Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Disputa

Disputa
Ignotus:

Mily szerencse, hogy nem szigeten élünk, hanem népek milliói vesznek bennünket körül! Ezt nem gúnyképpen mondom, hanem őszinte s hálás meggyőződéssel, ugyanolyannal, amilyennel Apponyi Albert grófnak azt a figyelmeztetését olvasom, hogy "vigyáznunk kell, nehogy olyan választójogi törvényt hozzunk, melyet a művelt külföld, amely ügyel ránk, igazságtalannak ítélne a nemzetiségek iránt... Ebben nagyon is igaza van Apponyi grófnak - s nem értem, hogy az ő vezértársa, Kossuth Ferenc hogy gondolhatott ezek után olyan választójogra, mely a magyar nyelv tudásához van kötve, olyan országban, melynek fele lakossága idegen nemzetiségű! A művelt külföld kiseprőzne bennünket Európa közepéről, ilyen jogfosztó intézmény miatt - de nem kell azt hinni s abban az ábrándban ringatózni, hogy a művelt külföld csakis a nemzetiségeinkkel törődnék s a magyarsággal nem. Mindennel törődik s mindenkivel, s vízszintes disznóságokat, egész néprétegeken vagy foglalkozási nemeket elkövetetteket éppoly rossz néven vesz, mint egyes fajokon elkövetett függőlegeseket. Vigyáznak ránk s nem mindegy, hogy mit csinálunk - hála istennek! Ez a mai nagy nemzetköziség haszna a nemzetek számára - s ha régebben is lett volna ilyen nemzetköziség, a lengyel nemzet még ma is megvolna.

-

Az osztrák válság megint kitört és sokan mondják kárörömmel, hogy íme a híres népparlament nem oldott meg semmit! Nem is. Csakugyan nem oldotta meg azt a problémát, hogy lehessen Ausztriát népeinek és népének ellenére kormányozni - a népparlamenttel. Az átkozott, a makacs, a merev népparlament erre nem alkalmas, és megint csak a tizennegyedik paragrafushoz kell nyúlni. Hogy' állt elő a mai helyzet? Úgy, hogy Gautsch báró, a népparlament apja, összeveszett a szocialistákkal, mert nem hajlandó demokratikus politikát csinálni, a szocialisták pedig nem hajlandóak antidemokratikus politikát támogatni. Ha a kormány demokratikus politikát csinálna: volna parlamentje, kormányozhatna alkotmányosan, a munka nem akadna fenn s nem kellene tizennegyedik paragrafus. Vagyis nem a népparlament mondott csődöt, hanem az osztrák hivatalos politika, mely a parlament becsukásával s a 14. §. előrántásával maga állítja majd magáról a bizonyítványt, hogy Ausztriát népének s népeinek akarata ellen kormányozza.

-

A Wiener Werkstätte Wagnerestől és Klimtestől és minden derék- és utóhadastól lerándulni készül ide Budapestre - s az embernek lehetetlen, hogy eszébe ne jusson egy ugyancsak bécsi műhelyesnek, a nagy lakásberendező Max Schmidt úrnak az a halhatatlan mondása, mellyel műhelye hulladékait csomagoltatta egyszer össze: Für die pester Juden ist das gut genug!... nem mintha a bécsi művészet-megváltó csoport egy-egy embere ellen nagy kifogást kellene tenni. Wagner mester nem egy igen szép házat épített; szép ifjúkori munkája a mi Rombach utcai zsidótemplomunk belseje, szép ötlete a bécsi steinhofi templom elegáns kupolája - de rá s a bécsi szecesszióra mégis legtipikusabb a bécsi postatakarékpénztárnak tőle származó épülete, mely egy szomorúan sivár kaszárnyafelület, azzal téve egyénivé és eredetivé, hogy nagy márványlapjai közepükön fejes szeggel vannak rászegezve falának vigasztalanságára s ettől olyan, mintha himlős volna. Klimtről sem lehet eltagadni, hogy ízléses díszítő, de a portré végre sem huszárnadrág, hogy a sujtásozás jobbá vagy szebbé tenné. A bécsi szecessziónak az a szerencsétlensége (jobban mondva: az volt a szerencsétlensége, mert hol van már a bécsi szecesszió?), tehát: az volt a szerencsétlensége, hogy amily igaza volt az epigon-akadémikusság szidásában, annyira csak eltökélte, hogy más valamit kéne csinálni, de ez a más valami nem jutott eszébe. (Az osztrák politika is ilyen; minden bölcsessége abban merül ki, hogy man müsste etwas machen, csak az etwas nem jut eszébe.) Az epigon akadémikusságnak az volt a baja, hogy nem sarjadt volt az emberei idegzetéből, lelkéből, bőralattiságából, hanem csak hideg ésszel eltanult és utánzott volt. E hivatalosságnál azonban semmivel sem különb az olyan forradalom, mely szintén nem az idegzetből sarjad, hanem észbeli munkával s eltökélt keresgéléssel ábdálódik össze. Azt az etwast, ami más legyen, mint az epigon-akadémikusság volt, a bécsi szecesszió kereste égen-földön, Asszíriában, Egyiptomban, március előtti időkben, mindenfelé kívül, csak belül, az emberei legbelsejében nem mozgott semmi. Így éppoly gyökeretlen, hideg, fonnyatag és hatástalan álművészet sarjadt ki belőle, mint az epigon-akadémikusság volt s bécsi benne (éppúgy, mint az új-osztrák irodalomban) legfeljebb az a kisszerűség és vékonydongájúság, mely babiloni s egyéb monumentális művészetekből szedett adalékaihoz képest még gyászosabban ványadttá teszi. Ezért nem is hatott - mert nem volt természetes növevény - semerre; ezért hervadt el időnek előtte; ezért jutott már tíz év múlva arra a sorsa, hogy bepakolják s lehozzák, mint a hangjukat vesztett operaénekeseket, a pesti zsidókhoz; ezért vonul el áradata még Bécs fölül is nyomtalan, mint ahogy elvonult annak idején a neoromantizmus s mint ennek, csak egypár sokba került, tehát le nem rombolható ház fogja még két-három, tíz évig emlékét megőrizni az utód számára, ki sétája közben értetlenül áll meg majd az árván szégyenkező furcsaság előtt, s nem hiszi el, ha megmagyarázzuk neki, hogy ezt harminc éve előtt stílusnak, művészetnek, megváltásnak szánták

-

Bode titkos tanácsos urat megint leleplezték, mégpedig végképp; Abels bécsi műtörténész okmányokkal bizonyította be (a Nemes-féle gyűjtemény Rembrandt képe alapján), hogy a nagy szakértő műkereskedőkkel való pakli-érdekek szerint változtatgatja a képek valódiságára vonatkozó szakítéleteit. Nem első kitudódása volt ez a nagy szakértő kis üzleteinek, de a mostani eset annyira nyilvánvaló, hogy a nagytekintetű titkos tanácsos úr sajtópert sem mer indítani, hanem a kellemetlen ügy elől hirtelen átvitorlázott Amerikába. Minket ez a dolog azért érdekelhet, mert a titkos tanácsos úr, természetesen, a budapesti sznobságnak is legtöbb mandarinja és képítélőszéke, és sok jó magyar pénzek folyhattak hozzá provízióképpen mindenféle képvásárlások után, melyek miatt néhány év óta a pesti műpártolást a nemzetközi képpiacon olyan ígéret földje gyanánt emlegetik és nevetik, mint ahogy a régi felfedezők matrózai röhöghettek a vadembereken, kiknek üvegkalárisokat s pakfonkanalalakat adtak el aranyporért s elefántcsontért. Budapest az a város, ahol a festők éhenhalnak, de a képágenseket mecénátus címén megteszik aranysarkantyús vitéznek s a titkos tanácsos úr esete megtaníthatna már bennünket arra, hogy a művészetek pártolása helyett jobb volna, ha egy kicsit törődnénk a művészekkel.