Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám

Boross László: Beszéd a külpolitikáról

Tisztelt barátaim! Mielőtt rátérnék monarchiánk külügyeire, legyen szabad egy kérdésnek elébe vágnom. Mert talán indokolt az a feltevésem, hogy önök között, modern szellemek között, valamely ajkon ott lebeg az a méltatlankodó kérdés, hogy miért beszélek a külpolitikáról, mikor a drágaság és a választójog körül még minden csendes, csak a panasz- és csatadob nem. Hát tisztelt barátaim! Kijelentem, hogy engem a drágaság és a választójog nem érdekel és nem lelkesít oly nagyon, mint a külpolitika. Nem mondom, hogy ez a két kérdés nem volna rendkívül fontos és nem mondom, hogy nem kellene mindkettőt közmegnyugvásra megoldani, úgy, hogy szétválasztó tendenciáik közéletünkből kiessenek - ellenkezőleg, e kérdések megoldása nagyon is foglalkoztat és egyébként a nép megelégedettsége főbenjáró követelménye a sikeres külpolitikának is: de tisztelt barátaim, igenis mondom azt, hogy a drágaság leküzdése, a választójog demokratizmusa és a többi modern programpont az emberiség történelmében nem állandó és nem kizárólagos cél, hanem csak ideiglenes állapotokon felvetődött kívánság, míg állandó cél szerintem csak az lehet, hogy az ember a saját és a nemzete erejét, valamint egyéb erényeit mívelje és hogy ebben örömet találjon. Ám belátom, hogy akinek nincs kenyere, az nem foghatja fel, hogy a kenyér nem minden és hogy fontos lehet az ország hatalma is. Már csak ezért is kárhoztatom, hogy a kenyér manapság drága és meghajlok ama konzulok és cézárok bölcsessége előtt, akik kenyeret osztogattak a népnek. A népjólét emelése rendkívül fontos és keresni kell az erre szolgáló eszközöket, azokat, melyek nem csak oly bölcsek, mint a római hatalmasok intézkedései, de azoknál erkölcsösebbek is. Különben hízelgek magamnak azzal, hogy sok modern szellem helyeslése jutalmazni fog, ha más alkalommal majd kifejtem, hogy a népet miért tisztelem nagyon és a fegyveres nagyhatalmat miért tisztelem jobban.

Mint magyar állampolgár és az osztrák-magyar nagyhatalom hozzátartozója, aki e monarchiát fia szemével ismerem: az összes nagyhatalmak között persze az osztrák-magyart szeretem a legjobban és ez az elfogultságom hazám és nagyhatalmi szervezete iránt annyira megy, hogy a többi nagyhatalom érdekei elől elzárom szívemet. És ha hazám nem volna nagyhatalom, aminthogy esetleg nem az, akkor képességeimet annak a nagyhatalomnak szentelném, mely hazám majd a jövőben leend. És azt hiszem, tisztelt barátaim, hogy csodálatra méltóan helyes, hogy a természet az embernek hajlamot adott az elfogultságra, mert az ember hivatása nem az, hogy igazságos és meddő legyen, hanem az, hogy helyét megtalálva ott, ahol a nagyvilágon e kívül nincsen számára hely, munkamezejét korlátozva és áttekintve, célszerűen összpontosíthassa erejét - csak annyival terjessze ki birodalmának határait, amennyivel nagyobb úr lett törzsbirodalmában - és sose foglalkozzon azzal a hiú elmélkedéssel, hogy nincsen-e neki szánva minden ország a földön. A világhódító és a világpolgár szeles, kárhozatos jelenségek, a nagyhatalmak egyaránt ellenségeiknek tekintik, és ha a világpolgárok is Wagrammal fognak fenyegetni, akkor meg fog ismétlődni Lipcse és Waterloo a barikádokon is.

Tisztelt barátaim! Jól látom magam is, hogy a hazafiasság eszméje vesztett éltető hőfokából és ruganyos erejéből az utolsó évtizedekben. Azonban tudom, hogy ez csak múló jelenség volt, mely nem kímél meg semmit se, aminek éltető eleme akár a túl könnyen ingadozó hőfok, melyet a lehűlés ingere sose hagy nyugton, akár a túl könnyen csökkenő erő, melynek szomorú árnyéka, a fáradtság, körülötte leskődik minden nap és megnő minden este. De épp azért képes a dicső eszme intézményeket teremteni, hogy az intézmények szilárdsága az eszme védőpajzsa legyen, mikor az eszme csüggeteg és fáradt, míg aztán majd ismét felkel a nap, mely az eszmére új fényt borít, az eszmébe friss erőt lehel és ekkor megint az eszme öntözi friss erővel már-már reászoruló intézményeit.

A nagyhatalom megvédte a hazát és a haza meg fogja védeni a nagyhatalmat. Rendületlenül nyugodt vagyok eziránt, tisztelt barátaim, és nyugodt lelkemet a drágaság csak annyiban zavarja meg, amennyiben tudom, hogy a drágaság megszűnése nem akkor lesz a legcélszerűbb, ha magától fog bekövetkezni a fejlemények kényszere alatt, hanem akkor, ha cselekszünk érte.

Most rátérek az osztrák-magyar monarchia külügyeire.

***

Tisztelt barátaim! A monarchia nagyhatalmú állása azért hívja ki a tüzetes vizsgálódást, mert nem kielégítő. Mikor a Habsburg uralkodóház a német birodalmi érdekszférából kibukott és kénytelen volt uralma súlypontját délkelet felé tolni, akkor azt remélte és remélhette is, hogy az újjászervezésből friss erőket merít. Friss erők alatt az utolsó háborúk és gazdasági fellendülések tanulsága szerint elsősorban a hazafias közvéleményt értem, mely a felelősségük súlyát viselő kormányok ügyvitelének lökést adni és a köteles katonai szolgálat apriorisztikus kedvetlenségét paralizálni, sőt büszke harci kedvvé felszikráztatni, fellobbantani képes. Az állami élet új kurzusa és minden gyökeres változáson megifjúhodó tudata serkentő és szervező hatással vannak a politikára, közigazgatásra és termelésre is. Azt a tapasztalati tényt is feljegyezhetem, hogy a hazafias közvélemény, az összetartásba vetett bizalom, az összetartásnak a követségek működésében, megnyilatkozó ereje és a konzulátusok működésében megnyilatkozó szervezettsége a külkereskedelmi vállalkozó kedvet is buzdítani szokta.

Ausztria-Magyarországra nézve, sajnos, nem teljesültek a kívánatos és lehetséges mértékben ezek az auspiciumok. Szociális, gazdasági és nemzetiségi bajokban lehet a sikertelenség okait találni, munkaerőnk és közerkölcseink komolytalan lelkében ... Ausztria-Magyarország hadállása 67 óta fronttal a Balkán-félsziget felé fordult, mint gazdasági és hatalmi terjeszkedésünk egyetlen lehetősége felé, 78 óta továbbá mint azon kohó felé is, melyben esetleg jámbor óhajok főnek rovásunkra való határeltolások iránt. A monarchia riválisa ezentúl nem Porosz, hanem Oroszország, szövetségese nem Oroszország, hanem a Német birodalom. A Balkánon 78-ban új államok léptek életbe. Aminthogy előrelátható volt, hogy a velük határos új államok szívesebben az orosz politika támaszai lesznek, épp úgy elérhetőnek kellett volna lennie, hogy a mi politikánk támasza Bulgária és főleg Törökország legyen. De politikánk a Fényes Kapuig érve, szembekerülhetett volna Nagy-Britannia politikájával, ha nem is érdekkörhorzsolások miatt, de alkalmasint azért, mert az angolok velünk, mint a rivális németek szövetségesével szemben bizalmatlanok. Az egyezkedés sikere attól függött volna, vajon az angolok, a németek, vagy az oroszok iránt viseltetnek-e nagyobb féltékenységgel. Kiderült azóta, hogy az angolok leginkább kereskedelmi pozíciójukat féltik s féltékenységük ennélfogva elsősorban Németország ellen irányul. Választanunk pedig nem lehetett az angol és a német szövetséges között, egyrészt mert Anglia nem segíthet bennünket az orosz katonai túlerő ellen, másrészt mert Anglia nem vállalt volna oly szövetséget mely kényelmes, rugalmas helyzetéből kötelességekhez, kényes momentumok veszedelmeihez tolná.

Így külpolitikánk veszedelmes pontja az Angliával szemben létrejövő labilis viszony maradt volna és külpolitikánk feladata az lett volna, esetről-esetre oly helyzeteket állítani fel, hogy Anglia felől semmitől se kelljen tartanunk. Főleg arra kellett volna határozottan törekedni, hogy a rivalitás Nagy-Britannia és a Német birodalom között elveszítse éles karakterét, és meg kellett volna éreztetni a Német birodalommal, hogy ezen főbenjáró érdekünk iránt figyelmes legyen.

Tényleges külpolitikánk sokkal óvatosabb volt az imént vázolt politikánál, az Oroszországgal szemben fennálló ellentéteket lehetőleg tompítani igyekezett, nem tudta magát rászánni határozott választásra Törökország és az új Balkán-államok között, Anglia rosszindulatával pedig mindig számolnia kellett, mert a mi német szövetségesünk nem űzött oly óvatos politikát mint mi s Németországnak, helyzetét megnehezítendő, Anglia főleg ellenünk operált. Ennek azonban rendesen az volt az eredménye - csak egy kivételről (1909-ben) tudok - hogy az osztrák-magyar monarchia óvatos volt és Németország nem került nehéz helyzetbe, tehát hogy csak az osztrák-magyar monarchia rövidült meg. Az biztos, hogy megrövidült, mert hisz a passzív politikának befolyás-csökkenés a következménye.

Meg kell jegyezni, hogy külügyi kormányunknak 1878-ban még nagyon erős és harcias közvélemény állhatott rendelkezésére, kivált Magyarországon. Azonban a hivatalos külpolitika már akkor vesztette el a kapcsolatot a közvéleménnyel, és ez óriási hiba volt, amit ma nehéz jóvátenni. A fejlemények aztán nem a közvéleményt, hanem a hivatalos külpolitikát dezavuálták. Attól el akarok tekinteni, hogy az okkupációs politika helyes volt-e vagy sem, - mondjuk hogy helyes volt, de tegyük hozzá, hogy helyesebb is lehetett volna. Mert, hogy Bosznia és Hercegovina elbirtoklásának több fejezetre osztott végrehajtása kártékony volt, - bonyodalmakban és költségekben pazarló, a határozatlanok »peches« cselekvés módjának minden jellegével teljes -: ez ma már kétségtelen.

A monarchia közvéleménye és a hivatalos külpolitika soha többé nem kerültek össze, sőt a közvélemény teljesen elfordult a külpolitikától. De ez menti a monarchia óvatos és iránytalan külpolitikát ebben az időben, mert az alkotmányos élet fejlődésével csak az a kormány végezhet erélyes külpolitikát, mely az országot maga mögött tudja. Manapság annyi érdek követeli a békét, hogy az összekoccanásoknak lehetőleg egyezkedések veszik az élét s ilyenkor döntő tényező, ha az egyik kormány a közvéleményre hivatkozhatik. De a háborúval járó súlyos felelősséget is csak az a kormány veheti magára, mely megbízhat benne, hogy nem fog a rendelkezésére álló apparátus az ország kedvetlensége miatt csődöt mondani.

Külpolitikánk mérlege az, hogy nincs gyarmatunk és hogy nem tudtunk magunknak oly érdekszférát biztosítani, melyet más hatalmak vagy legalább szövetségeseink elismernének. Azt, hogy az európai ütköző pontokon Németország ellen mért ütéseket mi fogtuk fel, azt nem hálálta meg Németország sehogy, megtehette volna példának okáért azzal, hogy vámpolitikájában lojálisabb velünk szemben, vagy azzal, hogy gyarmatpolitikája gyümölcseiből valamely formában kompenzációt nyújt nekünk. Persze más kérdés, hogy érdemes-e termelési viszonyaink mellől gyarmatok felé kacsintanunk, és fel lehet vetni azt a kérdést is, hogy helyzetünk Németországgal szemben van-e oly erős, hogy az erélyt elbírja. Mert igaz ámbár, hogy mikor szövetségünk létrejött, akkor éppen Németországnak volt szüksége reá, de most talán más a helyzet? Ma már a német tőke is exportképes úgy, hogy Oroszország nem szorul Franciaországra, és különben nincs érdekantagonia Orosz és Németország között. És nem látszik-e úgy, mintha a német-orosz szövetség mind a két fél számára óriási előnyökkel kecsegtetne: Németország az orosz szövetséges perzsa pozíciójával örökkön sakkban tarthatná Angliát s Oroszország a Balkán felé szabad utat nyerne? Mi pedig ezer ellenség között magunkra maradnánk?

Ez a látszat, az első pillanat látszata. Mert míg ez a szövetség Oroszország előtt megnyitná összes régi érdekszféráit, melyeket bízva jövőjében a ráérő kolosszus, Oroszország, ma még mintegy tartalékban tart, addig Németországnak pozitív előnyöket nem sokat hozhatna ez a frigy. Sőt ellenkezőleg. Hisz ily fedezettel háta mögött Oroszország kifényesíthetné egyszer az India ellen kovácsolt fegyvert; India megéri és másrészt Oroszország az a nagyhatalom, mely legkönnyebben bírja a háborút, mert legfejletlenebb és legjogtalanabb ipara és kereskedelme, viszont ágyútölteléke és gabonája legbővebb. S az így kitörő háborúban Németország csak veszíthetne, egyrészt mert a hadviselő felek között neki jutna a legkényelmetlenebb pozíció, másrészt mert Németország, úgy mint Anglia elért odáig, hogy a győzelmes háborúban is több a veszteni, mint a nyerni valója. Keleti kereskedelmét Anglia már előbb tönkretenné, a mohamedán világot a közös fenyegető ellen szervezvén.

Aki Oroszországgal szövetkezik, az sietteti az orosz politikát és nem tud lépést tartani vele: végeredményben magának árt. Németországnak szüksége van ránk és gyenge szereplésünk a szövetségben fölösleges óvatosság. Az olaszokkal való szövetségünk is inkább az olaszokra nézve szerencse, miután mi a mi érdekszféráinkat nem ismertettük el, és nem tartjuk fenn azzal a határozottsággal, melyet tanúsítván Olaszország nagyobb mértékben veszi igénybe szövetségesi hűségünket. Persze, a mi külpolitikánk meg van kötve belföldi bajokkal, a szociális, gazdasági és főleg a nemzetiségi bajokkal; főleg ezek okozták elmaradásunkat és okozták azt is, hogy a monarchia külpolitikája a monarchia közvéleményére ma se és a közeljövőben se számíthat.

Tisztelt barátaim! A szociális bajokról mai beszédem keretében érdemleges dolgot nem mondhatok, mert eltekintve attól, hogy orvoslásuk a nagyhatalmi politikának is alapfeltétele, más témához tartoznak, önmagukért való, részletes tárgyalást követelnek, nem csak irányító elveket, de alapos számadásokat is. Nem szabad ezek elől sem kitérni s ez nem is szándékom, ezekről beszélni csak más alkalmakra halasztott tervem. Hasonló helyzetben állok a gazdasági bajokkal szemben is. Mindössze annyit akarok ezúttal megjegyezni, hogy a gazdasági bajokat a monarchia dualisztikus szervezetének segítségével külkereskedelmünk érdekében kijátszhatnók.

Ausztria ipara ugyanis exportképes ipar. Csakhogy az Ausztria és Magyarország között jelenleg érvényben álló gazdasági egyezségeknél fogva az osztrák iparnak kedvezményes piaca, protekciója van Magyarországon s ezáltal nemcsak hogy feltartóztatja fejlődésében a magyar ipart, hanem a saját terjeszkedő-képességét is leköti. Ez a monarchiára nézve nem haszon s ezen a belső vámhatár felállításával segíteni lehet. Az osztrák ipar azután sokkal nagyobb mértékben szabadulna a Balkánra és a magyar ipar új fejlődésnek indulván ezen az úton hovatovább követhetné. Ausztria, hogy jobban helyezhesse el iparcikkeit, kedvezne a balkáni állatkivitelnek s ezáltal csökkentené az Ausztriában dühöngő húsdrágaságot is. A kivitelben visszaszoruló magyar gazdák azáltal kárpótolhatnának, hogy a szükségessé váló új magyar iparvállalatok létesítésénél az ő alapításaik kedvezményekben részesülnének. Miután az ipar által közvetített tőkekamat nem kisebb, mint a mezőgazdasági haszon, a gazdák nem járnának rosszul, és az ipar felvirágoztával a mezőgazdasági áru kelendősége is növekedne. Különben számítani lehet arra is, hogy Ausztria nem bírná sokáig a magyar agrárkivitel visszaszorítását.

Az Ausztriával való gazdasági harc, mely az önálló vámterület felállítása után esetleg nem volna elkerülhető, csak rövid ideig tartana és inkább Ausztria fizetné meg az árát, mert ilyenkor mindig az az állam veszít, melynek több a veszíteni valója, mely a kölcsönös kapcsolatból több nyereséget húz. Erről szomorú tapasztalataink vannak, melyeket a balkáni szomszédokkal viselt vámháborúból merített a monarchia.

De sikerrel csakis akkor járhat a harc és minden ilyen országos vállalkozás, ha közöttünk, magyarok között nincsen visszavonás, ha tehát megtörténtek a szükséges előkészületek, hogy ne más viselje a háború terheit, mint aki gyümölcseit élvezi, hogy a háború terhei és költségei igazságosan legyenek elosztva a különböző termelőágak és a fogyasztók között. Ezek az előkészületek azonban csak konszolidált politikai viszonyok között tehetők meg, aminőket Magyarországnak az utóbbi évek története - sajnos - nem juttatott.

Tisztelt barátaim! Most áttérek a harmadik és legnagyobb bajforrásra, mely a monarchia erejét csökkenti, ez a monarchia nemzetiségi viszonyaiból folyik. Főbenjáró bajok ezek, mint munkaerőnk és erkölcseink betegségei, a nevelés sokat tehet ellenük, de nem mindent.

Főbenjáró bajok ezek, mert hatalmi összpontosítás nem lehet a nemzeti önérzet támogatása nélkül, még a polyglott észak-amerikai unióban és kialakult a jenki önérzet. Minden hatalomnak törekednie kell arra, hogy a vele szoros viszonyban lévő nemzetek önérzetét istápolja és kielégítse külsőségekben, szimbólumokban is, hisz a nemzeti szervezetek kialakulása azt bizonyítja, hogy az emberek ennek szükségét érzik és hogy ezzel hatni lehet rájuk.

A monarchia boldogtalan nemzeti szervezetének egyik következménye, hogy nem lehet a nemzetek érzékenységét a monarchia külpolitikája érdekében szervezni, előkészíteni, mint hajdanában a magyarokét a törökök, később az osztrákok ellen. Roppant óvatosságot kell tanúsítani, nehogy valamely a monarchiában képviselt nemzetiség ily módon szeperatisztikus törekvésekre sarkantyúztassék. A monarchia nemzeteinek érzékenysége egymás ellen fordul, mert mindegyiknek van a másikon képzelt vagy reális követelnivalója.

Más hatalmak külpolitikájának a nemzeti önérzet bravúros rúgója, mozgatója, egyesítő zászlaja, nálunk szétválaszt, befelé dúl. Nem lehetne segíteni ezen?

Felemlítem például a magyar-horvát viszonyt. Horvátország a magyar koronához tartozik, de azért nem erőssége a magyar koronának, mert az ilyen szubordinált viszony szükségszerűen nem kielégítő, és vagy bekebelezésre, vagy elszakadásra, vagy állandó torzsalkodásokra vezet. Még sohase látta állam ily szubordinált társország, hasznát harcok idején, ha pedig magasabb kultúrájú mint a társország és a bevitelt oda nem teljhatalmúan látja el, akkor béke idején a közös büdzsére rendszerint ráfizet. Az ország kiterjesztett hatalmának szimbóluma pedig, mely az ilyen viszonyban megnyilatkozik, előrelátó politikusokat csak nem fog kielégíteni.

Lehet, hogy alábecsülöm Magyarország gazdasági érdekeit Horvátországban, és lehet, hogy rosszul ismerem a horvátok hangulatát. Lehet, bár nem valószínű. Én úgy tudom, hogy Horvátországban épp úgy, mint idehaza az osztrák kereskedelem a mienkkel szabadon és sikerrel versenyez, és úgy tudom, hogy Horvátországban nem igen tartják a 68-ban létrejött kiegyezést végleges alkotásnak; úgy tudom, hogy nem is szeretik annak tartani.

Tisztelt barátaim, valljuk be magunknak, hogy ez érthető. Horvátország elvégre nem lehet közjogi helyzetére rendkívül büszke s az ilyen közjogi helyzetet csak az a nemzet viseli el, amely meg van győződve róla, hogy mást nem tud kivívni magának. De hogy hihesse nem kielégítő közjogi helyzetét Horvátország véglegesnek, mikor majdnem csupa oly államtesttől van körülvéve, melyeknek közjogi helyzete provizórikus? Provizórium Fiume közjogi helyzete, provizórium Bosznia-Hercegovináé és provizórium a magyar közjog szerint Dalmácia helyzete is! És mindezekben az államtestekben a horvát nemzeti eszmének erős talaja van.

Lehet, hogy itt nem szabad a különbséget keresnünk provizórikus és végleges megoldások között, azonban e provizóriumok jövője a balkáni alakulásoktól és a horvát nemzet új generációjától inkább függ, mint tőlünk, akiknek szellemi befolyásunk a horvát nemzetre - sajnos, de való - nincs. A horvát nemzet a végleges megoldásoktól vezető szerepet remél s Magyarországot tartja annak a hatalomnak, mely ettől el akarja ütni.

Tisztelt barátaim! A jelenlegi horvát helyzet tarthatatlan. De nemcsak tarthatatlan, hanem magyar nemzeti szempontból káros is. Mert ki fizeti meg a horvátországi küzdelmek árát? - Horvátország? Nem. Mert igaz ugyan, hogy időt és erőt Horvátország veszteget a legtöbbet rájuk, de a horvát nemzet nem áll ma magasabb kultúrfokon, mint például a szerb s egy oldalpillantás Szerbiára meggyőzhet bennünket arról, hogy Horvátország valószínűleg akkor se fordított volna anyagi jólétének emelésére több időt és erőt, ha nem okolhatná a mulasztásokért Magyarországot. Csak egy kézzelfogható következménye van a horvátországi viaskodásoknak, ez pedig az, hogy a horvát nemzeti érzés erősödik és szervezkedik általuk, még pedig azzal a tendenciával szervezkedik, melyet Zágrábnak egyik főterén az ércbe öntött Jellasich kardjelzése képvisel.

A magyar nemzet pedig csak antipathiákat nyer a horvátországi küzdelmekben. Ezt félvállról vehetnők, ha déli szomszédunk még mindig Törökország volna és ha oly sikeres külpolitikára tekinthetnénk vissza, melynek célja az ottomán birodalom hatalmának szilárdítása volt. Azonban nem ez a helyzet, monarchiánk Boszniát és Hercegovinát birtokba vette.

Ha Magyarország vállalta az annexiót, akkor nézzen szemébe az annexió múlhatatlan következményeinek is.

Csak az az ország számít a történelem tényezői között, mely ahelyett, hogy elfordítaná szemét oly eshetőségektől, melyek gondba ejthetik: elébük vág. Tisztelt barátaim! Azon a véleményen vagyok, hogy Magyarországot ugyan gondba ejtheti és gondba kell, hogy ejtse a helyzet a déli határon, de nem kell miatta félnie. Azon a véleményen vagyok, hogy oly szoros érdekkapcsolat áll fenn a magyar, a horvát és a török nemzetek között, hogy a mai áldatlan helyzetet csak a történelem teheti érthetővé, az a történelem, melynek a folytatására nincsen ok. Ha sikerül mindent félreállítani, ami e messzemenő érdekkapcsolat közé tolódott, és ez, ha nehéz is, de nem lehetetlen - akkor ez az érdekkapcsolat oly világosan és oly lelkesítőn fog mindnyájunk előtt állani, hogy a fogékonyságot iránta sehol se kell majd túltengő közhatalommal és korrupcióval előkészíteni. Tehát sokkal szabadabb, és ennélfogva sokkal szívélyesebb viszonyt lehetne inaugurálni, ez pedig nemcsak Magyarország és Horvátország számára lenne előnyös, hanem egész új alapokra fektetné a monarchia balkáni hadállását is: oly népszerű, friss és erős alapokra, aminőkön külpolitikánk mindeddig még nem mozoghatott.

Sose felejtsük el, hogy főképp balkáni nagyhatalom vagyunk! Balkán-politikánk pedig csak akkor lehet sikeres, ha a horvátok nevében folyik.

A délszláv eszméktől sose féljünk! A délszlávok csak addig sereglenek egy táborba össze, amíg mindnyájan ellenzéki álláspontot foglalnak össze. Azonban oly mélyen fekvő ellentétek választják el egymástól a délszlávokat, hogy ha közös tagadásra képesek is, közös alkotásra képtelenek. S mihelyt a horvátoknak okuk lesz arra, hogy közjogi helyzetük konzervatív hajlandóságokat ébresszen bennük, akkor a délszláv eszméknek könyörtelenebb ellensége a horvát nemzetnél nem lesz. Vagy épp a horvátok lesznek majd vakok azzal az igazsággal szemben, hogy a hatalom akkor a legjobb, ha minél nevesebb konkurens között oszlik meg?

És felületes félelem az is, hogy a horvát királyság szabadabb pozícióban elgravitálna a monarchiától. Hisz épp az adná meg neki a túlsúlyt a Balkán többi szláv királyságai fölött, hogy ez a királyság a monarchiára támaszkodhat.

Tisztelt barátaim! Azt hiszem, hogy fejtegetéseim menetéből bizonyos határig kitetszik, hogy ezek hova tendálnak. Azonban a részletkérdések és melléktekintetek követése oly megállapodáshoz vezetett, mely a monarchia trialisztikus szervezetének gondolatától lényeges pontokban eltér és nemcsak hogy egyáltalán nem találkozik az eddig forgalomba került antidualisztikus eszmék magyarellenes tendenciáival, hanem véleményem szerint megsemmisíti azokat. Ezt a megállapodást meg kellett, hogy előzze ugyebár annak a mérlegelése is, hogy az a jelentőség, mellyel a lengyel nemzet úgy a monarchia, mint Magyarország szempontjából bír, hogy értékesíthető leginkább? Oly alakulásra gondolok, mely a magyar mellett más nemzetek érdekeit is szembeállítja a panszlavizmussal. Azonban azt hiszem, hogy nem volna helyes, ha részletkérdéseket már most tárgyalnék a nyilvánosság előtt, mikor a magyar közvélemény a magyar-horvát viszony revideálását még nem is tűzte napirendjére: amikor tehát a dilettantizmus képzeletjátékaihoz hasonlítana, ha valaki már a jövő alakulás részletkérdéseibe bocsátkoznék.

Rögzítsük meg egyelőre csak azt, hogy a magyar nemzet nagyobb dicsőségére nagyhatalmi politikát akarunk, melyet monarchiánk jelenlegi szervezete nem tud szolgálni. Szegezzük le azt, hogy nagyhatalmi érdekszféránknak a Balkánt tartjuk, ahol azonban csak a horvát nemzet nevében léphetünk fel azzal a méltósággal, mely szép, szükséges és hasznos. Szegezzük le azt is, hogy a magyar-horvát viszony mai rendje épp oly káros magyar szempontból, mint amily tarthatatlan horvát szempontok miatt, és szegezzük le azt, hogy a magyar-horvát viszony jövő rendjét olyannak akarjuk, milyet a természetes emberi és nemzeti hevülések lángja nem lazít.

És legyünk tisztában végre azzal, hogy Magyarország akkor fogja fel a legjobban érdekeit, ha saját maga kezdeményezi azokat a lépéseket, melyek a magyar-horvát viszony új megalapozását és innen kiindulva az egész monarchiának új szervezését vonnák maguk után.

Tisztelt barátaim! Ezekről a kérdésekről a közeljövőben sok szó fog még esni és azt hiszem, hogy akiknek idevágó javaslatai vannak, azoknak már a közeljövőben alkalmuk lesz, hogy javaslatukat határozott pontokban megfogalmazzák és részletkérdéseibe kövessék. Egyébként, tisztelt barátaim, fejleszteni kell a véderőt. Aminthogy a modern magángazdaságnak se szabad sajnálnia a biztosítási kiadást, úgy a modern államgazdaságnak is készséggel kell a véderő terheire áldoznia. A biztosítási kiadás nem improduktív és a militarizmus árnyékában fejlődött ki a modern világgazdaság. Persze az adórendszert is reformálni kell és csak az a közhatalom jogérvényes, mely igazságot, rendet és megélhetést biztosít.