Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám

Szomory Dezső: Meyerbeer

Vasárnap délben volt és Talpa Kázmér zeneköltő az előszobájában várakozott. Itt szőke napfény derengett a szürke falakon s holmi szegényes kisképeken, melyek a falakat díszítették igen siralmasan. Valami vidám és jóízű nyomorúság hangulata terjedt. A szomszédos konyhában holmi bizonytalan cselédleány a tányérokat mosta, zajos csörömpöléssel. Pirított hagymák s megperzselt mártások maró illata szállott a zeneköltő hosszú s vékony orra köré, amelyen a cimpák kidagadtak. Felkuszált és torzonborz fejét lappangó bánatok folyták körül láthatatlan koszorúkkal, hervadt levelekkel. Szürkén ült itten a napfényben és a sápadt arca világított. A szemek megriadva néztek. A szája megtelt kesernyés ízekkel. A szíve nagy izgalmakat hömpölygetett. Egy kicsi cilindert gyötörgetett kesztyűs kézzel. Elavult és bő kesztyűje volt, s az ujjak itt-ott kiserkedtek belőle, a rövidre nyírott körmökkel.

Akkor hirtelen megnyílt az ebédlő ajtaja s Rosenfeld kigurult. Gömbölyűn, mosolygón és vidáman gurult ki, mint egy rózsaszínű hordó, mely tele van zamatos illattal.

- Alászolgája - szólott Talpa Kázmér és fölállott.

- Jónapot - felelt a gömbölyű ember rózsásan és jóindulattal. - Tessék bejönni. Tessék csak bátran bejönni.

- Köszönöm - dadogta.

A szoba is tele volt jóízű illatokkal, pirított hagymákkal és perzselt mártásokkal. Az asztalon egy kétesen fehér vászonfelület olthatatlan makulákat jelzett régi falatozásokból. A szőnyegen kenyérmorzsák tömörültek, pihenve, mint a legázolt molytömegek. De a háttérben egy zongora állott súlyosan és leborítva hímzett terítőkkel, holmi virágdíszben is és két karcsú gyertyával rajta, ami egy zordonan kikészített ravatalhoz tette hasonlóvá. Mégis a zeneköltő szeme békén megpihent rajta. A zongora látása s a zenei képzet, mely a hangszerből fakadt, némi enyhítő hatásokkal fújták át izzó riadalmát.

- Köszönöm - mondotta még egyszer s egy székre ereszkedett. A cilinderét, a kezét is gépiesen, mint a báb, elhelyezte az ölében. Aztán alázattal és epekedően elmerengett a Rosenfeld arcán.

Emez egy pillanatig nézte a zeneköltőt, valami bizonytalan és sértő szakértelemmel. Aztán megszólalt:

- Igen örülök, hogy eljött - mondta -, igen örülök, kedves Talpa Kázmér úr. Mi csak afféle egyszerű népek vagyunk de azért nem igen búsulunk, mert nekünk is jut olykor egynémely zsírosabb falat az élet javából, óh igen. Vasárnap mindig kitűnően ebédelünk, néha másfél óráig is ebédelünk. Maga talán láthat máshol díszesebb berendezkedést, de maga tudja jól, hogy nem minden arany, ami fénylik. Itten kissé szűken vagyunk, igaz, de a szénánk rendben van.

- Óh, tudom - felelte szerényen és elhárítóan. - Rosenfeld úr jómódú ember hírében áll. De engem, bevallom, az effajta hiúságos dolgok kevéssé érdekelnek. Én, tetszik tudni, hegedűművész és zeneköltő vagyok. Klytemnaestre és Abigél című operám, igaz, még nem került előadásra, de azért nem lehet tagadni, hogy én szerzettem azt.

- A világért sem. Azt nem lehet tagadni - vetette közbe Rosenfeld rokonszenvvel, de merőben tájékozatlanul.

- A jövő - folytatta Talpa Kázmér -, a jövő az enyém. Azt hiszem, az enyém - tette hozzá ösztönszerű kétkedéssel, mert elfáradt lelkületében már-már elapadt a remény.

- A fő az önbizalom - jegyezte meg Rosenfeld.

- Igen - felelte kábultan.

Egy percig hallgattak. A konyhából még egyre bezengett a tányérok csörömpölése. Aztán Rosenfeld hirtelen kiegyenesedett zömök lábszárain. Kopasz feje megfénylett a beözönlő napvilágban. Egy nagyot csettintve a nyelvével, vidáman szólott:

- Tehát ön szerelemes a leányomba, a szőke Flórikámba?

- Igen - felelte eltikkadva.

- Ezért jött?

- Ezért.

- Hogy megkérje a kezét?

- Igen.

- Jól meggondolta a dolgot?

- Ezen nincs mit gondolkodni - mondotta egy rideg kézmozdulattal, mely a végső elszántságot jelezte.

- Dehogy nincs. Maga egypárszor együtt hegedült a leányommal, akarom mondani, hogy ő zongorázott, maga meg kísérte a hegedűn. Ekkor nyilván látta maga, hogy a leányomnak milyen gyönyörű fehér a keze, még fehérebb, mint az elefántcsont-billentyű, amelyen végigvonul. A varázslat megejtette magát. A varázslat már másokat is megejtett. De próbáljon maga, kedves Talpa, öt percig józan és okos ember lenni s nem holmi zeneköltő benne az eksztázisban. Én, lássa, bevallom magának őszintén, hogy a házasság komoly és bonyodalmas dolog. Nekem például sokat kellett kínlódnom, amikor a feleségem elvált tőlem.

- Tőlem nem fog elválni és én sem fogok elválni soha - felelte a fiatalember lelkesen. - A szívem örökre Flórikáé! A szívem, mely tele van szerelemmel.

- A szerelem! - ismételte az ember a végsőkig meggömbölyödve. - A szerelem nagyon jó. A szerelemért érdemes élni és szenvedni. Liebe ist alles, ahogy az elvált feleségem mondta volt. Egyébként bevallom, maga igenis konveniálna nekem. Van magában valami vidámság, hogy is mondjam, valami komikum, amit szívesen elnézne az ember. Maga nem közönséges ember a mélabús és nedves szemével, mint egy nyúl és tömör hajával, mint egy sárkefe. Tudniillik azért beszélek magával ilyen intimusan, mert már-már vőmnek tekintem.

Talpa Kázmér kesernyés boldogságot érzett. Ellankadt önérzete érzékenyen szűrte át a bántó szavakat, de pihegő lelke megenyhült a ragyogó perspektívák előtt. A mélyben Flórika világított, fehér kezével a fehér billentyűkön. Vonzó és derűs lénye mintegy zenei képzetekben bontakozott elő s a gyöngéd lelkének, az üde testének úgyszólván melodikus csengése volt. Valami nagy öröm zengett, a gyönyörnek édes hárfapengése.

Kissé elborultan és kiszáradt torokkal rebegte:

- Köszönöm, hogy a vejének tekint. És köszönöm, hogy Flórikát nekem adja.

- Rendben van, fiatalember - felelte Rosenfeld -, egészen rendben van. Flórika a magáé!

S jóízűen a zeneköltő vállára csapott.

Emez félénken magyarázgatott.

- Havi hatvan forintot keresek mint operai zenész. Tudniillik kissé el vagyok kallódva ottan s az úgynevezett második hegedűk legvégiben ülök, az utolsó széksorban, a brácsák és trombonok mögött, ahol már mindennek vége van s az ütőhangszerek és réztányérok birodalma kezdődik. De ez csak egyelőre van. Ez csak olyan átmeneti állapot, amíg az első hegedűsök közül végleg elvonul valaki. Aztán keresek még vagy ötven-hatvan forintot hegedű-leckeórákkal. de mindennek tetejében ott van a Klytemnaestra és Abigél! Ha ez színre kerül, óh, akkor!

- Akkor?

- Nem tudom - felelte ingadozva, mert pillanatnyi lendületéből ismét visszasüllyedt a reménytelenségbe. - Akkor talán én leszek az első zenész az országban.

- Hát erre nekem nincs szükségem - felelte a gömbölyű ember elkomolyodva. - A leányomnak sincs szüksége erre. Legyen maga csak egy jó, pontos zenész, aki minden este megjelenik a zenekarban és hűségesen muzsikál. A leányomnak van csinos hozománya s nyilván jobb partit is csinálhatna, de ő is kapricírozza magát, s valami művészembert akar, mert a művész, tudja, olyan romantikus. Maga ne törődjön semmivel, maga csak legyen jó kis férj és nagyon boldogok lesznek.

A zeneköltő felállott. Egy pillanatra lezárta a szemét megborzongva. S az ajkát öntudatlan beszívta a foga közé.

- Hol van Flórika kisasszony? - kérdezte enyhén és epedve.

- Benn van a szobájában.

- Láthatnám?

- Most nem láthatja. Mert van benn nála valaki.

- Kicsoda?

- No lám, máris féltékenykedik! - csattant ki a gömbölyű ember idegesen. - Mit mondjak magának, ki van benn? Mondjam azt, hogy Meyerbeer van benn, hogy magának imponáljon? Mit akar maga, mit okoskodik maga? Magáról gondoskodva van, örüljön. Maga a vőlegény, aki szerénységre és tartózkodásra van kötelezve. Most nem láthatja, hallja. Jöjjön el jövő vasárnap, akkor majd láthatja. Jöjjön ebédre. És Meyerbeert is megláthatja.

S ezzel gyöngéden és jóindulattal kituszkolta az ajtón.