Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Figyelő · / · A szerelem gyermeke

A szerelem gyermeke
H. Bataille színműve
Fenyő Miksa:

Bataille-nek utolsó előtti darabját, "A balga szűz-et nem ismerem. A darab témája - a javakorbeli nős férfinak és egy gyermekleánynak szerelmi regénye - mélyen megragadott, s a téma lehetőségeit, perspektíváit sokáig és gyöngéden hordoztam magamban. Ez a szentimentális gyöngédség, mellyel e témát úgyszólván kisajátítottam magamnak, a mód, ahogy drámaivá izmosodott bennem - dialógusok és felvonások nélkül -, ahogy lassanként beleszivárgott életembe kikapcsolhatatlanul, mindez lehetetlenné tette számomra, hogy Bataille drámája, Bataille megcsinálása, különösen pedig Bataille dikciója iránt érdeklődjek. Nem azért mondom ezt el, mintha a vallomásomnak különös értéket akarnék tulajdonítani, hanem mert ebben bennfoglaltatik Bataille művészetének a kritikája. Bataille témáját és Bataille megcsinálását egy pillanatig sem tudom együtt értékelni és élvezni: a téma - mintha centrifugális erő hajítaná el - különválik a formától, külön életet él, a forma pedig így magában értéktelen anyagként omlik össze. "A nászinduló, "A meztelen nő, "Colibri mama... mindegyiknek értékes a témája, s joggal tart számot érdeklődésünkre, de egyetlen jelenetét, a fejlesztésnek egyetlen mozzanatát sem tudja elfogadtatni velünk az író: a története rendesen túlburjánzik az emberein - egy pillanatra, egy lélegzetvételre sem szabad magunkhoz térnünk -, s akciójának minden egyes mozzanata valóságos ökölcsapásként hull alá.

Legyünk igazságosak. Bataille kezdetei megtévesztőek voltak. A Mama Colibri nem egy jelenetén érzik, hogy a szerző még nem is régen versírói, költői babérokra vágyott: az akció halkabb, finomabb vonalú, igazi és igazán zokogó szenvedélyek reszketik át, a szerző még beéri azzal, hogy egy-egy emberibb gesztussal megragadja, megindítsa a nézőt s nem törekszik arra, hogy minden egyes jelenetével leigázza s az érzéseit bármily brutálisan kiváltsa. Hogy ez ígéretes kezdetekből, mely Franciaországban is, nálunk is nem egy finomlelkű és hozzáértő embert megtévesztett ("la comédie de M. Henry Bataille est une de ces oueuvres qu'il faut retenir au passage et mettre aussitôt "ŕ leur rang, car elle révčle un talent vrai et elle correspond "ŕ un état nouveau del'art dramatique), hogy a kezdetből miképp fejlődött ki Bataille-ban az - elismerem: jobbízlésű Bernstein, azt nehéz megmagyarázni. Az "état nouveau de l'art dramatique nem mindig és nem feltétlenül van összefüggésben az író tehetségével és művészi meggyőződésével, igen gyakran azoknak a sikereknek a hatása alatt áll, melyek az írókortársak a közönségben kiváltottak. Hogy ezeket a sikereket tudatosan számbavette: ez alól a vád alól Bataille-t nehezen menthetjük fel.

Új darabjában, "A szerelem gyermeké-ben is vannak megkapó momentumok. "Tehetek én róla - mondja Liane Orland -, hogy inkább vagyok szerető, mint anya. (Nem emlékszek már egészen határozottan a szavakra, de az értelmük ez.) Bizonyos: ez a konfliktus megragadja az embert (egyébként a Colibri mamában is kaptunk ízelítőt ebből a konfliktusból), e mögött mély és megrázó dolgokat sejtünk. Ez a fő téma B. új darabjában, határozottan értékes pszichológiai lehetőségekkel, emberi sorsokkal teljes, gondolkodásra, elmélyedésre késztet, de a maga igazi mivoltában sehogy sem tud beilleszkedni Bataille drámájába. A téma csak ürügy e darabban, arra jó Bataille-nak, hogy a külső összeütközések egész sorát idézze fel, csinált szenvedély-orkánokat zúdítson a színpadra s arra jó nekünk, hogy félretéve minden Bataille-i kigondolást, a magunk módján alakítsuk témáját. "Inkább szerető, mint anya..., de mi úgy szerettük volna, ha Liane Orland is, meg Maurice, a törvénytelen gyermek különb emberek, emberebb emberek... - lehetetlen, hogy ne emlékeztessem az olvasót Schopenhauer Johanna és Schopenhauer Arthur viszonyára - ha hinni lehetne bennük és - ez a legfontosabb - érdeklődni irántuk. Majdnem minden helyzet, melyet az író megkonstruál, érdekes - s ez sikerének titka -, de nincs egyetlen ember e darabban, akinek személye, sorsa érdekelne bennünket. Az első jelenettől az utolsóig... amikor az államtitkárnak meghívott Rantz felbontja tizenhét esztendős viszonyát Liane-nal, amikor a szerető megvallja bánatát törvénytelen gyermekének, amikor ez a vallomás közelebb hozza egymáshoz az anyát és gyermekét, amikor az asszony kétségbeesett küzdelmet folytat szeretőjéért, amikor a fiú fegyvertársául szegődik és a legaljasabb (etikailag: aljas, esztétikailag romantikusan kieszelt) eszközökkel igyekszik az anyja volt szeretőjét visszahódítani, amikor Rantz letöri támadóját, amikor mégis visszatér és feleségül veszi szeretőjét, csupa érdekes helyzet. Azért mondom, "helyzet és nem "jelenet, mert mindez csak beállításában érdekel; abban a pillanatban, amint szembe vannak állítva, már végeztünk is velük, amit mondanak, ahhoz már semmi közünk, mert érdektelenek, alacsonyrendűek és hihetetlenek, akik mondják. Innen van az, hogy a csupa érdekes helyzet dacára B. új darabja meglehetősen unalmas.

Ahogy sorba veszem B. darabjának alakjait, talán Liane az egyetlen, akiben emberi vonások vannak, aki nem figura. A közönséges nőstény, aki karmaival száll harcba a kanjáért, hogy visszakapja, megtartsa... ahogy az író ezt az asszonyt négy felvonáson keresztül rikácsoltatja, az - mert valami belső igazságot lehetetlen megtagadni ettől az alaktól - lehet kitűnő produkció, de semmi esetre sem művészet. Maurice-ot a darabban mindenféle formájában megismerjük mint passzív álmodót, mint ravasz cselszövőt, mint causeurt, mint dadogót, mint a tett emberét, mint a lemondásét. Csak Prince úr Maurice-át ismertem eddig ennyiféle kiadásban. Végül Rantz, aki saját személyében egyesíti Bataille darabjának minden gyöngéjét.

Ami megmaradt a darabból, az a téma és Alszegi Irmának igazán briliáns játéka.