, szinte mozdulatlanul ültek a kocsiban. Az égen bús, nehéz felhők pusztasága feküdt sötéten, a szomorú, félős homályban nehéz álommal aludt az alföldi végtelen mezőség. Sűrű harmathullás szikkasztotta a porhanyó utakat, a lovak lábdobogása csak halk zajt okozott, ahogyan szünetlen trappban csak mentek, mentek. Akácfa erdők, hosszú fasorok, titokzatos magános fák maradtak el, mint rejtélyes szereplői az éjszaka életének; szétszórt pusztákat, magános tanyaházakat hagytak el és mindig csak trap-trapban tovább. Az akácerdőkben mintha zsiványok tanyáztak volna, akik éppen most tekerik ki ártatlan, kék szemű, szöszke gyermekek nyakát; a tanyaházak: mintha mindenikben egy halott feküdnék és az éjszaka lenne a nagy temető ... Csak a lovak végeztek egyformaságában bohókás mozgást, amint szünetlenül fölhányták, mint egy otromba táncnak a mozgása, gömbölyű farukat és egymás felé dobták a lábukat; csak az ostor lengett, füttyentve suhogott; óriási rétekről az éjszakába szívódott a lekaszált füvek hervadt illata.

Hajnal felé föltűnt a keleti égbolt aranypermeteges pirosságának visszfényével csúcsain a tornyos város. Ott feküdt aludva a hajnal páráiban, a csendes Tisza partján. A kocsiút a folyó töltésén vitt; ott futottak a kocsi előtt a tajtékos, agyonfáradt lovak. Jolán nem ismerte ennek a városnak a tornyait, nem tudta, hogy merre járnak. A parton óriási füzek és nyárfák álltak; a szomorú füzek a vízben úsztatták mélabús lombjaikat, a nyárfák ezüstfehér levélzetével muzsikálva játszottak a hajnal könnyű szellői; vad, görcsös gyökerek törtek ki az omladozó partból, mint víziregék ákom-bákomos írása.

A tanító ráhúzott a lovakra; a lovak szilajan megugrottak; Zimai félrerántotta a gyeplőt, a lovak ágaskodtak, az ostor nyelével lágyékukba sújtott; Jolán ki akart ugrani a kocsiból, de Zimai bal kezével mint egy vaskapoccsal magához ölelte és száját a szájára tapasztotta; a lovak a kocsival beleugrottak a Tiszába ...

Keleten arany és tűzcsíkok és foltok váltakozó játéka törte föl a lilaszínű eget; azután egyszerre följött a nap és egy aranybárd hasította keresztül a vizet; kitárultak a folyó előbb még párás messzeségei; a víz más szelíden folydogált; a parti csalitokban dalolni kezdtek a csalogányok ...