Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Disputa

Disputa
Laczkó Géza: For shame!

Alexander tanár úr meg van botránkozva, mert csekély személyem "lesajnálta a pedagógiát egy egészen igénytelen cikkecskében. Ez igénytelen cikkecske nem a Magyar Figyelőben jelent meg és nem hemzseg a magyar szórendi hibától.

Mindenekelőtt igen köszönöm, hogy a tanár úr engem, középiskolai tanárt "tanártársának nevez, bár közismert naivságommal úgy sejtem, hogy e stílvirág csak azt célozza, hogy engem csak mellékesen elintéző felszólalását nem az egyetemet védő egyetemi tanártól, hanem a magyar össztanárság egy jeles képviselőjétől jövőnek tekintsük.

Dicsekedve említi a tanár úr, hogy azelőtt se tudtak a tanárok sokat a pedagógiából, de hallgattak róla. Erre én mondom: For shame! Mért hallgattak róla? Az elégedetlenség szüli a javulást. Különben sem hihetem el, hogy így áll a dolog, mert sok, ma tekintélyes pedagógus s mind "azelőtt-ről való. Élnek, írnak, működnek - s többnyire jól. Szememre hányja továbbá a tanár úr, hogy azért írok pedagógiáról, mert nem értek hozzá. Engedje meg, hogy ebben - csak az egy, rendszeres tudományt nem tanult és nem becsülő Rousseau-ra hivatkozva - illusztris pedagógusok példáját kövessem. Különben az se olyan nagyon biztos, hogy nem értek a pedagógiához. Amellett úgy sejtem, hogy a tanár úr szigorú ítélete csak azt jelenti, hogy te ne beszélj, mert nem tartozol a tagsági jegyekkel és híg értekezésekkel tudóssá patentírozottakhoz.

A tanár úrnak ellenem szegzett fegyvere reneszánsz mívű.

Tanár úr, én nem azt írtam, hogy a pedagógia története semmit sem mondhat a mai gyermekek neveléséről. Csak azt voltam bátor kipiramidálni, hogy a pedagógia (nem a pedagógia története, tanár úr!) kicsit eltolódott nem a jelen, hanem a mindenkori jelen gyermekneveléstől. Piramidális (én kiírnám: ostobaságokat) dolgokat talált a tanár úr kis cikkecskémben, pl. mondja idézve tőlem: "A pedagógia története alig szolgáltat egyebet kuriózumoknál. Tény, hogy ezt mondom cikkecském hetedik bekezdésének első mondataképpen. De a nyolcadikban a kuriózumokon kívül fölemlítem az általános eszméket is, sőt állítok is róluk egyet-mást. A kilencedikben pedig ki bátorkodom emelni, hogy óriási haszna lehet a pedagógia története tanulmányozásának. Itt is állítok egyet-mást. Igen megtisztelt volna a tanár úr, ha az állításaimat támogató érveket dönti meg és nem elégszik meg ez állítások csonka idézésére alapított lesajnálásával. Nem veszi, ugye, senki rossz néven, hogy itt Mikszáth jut eszembe, akit megkérdeztek az új irodalom legnagyobb berzenkedése idejében, hogy mit tart az irodalom forrongásáról? A jeles humorista kérdéssel felelt: "Hát van forradalom?

Azonkívül nem tudok elég jól németül, mert nem egészen értem azt a mondatot, amit a tanár úr ír: a neveléshez "tapintat és művészet nem elég, azt kell pedagógiával látóvá, céltudatossá, vezérlővé tenni. Látó, vezérlő? Ezek csak szavak. Aminthogy az is csak szó, hogy filozófia vagy pedagógia története a nevelés legfőbb célpontjairól értesít bennünket. Mik ezek a célpontok? Félek, ha megnevezzük őket, kissé sok lesz a célpont. De attól is félek, hogy kisül, hogy nem csak, sőt egyáltalában nem a filozófia története szolgál ezzel a célponttal vagy mivel, hanem más... de nem akarok most klerikális-radikális eszmekörbe tévedni.

Soraim célja tiltakozás. Elmúlt már annak az ideje, hogy ellenkező véleményű embereket, ha fiatalok, egyszerűen, de udvariasan letaknyosozzunk, pardon. Ahogy Mikszáth előbbi nyilatkozata visszautasítandó, úgy vissza kell utasítani minden diktátori nyilatkozatot a tudomány és közélet terén. Mi nem vagyunk cserebogarak és nem engedjük meg, hogy egyszerűen eltapossanak. Tessék megcáfolni, amit mondunk, tessék kifigurázni, de jóhiszeműen, hátsó gondolat nélkül, érv ellen érvet szögezve. De most már rajtunk a megbotránkozás sora, hogy néhány év óta tanár a tanítványról, akár író, akár festő, akár pedagógus, szokványosan nyilatkozik az okfejtés ama pazar bőségével, amellyel a bakonyi szolgabíró Reinhardt Ödipusz-előadásáról: "Aj, de marha!. Egészséges közéletben, egészséges tudományos életben önmagát becsüli meg a bíráló, ha ellenfelét megbecsüli - és nem foglalja a bolhák iránt tapasztalt megtevését írásba.