Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Attila

Karinthy Frigyes: Hit és haza
(Schönherr Károly darabja, "Egy nép tragédiája alcímmel, a Vígszínház bemutatója)

A tavasz és minden hájjal megkent kritikus vagy drámaíró, vagy titkos drámaíró az első perctől fogva megnyugodva és önelégülten kell, hogy mondja magának: naiv emberrel van dolgom, aki színpadi fogásokban meg egyéb ilyenekben, amire mi már egy szabadkőművesi mozdulattal vagy szóval mint tudott dolgokra utalunk egymás közt: aki mindezekben igen kezdetleges fokon áll s mindezektől igen távol keresgéli a hatás nagy problémáját. Beszéltetni nem nagyon tud, fordulatai, cselekményvezetése gyatra, kézenfekvő, hagyományos, nem meglepő, nem szellemes. Ezek a szegény emberek, akik szegény és nyavalyás viszonyaik közt szorongva keresnek valami vigasztalást, úgy mászkálnak itt a színpadon, mint elhanyagolt konyháinkban a kellemetlen és szomorú bogarak. Ismerjük őket, tudjuk, hogy sok bajuk van, attól jajgatnak úgy, talán már nem is érdekelnek.

Így szól a ravasz drámaíró.

És mégis, egészen bizonyos, hogy Schönherr recsegő és fanyar darabjában van valami abból a legmagasabb művészetből, "mely úgy elbú, hogy észre sem veszik. Naiv és szegény emberek kínlódnak és mindegyiknek egy hangja van csak, mint a sípnak. Ez a sok egy-hang azonban össze tud olvadni: becsületes és igaz művészet egésszé hangolt össze mindent és ebben az egészben van már hangulat és melódia és gondolat, amit magával visz az ember. Levegő árad a színpadról, amit rejtett erő tett össze s melyben a szagok és aromák valóságos és határozott dolgokra emlékeztetnek, mint régi könyvek doha. s lassankint érezni kezdjük, hogy itt a külön életek tragikuma szándékosan tompított és egyszerűsített, hogy egy nagyobb tragikum mélységét tehessék intenzívebbé - úgy van, egy nép tragédiáját. A sok szürke mély feketébe olvad. Schönherr az ő hivatását, a művészetet kérlelhetetlen komolysággal fogja föl, azzal a komolysággal, melyet legjellemzőbb szóval férfiasnak nevezek. Férfiasnak, mert nem bízik meg hajlékonyságában, mellyel kis dolognak a művészet láttató erejével nagy jelentőséget tudna adni - legnehezebb végénél fogja hát meg a kérdések kérdését és valóságos lelki birkózást végez vele. A munka hálátlannak látszik. Schönherr lelkünkhöz azon az oldalon próbál közeledni, ahol érzékenységünk aránylag a legtompább: különösen legtompább korunkban - a kollektív érzések oldaláról. Humanista korunk az egyénnel annyit foglalkozott, hogy azok az érzések és gondolatok, melyek az "emberiség fogalma köré nőttek valamikor, szubjektíve alig hatnak már (pedig bizonyos, hogy valamikor igazi könnyeket tudtak ejteni az emberek a haza sorsán, s homályosan emlékszem még, hogy tizenhatéves koromban egyszer reggel, az ágyban hangosan fölsírtam arra a gondolatra, hogy nem boldog a magyar). Nyakig vagyunk a romantikában s egy hisztériás asszony szerelme minden népnyomornál jobban érdekel. Annál meghatóbb, hogy Schönherr mégis megindulást tud kelteni bennünk, kik csak egyéni tragikumok iránt vagyunk érzékenyek - egy nép tragédiáját egynek tudja mutatni s organikus érzésünkké tudja tenni. Az utolsó felvonásban, mikor Rott emberfölötti erőfeszítéssel elengedi a vad lovas nyakát, ki elűzte őseinek tanyájáról s közvetve gyermekét is megölte - elengedi nyakát s elfordulva, fogcsikorgatva kezét nyújtja neki, mert meg vagyon írva: "szeresd ellenségedet, s mikor e mozdulatra a lovas megsemmisülve töri össze kardját: e pontnál minden színpadiság s maga a színpad eltűnik: néma és kifejezhetetlen erők súlyos dobbanását érezzük. egy percre borzongatva suhog át rajtunk a régen elfelejtett és régen megtagadott: az Elvont Eszme. Valami elhúzódott a rivalda előtt: a kulisszák mögött Luther Márton áll s int nekünk: "Itt állok, mást nem mondhatok - Isten engem úgy segéljen!

Schönherr írónak s művésznek talán középszerű. Akik a művészt sajátlag femininnek szeretik képzelni, az ő férfiasságát feltétlenül művészietlennek kell érezzék - mi néha még futólag megragadjuk egy régi elméletünket, mely szerint az írás több, mint művészet. Schönherrtől mindenesetre Krisztus szavaival búcsúzunk: távozz békében, a te híved tégedet megtartott.