Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Ambrus Zoltán: Drámabírálat

Ambrus Zoltán: Drámabírálat
(Második közlemény)
III.

Amíg a Nemzeti Színház drámabíráló bizottsága bizonyos ellenőri feladatot volt kénytelen teljesíteni az igazgató oldalán, vagy inkább a nyakán: a bizottság rajta volt, hogy ezzel a kötelességteljesítésével az igazgatónak ne okozzon nehézségeket. Ha a miniszteri intézkedésnek a célja arra irányult is, hogy ez az ellenőri szereplése megakadályozza olyan daraboknak az előadását, amelyek a Nemzeti Színháznak szégyenére váltak volna: a bizottság nem értelmezhette a mandátumát úgy, hogy csakis olyan eredeti darabok előadhatását szabad megszavaznia, amelyeket mindenki remekműveknek ismer el. Végre is, ha nem akar a színház érdeke ellen véteni - s hogy ezt tegye, az már nem lehetett célja a miniszteri intézkedésnek -, nem kényszerítheti bele az igazgatót abba a helyzetbe, hogy ez a bizottság túlságos szigora következtében egyáltalán ne adathasson elő magyar darabokat. Remekműveket sokkal ritkábban írnak, mint amennyi újdonságra minden színháznak szüksége van, olyan új remekmű pedig, amelyet mindenki annak ismer el, egyáltalán nincsen; nemcsak a magyar, hanem a külföldi irodalomnak a legértékesebb vagy leghatásosabb termékeiről is nagyon elágazók a vélemények, mert hiszen, kivált éppen a színházi újdonságokat, nagyon sokan és sokféle nézőpontból ítélik meg, a legellentétesebb szögekből is. Bizonyára sokkal kényelmesebb lett volna a bizottságra nézve a rostálásban az elképzelhető legnagyobb srkupulózitás és szigor alkalmazása; nemcsak azért, mert így sokkal kevesebb vállalkozásért kell a felelősséget vállalnia, hanem azért is, mert így semmi esetre se juthat ellenkezésbe missziójának látszólagos fő feladatával. De a bizottság tudatában volt annak, hogy első és fő feladata: a Nemzeti Színház érdekének a szemmeltartása; s tudatában volt annak is, hogy a miniszteri rendelkezés intenciója nem lehetett az, hogy a bizottság, mandátumának a betűihez ragaszkodva, ellenkezésbe kerüljön az intézkedés szellemével, igazi céljával, amely szintén csak arra irányult, hogy a Nemzeti Színház működése minél sikeresebb legyen. A miniszteri intézkedés sem kívánhatta azt, hogy a bizottság ezentúl vérbírósággá alakuljon át, minden drámaíróban csak vádlottat lásson, s megtorolva az apák vétkét a fiakban, úgy álljon bosszút azokon a szerzőkön, akik a régibb rezsimben szapora bukásokat szereztek a Nemzeti Színháznak, hogy az utódaikat öldösse le és szicíliai vecsernyét rendezzen az ezentúl elébe kerülő drámákon; nem kívánhatta, hogy a drámabírálók valósággal elsöpörjenek az igazgató elől minden olyan darabot, amelyben nem nyilatkozik meg shakespeare-i erő, s amelyeknek a szerzői nem a már akkreditált Katona vagy Madách; nem kívánhatta, hogy a bizottság egy cseppet se törődjék vele, mit csinál majd az igazgató, aki valószínűleg eredeti darabot is szeretne adatni, ha a bizottság egyetlen eredeti darabot se ereszt eléje, mert a benyújtott drámák közt egyetlen remekművet se talált?!... és hogy a drámabírálók így gondolkozzanak erről: "Ez már nem a mi dolgunk, ez az igazgató dolga!... Hadd fájjon egy kicsit a feje! A bizottság tehát, vagy legalább a bizottság többsége, úgy értelmezte a mandátumát, hogy neki minden olyan darab előadhatását meg kell szavaznia, amelyet tagjainak többsége előadhatónak tart s amelytől színpadi sikert is lehetett - nem várni, hanem: - remélni... mert a színpadi siker dolgában a bizonyosság csak az Isten kezében van. Nem felejthette el a bizottság, hogy a fő ok, mely a minisztériumot arra bírta, hogy a drámabíráló bizottság hatáskörének a kitágításával ettől ellenőrzést és nagyobb szigort kívánjon, mint aminőt a régi igazgató tanúsított, az igazgató-változással elveszítette minden jelentőségét. Annak idején ugyanis még az a vád is elhangzott, hogy a régi igazgató nem tudott eléggé erős lenni a sok illetéktelen beavatkozással szemben, amely irodalmi és színházi nézőpontból egyaránt értéktelen műveket oktrojált rá a kellő energia hiányából túlságosan jóakaratú és elnéző igazgatóra; és ha a minisztérium nem is adott hitelt ennek a vádnak, csak a sokat említett intézkedéstől várhatta a bajokból kivezető utat, mert a régi igazgató maga is elismerte, hogy bár egyéb nem volt rá hatással, csak a meggyőződése, a maga kritikája, az, hogy bízott az elfogadott darabok sikerében, még igen sok darabra nézve tett a színházat kötelező ígéreteket. A minisztérium, az események után nem bízva többé abban, hogy az igazgató helyesen ítélte meg és jól válogatta ki azokat a darabokat, amelyekre nézve az előadás kötelezettségét vállalta, szükségesnek tartotta, hogy mindenekelőtt ebből a lekötöttségből szabadítsa ki a színházat, akár kártérítés árán is, ha ez szükségesnek látszik. És legelsőbben is azért szélesbítette ki a bizottság hatáskörét, kimondva, hogy tekintet nélkül a vállalt anyagi kötelezettségre, ezentúl csak olyan darabot szabad előadni, amelynek az előadhatását a drámabíráló bizottság megszavazza, mert azokat a darabokat, amelyeknek egyikét-másikát az igazgató talán elnézésből, túlságos jólelkűségből fogadta el, a bizottság elé akarta utalni, hogy ez szigorúan rostálja meg azt a nagyon felhalmozódott anyagot, amelyhez az igazgató szerződéssel vagy ígérettel már lekötötte magát. Így szinte kuratéla alá helyezte az igazgatót és a darabok megválasztása dolgában a gondokságot a drámabíráló bizottságnak juttatta. Az igazgatóváltozás után azonban nem várhatott többé a bizottságra a gondnok feladata és megszűnt a szigorú ellenőrzés szüksége is. Mert az új igazgató, akit nem kötött semmi, nem az az ember volt, akinek az erélye befolyást tűrjön; hamarosan meg is mutatta, hogy se a színház művészeti vezetésébe, se más hatáskörébe senkinek sem enged beleszólást.

De különösen megkönnyítette a bizottságra nézve, hogy szabadabban értelmezhesse a mandátumát, a most megváltoztatott hatáskörmegszabásnak az a rendelkezése, hogy az igazgató nem volt köteles előadatni azokat a darabokat, amelyeknek előadhatását a bizottság megszavazta. Ha tetszett neki az a darab, amelyet bizottság többsége előadhatónak mondott: előadatta; ha: nem, visszautasította és ezzel az ügy befejeződött. Az igazgató élt is ezzel a jogával. De magából az intézkedésből az is kitetszik, hogy a bizottság inkább véthetett volna (s árthatott volna a színháznak) a szigor túlságával, mintha véletlenül túlságosan enyhén ítél meg egy-egy eléje kerülő színdarabot. Mert visszautasítás defintív, igazán határozat volt; míg az, ha megszavazta valamelyik színdarabnak az előadhatását, csak egy eljárásnak a kezdete, egy első fórumnak a véleménymondása, propozíció, amely nem kötelezte az igazgatót. Ha valamely munkát elutasít, ez döntés volt, amelyet az igazgató sem másíthatott meg; ha pedig ennek a munkának az előadhatását megszavazta. csak ajánlat, amely szerint vált határozattá vagy maradt egyszerű véleménynyilvánítás, amint az igazgató magáévá tette, vagy nem fogadta el. Ez szabta meg - világosabban, mint a szigorúságnak akkortájt sokat hangoztatott szüksége -, hogy szavazatával a színház érdekét hogyan gondozza.

A bizottság tehát úgy teljesítette a feladatát, hogy a benyújtott színdarabok közül kiválasztotta azt az anyagot, amelyet a legkülönbnek tartott, amelyet előadhatónak s a siker reményével színpadra vihetőnek mondhatott, és ezt az anyagot az igazgató elé terjesztette, hogy ez válogasson belőle; amit ő maga is sikerrel biztatónak ítél, azt adassa elő, ami pedig nem tetszik neki, azt ne fogadja el. Ha nem akart az igazgató helyett igazgatni, nem járhatott el szigorúbban; mert csak így tehette lehetővé, hogy az igazgatónak legyen miből válogatnia, hogy az igazgató valahonnan maga választhassa meg darabjait - ami a színháznál a dolgok természetes rendje -, és hogy az igazgató egyáltalán előadathasson magyar darabot is. Valaki azt mondhatná: bátran lehetett volna a bizottság szigorúbb is, mert az se lett volna baj, ha a Nemzeti Színház sokáig - akár évekig - egyáltalán nem adat elő magyar darabot, mindaddig, míg igazán kitűnőt nem talál. Hát ez is álláspont és ez is lehet színházi program; de ilyen színházi programot csakis az igazgató tűzhet maga elé, mert hiszen ennek káros következményei is lehetnek és ezekért a következményekért neki kell vállalnia a felelősséget: erre a színházi programra a bizottság nem kényszeríthette rá az igazgatót.

A mandátum lejártáig tehát a bizottság is, az igazgató is alkalmazkodott a minisztériumi rendelkezéshez, bár - amint korábban már volt szó erről - az ezzel statuált rend az igazgatóváltozás után hátrányosnak bizonyult. Három éven át a bizottság megszavazta annyi magyar darabnak az előadhatását, amennyiből az igazgatónak már módjában volt megválogatnia a színház újdonságszükségletének megfelelő anyagot; az igazgató pedig azok közül a darabok közül, amelyeket a bizottság elébe terjesztett, előadatott annyit, amennyire éppen szüksége volt, és természetesen csak azt a darabot adatta elő, amelyik neki magának is tetszett, amelyiktől ő maga is sikert remélt. Mármost, ez idő alatt is megtörtént, ami a világ minden színházában megtörténik, hogy az előadott darabok közt akadt olyan is, amelyik a közönségnek nem tetszett. Több ilyen darab is akadt, bár - meg kell jegyezni - sokkal kevesebb, mint amennyi sikerhez vagy elismeréshez jutott. De minden olyan bemutató, amely nem hozta meg a remélt sikert, kitűnő alkalomnak tűnt fel rá, hogy a drámaírók újra meg újra megleckéztessék úgy a bizottságot, mint az igazgatót.

A harmincezrek tudniillik elégedetlenek voltak a dolgok menetével, aminthogy mindig is elégedetlenek lesznek. És megállhatták-e, hogy végig ne botránkozzák azt a három esztendőt, amikor a bizottság hatáskörének kitágítása mintha valami ellentétet támasztott volna az igazgató és a bizottság közt?! Elmulaszthatták-e felhasználni azt a kedvező konstellációt, amikor a bizottságot az igazgatóval, az igazgatót pedig a bizottsággal üthették?! "Minek is van drámabíráló bizottság a világon?! - elégedetlenkedett hangosan az egyik. - Az igazgató boldog volna, ha az én finom, drága, legelső rangú darabomat előadhatná!... eped utána! És ezek nem engedik!... ezek, akikről tulajdonképpen azt se lehet tudni, hogy miért vannak a világon?! És ez a hangosan elégedetlenkedő "egyik egy nagy tábor volt. A másik, akinek a darabja a bizottságban megkapta az előadatáshoz szükséges szavazattöbbséget, nem győzött eleget érzékenykedni a bizottság tagjai helyett: "Igazán fellázító, hogy az igazgató ilyen tekintélyes embereknek a szavát kutyába se vegye!... Ezt ilyen tekintélyes embereknek nem illik, nem volna szabad eltűrniök! Vagy, ha egy kis temperamentummal volt megáldva, így példálózott: "Férfiakkal nem packázhatnék így egy igazgató, egy senki! Férfiak nem nyelik azt le, ha véleményt kívánnak tőlük s aztán fütyülnek a véleményükre! Férfiak érvényesíteni tudják az akaratukat, minden poklokkal szembeszállnak a meggyőződésükért és nem viselik el pipogyán, hogy egy senki elrúgja magától a véleményüket. Jeles férfiú létökre igazán érthetetlen, hogy ennyire meghunyászkodók, hogy ilyen utolsó dologra is képesek. A legnehezebb dolguk mindenesetre azoknak a drámaíróknak volt, akiknek egyik darabját megszavazta a bizottság és előadatta az igazgató, de a másikat vagy a bizottság vagy az igazgató nem találta előadhatónak; hanem ezek is igazodtak ahhoz, hogy honnan fújt a kedvezőtlen szél és hol az igazgatót ütötték, hol a bizottságot, hol mind a kettőt, azzal, hogy ahol ilyen ellentétek állhatnak elő, ott vagy az egyik, vagy a másik tényező nincs a maga helyén, talán egyik sem. Még olyanok is szívesen nyargaltak az igazgató és a bizottság közt föltételezett ellentéten, akiknek a darabja mind a két fórumot "megúszta, színre is került, de nem kerülhetett színre annyiszor, ahányszor a szerző óhajtotta volna. "Hja, sok bába közt elvész a gyerek!... - nyögte a boldogtalan szülő, amikor a kedves gyermek kis játékait korán játszotta el.

A képzelt nagy ellentét pedig a valóságban oda zsugorodott össze, hogy az igazgató több darabról nem volt ugyan egy nézeten a bizottság többségével, amin annyival kevésbé lehetett csodálkozni, mert ezekben az esetekben a bizottság tagjai maguk sem voltak egy véleményen. Megjegyzendő, hogy ez a véleménykülönbség csak kivételes esetekben vonatkozott a darab értékére, ellenben többször arra, hogy a szóbanforgó mű a siker reményével hozható-e szintre vagy nem. Olyankor aztán, amikor az igazgató a kisebbség (a legtöbbször csak egy szavazatnyi kisebbség) véleményéhez csatlakozott, vagy egyáltalán nem tudott bízni a sikerben; azt a darabot, amely neki nem tetszett vagy amelytől nem várt sikert, nem adatta elő - természetesen, mert hiszen az ő átlátásának, az ő ízlésének, az ő közönségismeretének s az ő művészeti programjának kellett vezetnie a színházat. Ezt a bizottság is természetesnek találta s az opponálásnak az a kísérlete, amelyet az elégedetlenek olyan lelkesen ajánlottak figyelmébe, a bizottság egyik tagjának se juthatott eszébe, nemcsak azért nem, mert az igazgató jogával élt - mert a bizottság statútumai is kötelezték rá, hogy e tekintetben deferálnon az igazgatónak -, és mert magában a bizottságban is kétféle vélemény volt a dologról -, hanem már csak azért sem, mert ha magáról a darabról el is ágaztak a nézetek, bemutatásának a kilátásairól már nem volt ekkora véleménykülönbség. Az a drámaprodukció ugyanis, amelyből a bizottság válogathatott, legkiemelkedőbb jelenségeiben sem állott olyan magas színvonalon, hogy még ezeknek a legkülönb termékeinek a bemutatása is a színház valami nagy szerencséjének, vagy éppen az igazságosztás valami különös szükségszerűségének tűnhetett volna fel; azok a különben előadható munkák is, amelyekben a legtöbb írói kvalitás nyilatkozott meg, éppen a színpadra termettség dolgában gyöngébb lábon állottak, semhogy ne látszott volna nagyon kétségesnek, vajon lesz-e sikerük vagy nem.

A bizottság megfelelt feladatának, amikor szétválasztotta a konkolyt a búzától s kellőképpen kiemelte az igazgató előtt, hogy az előadható darabokban minő írói kvalitásokat vagy értékeket talált. Ha különös figyelemmel volt az irodalmi értékre, könnyen érthető. Hivatása mindenekelőtt az volt, hogy erre vonatkozó nézetéről tájékoztassa az igazgatót, s meglehet - ennek a megbírálására nem vagyok illetékes -, hogy ez az érdeklődése nagyobb elnézésre bírta az eléje vitt színdarabok technikai fogyatkozásaival szemben, mint amekkora elnézésre a közönség is hajlandó volt, tehát: mint a színház érdekében kívánatos lett volna. De ha az irodalmi ambíció és az irodalmi eszközök méltatásában, tehát közvetetten a színműgyártó iparosokkal szemben az igazi drámaírók mellett igyekezett érvényesíteni a szavát, csak természetes volt, hogy éppen a drámaírók, a harmincezrek legyenek azok, akik arra támaszkodva, hogy egy pár eredeti darab nem tudta meghódítani a Nemzeti Színház közönségét, meginterpellálják és azt kérdezzék tőle: "Ha még arra se vagy jó, hogy keresztül tudd erőszakolni az én darabomnak az előadatását, mire való vagy hát tulajdonképpen?! szükséges vagy-e egyáltalán?!

(Harmadik és utolsó közlemény következik.)