Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Bálint Aladár: Idegen földön

Bálint Aladár: Idegen földön
Arles

Tarasconba Daudet, Arles-be Van Gogh nyomaiért jöttem. Nem tényekért, adatokért, hanem motívumokért, hogy lássam azokat a helyeket, amely munkáik levegőjét teszik.

Tarasconban megtaláltam Tartarin urat; csizmadia az eszemadta. Legszebb emlékem azonban egy pap volt, aki női biciklin karikázott. No igen, a reverenda miatt.

Arles-ben Van Gogh helyett Frederic Mistral neve csap ki mindenünnen. Szobra ott áll az egyik főtéren. Vele együtt kultuszt űznek az arles-i asszonyokból. Alakjuk, fejük búbján tornyosodó zászlós főkötőjük minden képen, levelező lapon rajta van, amit ez a végtelenül piszkos város termel. Tapéták mintáit is ezeknek az asszonyoknak alakjaiból stilizálják, a tapéták szalagján pedig idézetek Mistral verseiből.

Piszkos ez a város, legillatosabb siennai óráimat élem át ismét; ez a dél, midi. Az aréna szomorúan mutatja, hogy milyen kevés fantáziával igazítja helyre a restauráló kéz mindazt, amit az apák oly otrombán leromboltak. Gyönyörűen megmunkált, pompás lendületű boltozatok, oszlopfők helyébe idétlen kőkockákat illesztenek. A római kolosszeumnál sokkalta épebben maradt meg az arles-i aréna.

Biztosnak és örök időre szólónak érezhették hatalmukat a rómaiak, hogy itt, távol Rómától, idegen törzsekkel körülvett provinciában ennyire berendezkedtek. Tudnivaló, hogy alig kőhajításnyira van innen, még egy másik római színház oszlopai szökkennek a levegőbe.

Ennyi munkát, ennyi anyagot felhalmoztak, mert ezeknek a hatalmas kőtömböknek feldolgozása több tízesztendős munkát jelentett.

Vajon hiábavaló volt-e a fáradságuk? És ha mi csinálunk valamit, épületet, intézményt? Hátha olyan holnap virrad ránk, hogy mindezeknek semmi értelme se lesz?

Öreg dolgok között gyakran félresiklik a gondolkodásnak az a menete, amely különben a kilőtt nyíl irányában röppen előre.

Tovább:

A román és korai gót építkezésnek kitűnő iskolája Dél-Franciaország. Róma nyomai sok száz esztendőn megmaradtak e helyen és színesre festették a primitív kereszténység ványadt, fakó kultúráját. Az arles-i lapidarium múzeumban - azelőtt templom volt - több csodálatosan gazdag ókeresztény szarkofágot találtam. A római vatikáni múzeum legszebb szarkofágjaival vetekednek.

E helyeken értettem meg legteljesebben azt, hogy egy ház, egyáltalában minden művészi termék, ha ott áll abban a környezetben és arra az időre szabva, ahová való, ha nem erőszakolták idegen dolgok közé, tökéletesen megmagyarázza önmagával és környezetével keletkezését, mineműségét, rendeltetését. Szépségeihez nem kell kulcsmagyarázat.

A sík földön elnyúló házak kis emelkedésű fedeleihez csak egy puritán ornamentikájú tömzsi tornyot ragasztunk, ott a román templom. Apsis, hajó-elosztás és egyebek már az egyházi funkcióból következnek.

Lángolnak a tágas place de Republique kövei. A tér közepére éles árnyékot hasít Marsnak a városház tornyán őrködő vasszobra. A forró napsugarak odújukba kergettek minden józan embert.

Egymagam csavargok, míg meg nem állít a Saint Trophime román kapuja. Végül a templomban vagyok.

Csakhamar betelek a homályos, hűs falakkal és találomra végigmegyek egy folyosón. Öreg kolostor négyszögletű udvarának tornácára jutottam. Középen megsárgult fű, bojtorján. Egyedül vagyok.

Amit látok, szemem fogja fel csupán, mint egy önmagától működő magára hagyott független organizmus. A csendnek, idegen, új képeknek teljessége, túlfűtött, szinte nyomasztó mód terhes szépségek sokasága kilendít az öntudat centrális menetéből és csak pillanatokra eszmélek.

Érzem, hogy ketté vagyok osztva, a másik (nem tudom, melyik az igazi) énem valahol messzi, odahaza lehet, verekedik, él, dolgozik. Amelyik az emberek tudatával, külső dolgokkal, múltammal kapcsolatot tart. Itt nem maradt belőlem egyéb, mint széjjelzilált, egymással nem korrespondáló szervek tökéletlen gépezete, egy nagy elámulás.

Nézem a román oszlopok sorát, az oszlopfejek kövér ornamenseit, az oszlopok elé rakott római pilléreket. Valamikor római épület állt e helyen. Testvéri békességben támasztják egymást az oszlopok. Felbukkan egy szikrapattanásnyi időre annak az elgondolása, hogy e lakatlan csendes hajlék, ahol Róma isteneinek roncsaira új istent raktak, azt az istent, amelynek immár omladozó kapujára papírpatronnal rámázolták a francia pugris soha komolyan nem vett szentháromságát, a Liberté, Egalité, Fraternité pátosszal bélelt hazugságát, e hajlék, ezek az oszlopok az emberi kéz alkotása, a pozitív, a meglevő valami, ez az igazság, az élet, a Munka, még roskadozva is örök isten. Minden más lepergett róla, szenteltvíz, korszellem, katolicizmus és más egyebek.

Azután tovább bámulok. Pattog a száraz fű és óvatosan felemeli fejét egy teknősbéka. Bíborszínű álmok, lángok, tömjénfüst, eretneknyúzás, harangkongás mind elcsendesedett, és az egész kolostorban az egyedüli élő teremtés, aki oda tartozik, egy teknősbéka.

Magam mellé rakom. Már ketten vagyunk. Csendben, csodálkozva. Jól megférünk egymás mellett, míg csak meg nem zavar egy sekrestyés vagy micsoda. Erővel magyarázni akar és meg akar mutatni mindent. Hiába mondom, hogy nem vagyok semmire sem kíváncsi, nem tágít. Végül ott hagyom őt is, meg a teknősbékát is.

A város határán szőlők, olajfaerdők között Van Goghra eszmélek. Így nyersen, elevenen látva mérhető fel csak az a keserves küzdelem, mellyel motívumait ki kellett, hogy keresse, amit különben ő maga is felpanaszolt.

Hullámos felületek, tagolatlanok, ezüstnek, halványzöldnek nagy változata, amely azonban más színek szegénysége miatt egyhangúvá válik. A komplexum annyira tömött és kisváltozatú, hogy a formák kihámozása és a tájék rajzának megállapítása gyakran reménytelen kísérlet.

Hosszú csavargás után visszatérek a városba. Beesteledett. Piszkos csatornák szélén, alig ölnyi széles utcákon keresztül igyekszem szállásomra. A fülledt forróság olyanná teszi az utcák öblét, hogy katlant képzelek a város helyébe, a sötétség levében úszkálnak a fáradt, izzadó emberek, a kordét cipelő lovak, végül tekintélyes számban a kutyák.

Az egyik kapu előtt csatakos földön, fülig piszokban hever egy kutya. Kopaszra van nyírva, de hosszú fején bodrosodik a forgács formára lefelé lógó hosszú pamat. Olyan, mintha emeletes allonge paróka borítaná.

- Szervusz, Colbert - köszöntöm őt és tovább bukdácsolok az apró hegyes kövek között.