Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Júlia anya a belvárosban lakott, a Váci utcában, Zoltán tehát Debrecenből megjőve, barátaival Völgyivel és Patakival estefelé a Váci utcának vette útját, hogy az édesanyját megkeresse.
Zoltán akkoriban Debrecenben színészkedett. De farsang lett, nagyszerű bálakról lehetett olvasni az újságokban és Zoltán, bár nem volt táncos ember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes civislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körülnézzen a pesti szállodákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úri nép és a lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok szerelemre vágyók és szenvedélyesek, mint Stuart Mária.
Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta megtraktálta Zoltánt és színészpajtásait töltött káposztával és hurkával, (bár Zoltán a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszínű volt, mint a kismalac bőre, többre becsülte a töltött káposztánál) szívesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:
- Nézze fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábamat. De csak akkor, ha itt marad.
Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát megfoghatja, de az asszony csak a nagybajuszú és széles vállú férjét szerette. Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért, - karját és mellét már előbb megtapogathatta - de Völgyi és Pataki színészek, akiket botrányos részegség miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre készültek szerződés után s nem hagyták Zoltánt a lábak varázsának.
- Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szívesek, nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te neveddel, a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a pesti bálakon az asszonyokat mondta Völgyi és Pataki.
Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija és ők hárman Pestre pályáztak.
Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában gyerekeskedett, a Váci utca, a girbe-gurba belváros mindig olyanformán tűnt fel előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa. Egyszer a nagyapjával kalapot mentek venni - régen. Az öregember dacosan fogta kisunokája kezét és konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja Kuhina kalaposmester üzletét, mert tíz év előtt már vett egyszer kalapot Kuhinánál.
- Hacsak el nem költözött - mondta habozva két órai keresgélés után.
Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a belvárosból és Zoltán csak egy hét múlva jutott kalaphoz.
- A teremtésit - mondta a nagyapa - ott ácsorogtunk a minap is a műhely előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már kalaposról, aki az emeletre vigye a kalapjait!
És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot, amilyent akkoriban a pesti gyerekek hordtak.
... De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő utcákon találkoztak:
- Nem tudná megmondani, kérem, merre van a Váci utca?
A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek. A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek ímmel-ámmal felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: »nix ungris«; egy vikleres öreg asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi megszólítására és siránkozva kérdezte, hogy vajon hol van ilyenkor a policáj?
- Ha tudnák, hogy ki vagy, - dörmögte Pataki színész a Zoltán fülébe - bezzeg majd leesne az álluk.
- Hagyjad, Völgyi! - kiáltotta Zoltán, midőn a színész utána iramodott a menekülő öreg asszonyságnak és magából kikelve ordította:
- A Váci utcát keresem, boszorkány, nem a policájt!
Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a girbe-gurba utcák felett és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé a lámpások fénye a hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három debreceni színész most már valóban nem látszott barátságos, jóakaratú figurának. Meghökkenve, nyakukat gallérukba húzva siettek el mellettük korcsmáikba igyekvő polgárok; egy pápaszemes, ferdevállú kesztyűs gyorsan megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a három fiatalembert boltja előtt látta ácsorogni; egy aranygombos sétapálcát viselő, nagybundás úriember hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.
- Még este is koldul! - mordult rá, mielőtt a színész kinyithatta volna a száját.
Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak és csúfondáros szavakat kiáltottak a menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította el a homlokát.
- Bár inkább Debrecenben maradtam volna - sóhajtotta.
- Eh, mit, - kiáltott fel Völgyi - Pest már az édesapád idejében is komisz német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik a márciust. Hé, bácsi, ne szaladjon!
És elkapta egy csizmadiaformájú ember százgalléros köpenyegét a Csigához címzett korcsma előtt:
- Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci utcában laknak. Nem vezetne el a házhoz?
A polgár egy percig ingadozott.
- A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből - folytatta a színész.
- No, jöjjenek - mondta végre a polgár nagy elhatározással. - A fia kedveért megteszem.
Megindult sebesen a vastag hóban és a százgallérost meg-megrázta útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől tartana, a polgár nyomában bandukolt, míg Pataki és Zoltán kissé hátrább maradtak.
Egy kétemeletes régi ház előtt végre megállott a polgár:
- Itt lakik, az első stokkon. Ott a sárga függönyök mögött. Hát már most melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak? Völgyi Zoltánra mutatott.
A polgár kerek kalapja alól tetőtől-talpig végigmérte Zoltánt.
- Hasonlít valamicskét az anyjához - dörmögte és gyorsan elsietett, mintha valami veszedelemtől tartana.
Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban és kívül az ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán vállára tette a kezét.
- No, menj fel tisztelt barátunk és üres kézzel ne jöjj vissza. Majd elmegyünk estére az Aranysasba, ahová a színészek és írók járnak, Berkes vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran Zoltán.
A két színész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva bandukolt felfelé a girbe-gurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra meghúzta a csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen felnyílott az ajtó és egy vén cseléd arca jelent meg.
- Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? - kiáltott rá a fiatalemberre.
Zoltán hátralépett:
- A tekintetes asszonyt keresem.
- No lám, - méltatlankodott a vén cseléd - én szamár, még azt hittem, hogy a suszter hozta el a cipőket. Egy óra múlva kezdődik a bál és a cipő még nincs itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal most beszélni, öltözik a bálra.
- Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem - felelt nem minden indulatosság nélkül a fiatalember.
Az ajtó becsapódott és pár perc múlott el, amíg újra felnyílott.
- Tessék bejönni - mondta száraz, kedvetlen hangon a vén cseléd.
Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másikba, amely rózsaszínű gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga függönyök az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring szaga szálldosott a szoba levegőjében, oldalvást mályvaszínű krinolinban, aranypaszományos, zöld derékban és lecsüngő hajfonatokkal állott Júlia. Fehér harisnya volt a lábán és a kezén sárga kesztyű. Az arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt. A két fekete szeme, amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna, holott csak a beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul szegeződött Zoltánra.
- Hát te mit keresel Pesten? - kérdezte kemény, kopogó hangon.
Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját meghallotta.
- No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm, hogy beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten áldjon.
Megfordult az ajtó félé, de az anyja utána kiáltott.
- Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál? Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni.
Zoltán legyintett.
- Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő vagyok én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.
- Ostoba! - felelt haragosan Júlia anya. - Mégis csak szólani kell a nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mond miért jöttél?
- Kíváncsi voltam a báli ruhádra - felelt Zoltán. - Látom, hogy a sütővas és a szabónő még mindig szívesen látott vendég házadnál. Ráncok sincsenek arcodon, ügyesebben kendőződ magad a színésznőknél.
Júlia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte felindulását. A fiához lépett és kesztyűs kezével megsimogatta annak beteg, szomorú arcát.
- Megint rossz társaságba kerültél? - mondta gyöngéd hangon.
- Nem is tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen jár az esze. Reggeltől estig koptatja a lábát, nem kíméli az egészségét, hogy öt forinttal gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam, az én drága Zoltánom elhagyatva kóborol és rossz dolgokat tanul vidéki komédiásoktól, akik a világ legutolsó emberei.
- Az apám is színész volt - szólt közbe a fiú.
- Az apád! - sóhajtott Júlia. - Talán neki is jobb lett volna, ha nem lett volna színész. Többet dolgozhatott volna és nem bántja meg vala özvegyi emlékeimet a különböző színésznékhez írott versekkel. Nem mondom senkinek, de gyakran fáj, midőn összegyűjtött költeményeit forgatom, hogy együtt szerepelek mindenféle Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán fiam, a színészet nem az a pálya, amely a csillagok felé visz. De itt van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.
A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról megforgatta és örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről: az abroncs-szoknyát térden felül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő felhúzásának. Finom idomú lábszára volt, amelyet egymásra vetett. A hosszú fehér harisnya a pompás formákat korántsem rejtegette. És ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia tekintetét.
- Fordulj el, Zoltán - mondta hirtelen. - Nem illik anyádat nézni, mikor öltözik.
- De mikor olyan szép anyám van - felelt a fiú és anyjához lépve sok csókot nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.
- Elrontod a frizurámat - kiáltotta nevetve Júlia. - Te bolond gyermek, te. Nagyon megsértettél az imént.
- Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb édesanya. Ilyen szép nő tán egész Pesten nincsen.
A cipő fel volt húzva és Júlia most már a tükör elé állott, hogy haját megsimogassa.
- Azt gondolod, hogy még mindig szép vagyok? - kérdezte negédesen.
- Gyönyörű vagy.
Egy rózsafa-dobozból még egyszer előkerültek a szépítőszerszámok. Kefék, fésűk, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely rózsaszínűnek mutatta az arcot, sokáig szerepelt Júlia anya kezében.
- Itt van a fiáker - szólt be a vén cseléd.
- Itt elalhatsz ma éjjel Zoltán, amíg holnap helyet csinálok neked a nagyatyád házánál. Férjemmel, a bálból úgyis csak reggel felé jövünk haza. Itt van a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.
Hattyúprémes bundát kerített a vállára és a tükörbe belenézett: - Nos, rendben van minden.
- Gyönyörű vagy. Te leszel a legszebb a bálban - felelte Zoltán.
- Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem egy nagyon szép bálba.
Anya és fiú hosszú, forró csókot váltottak.
- Milyen jó szagú a szád - mondta a fiú.
- A tied is - felelte Júlia. - És most jól viseld magad nálunk, mert egyedül maradsz a házban. A cselédem elkísér és megvár a redout előcsarnokában, mert az úri dámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd a házat.
Júlia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a Váci utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.
Odalent az utcán, mint két behavazott kőszent álldogált, a két komédiás.
- Nos! - kérdezte Völgyi. - Mennyit adott?
- Semmit. De gyertek fel. Van vacsora.
- Semmit? - ismételte elkeseredve Pataki. - És hintón megy a bálba. Mások gyalog mennek.
- De van vacsora - felelt Zoltán.
Völgyi élcelődve bökte meg Pataki hátát:
- Te is avval álmodol, mivel a cigány gyereke. Most már volna vacsora, de neked pénz kéne. Az isten se tudna kielégíteni.
Pataki, tragikus színész lévén, bús komoran mormogta:
- Az éj hosszú, a vacsora pedig nem örök.
Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két színészpajtását. Völgyi, mint élelmes ember nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, míg Pataki karos gyertyatartókkal ődöngött egyik szobából a másikba.
- Az apád képét nem látom sehol, Zoltán, pedig volna itt elegendő kép.
- Milyen puha ágyak! - vette át a szót Völgyi. - Mi sohasem aludtunk ilyenben.
- De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit - folytatta Pataki.
- Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás karosszéket. Nem bánom, akármi történik, én ebben a székben költöm el a vacsorámat.
Így szólt Völgyi és nyomban az asztalhoz tolta a karosszéket.
Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal. Borospalackok, sonkák, füstölt húsok, befőttek és hideg szárnyasok kerültek az asztalra.
- Bezzeg a mostohaapád nem éhezik - mormogta sötéten Pataki.
- Láttam az előszobában két pár csizmát - csemcsegett Völgyi. - Hát az olyan csizma ... olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdu Nagy Péter, a milliomos jár.
Hatalmasan ettek és hatalmasan ittak.
Völgyi észrevette a rózsaszínű dobozt, benne a szépítő szerszámokat. Nyomban kiszedegette a jó szagú fésűket.
- Ne bántsd, az anyámé - mondta Zoltán.
Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkívüli dolgot hallana:
- Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse ... Hm, az asszonyság nem sajnálja magátul a festéket. Van belőle elegendő.
- Kérlek, tedd a helyére - ismételte Zoltán és elpirult.
Völgyi a jóllakott ember kedélyességével nevetett:
- Jól van. Hiszen szeretem én is Júliát, bizonyisten szeretem, csak olyankor haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni Péterfián, a kis szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy küldhetne neked egy meleg kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a tekintetes asszonyt.
Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a színészt. Felállott és a rózsaszínű dobozt haragosan egy szekrény mélyére vetette.
- Inkább egyen, aki még éhes, igyon, aki még szomjas - kiáltotta borús hangon. - Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám, senkim. No igyatok fiúk.
- Itt vagyunk mi, a barátaid - felelt Völgyi. - A jó barát mindent pótol, igaz, Pataki?
A poharak összekoccantak.
Pataki, aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta és szeméből vad tekinteteket lövellt szerte-széjjel.
- Ezernyolcszázötvenben - horkant fel és az asztalra csapott - a Zoltán anyja Kolozsvárott a Biasini-fogadóban lakott. Állítólag a férje nyomait kereste, de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A jurátusokkal, valamint az osztrák katonatisztekkel udvaroltatott magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablaka alatt, meg a folyosón az udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle. Mert még csak alig egy esztendeje veszítette el férjét.
Völgyi a homlokába sodorta fürtjeit.
- Asszonyhűség - röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott ... Nagy költők sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sohse lehet csillag, hogy párja nyomába járhasson. Az csak a gyarló földön marad.
- Igyunk, fiúk, hagyjuk a múltat - kiáltott fel Pataki. - Zoltán barátunk kedve úgy is zord már, mint a süvöltő éjszaki szél. Daloljunk inkább egyet.
De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban voltak, midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.
- Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony - dadogta alig forgó nyelvvel.
Visszamentek a szobába és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a pálinkát.
- Hol a tanár ágya? Hadd köpjek bele - kiáltott fel Pataki.
Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán belefeküdt sáros csizmájával a selyem paplanra.
- Juliskám - kiáltotta. - Hol vagy Juliskám?
Völgyi mámorosan röhögött és nyomban másik ágyba ugrott ... Sipogó hangon felelt:
- Itt vagyok, drága uracskám. Gyere, csókolj meg!
Hancúroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a fejét a párnára:
- Jaj, állj meg szoba, állj meg világ ...
Lehunyta a szemét és mélyen elaludt.
Völgyi szintén elnyújtózott:
- Egy negyedórácskát én is pihenek - dörmögte mintegy önmagának és belebújt a puha ágyba.
Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket.
- Keljetek fel, mert kikaptok a tanártól.
De azok úgy feküdtek, mint a halottak.
- Istenem, mi lesz most? - kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve, mámorosan járt fel s alá. A bútorokba belebotlott, a székeket megrugdosta.
Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette és az arcához szorította.
- Édesanyám, édes, szép asszony-anyám - rebegte.
Elfújta az utolsó gyertyát és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét a feje alá tette.