Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Disputa

Disputa
Ignotus: Tünetek.

Ily címmel s a "Népszava hasábjain Bresztovszky Ernő két hosszú cikkben a Nyugat hitehagyásának s leromlásának tüneteit veszi észre s kereskedik miattuk, másokkal együtt, azon a gyökértüneten, hogy Babits Mihály kongregációs.

Mondok valamit, ami Bresztovszkyt meg fogja lepni: Babits Mihály nem is kongregációs. Nem mintha nem lehetne az, mert semmivel sem ígérte, hogy nem lesz az - de nem az. Sőt mondok egyebet is, mégpedig teljes illetékességgel, ami Bresztovszkyt még jobban meg fogja lepni. Azt tudniillik, hogy mielőtt Babitsnak Újpestre való áthelyeztetése kitudódott, valakinek meghatalmazása volt arra, hogy neki mai állásával egyező, sőt anyagiakban jobb és biztosítottabb állást ajánljon fel, az államtól függetlent, meggyőződéseit meg nem kötőt s nem Újpesten, hanem Budapesten - s Babits Mihály azzal tért ki ez ajánlat elől, hogy köszöni és hálás volna érte, de nem lehet hálátlan az államhoz, mely törődik vele, s nincs oka más gazdát keresni, mikor a mostani sem kíván tőle meggyőződéseibe vágó áldozatot.

Ezeket, igaz, Babits maga is megírhatta volna. De jól tette, hogy nem tette. Először is: nincs oka a maga jóságával óvnia meg a mások kajánságát a felsüléstől, s a koprofil gesinnungsriechereit önérzetének kárára kímélnie meg annak kiderülésétől, hogy akik nem mind erős írók s nem mind legjobbhiszemű bírák, egyben reportereknek sem elég lelkiismeretesek. De joga sincs: engedelmes számadással jogosítania a túlkapást, mely politikai érzéseiért feleltetne olyan valakit, ki soha politikában elő nem lépett. Ilyen embert politikai hitvallása felől faggatni épp oly rendőrködés, mint vallásossága felől azt, ki nem vesz részt vallási vitákban, vagy szerelmi élete felől azt, ki másokkal szemben nem erkölcsbíráskodik. Egy szempont még, igaz, felvetődhetnék: az, hogy akár kongregációs Babits, akár nem, de ha, mint egy pár jel mutatja, konzervatív érzésű, való-e tanárnak. Ebből a szempontból lehetne - de csakis tanári alkalmaztatása miatt - hajszát indítani ellene. Akinek kedve van hozzá annak ajánlom a módot, ahogy a klerikálisok s a nacionalisták zargatták el Temesvárról Kunfi Zsigmondot, s most Zigány Zoltánnak és Somogyi Bélának akarják elvenni a kenyerét.

Ami már most a Nyugatot, hitehagyásának s leromlásának egyéb tüneteit illeti: mondhatnám, hogy az a magának élő költészet vagy akadémiaibb felfogás, mit nagyszerű elvek mögül kicsinyes barbárság vet ellene vádul: csak egy sarka a Nyugatnak. Ha jó politikai bizonyítványra pályáznánk, rámutathatnék arra is, hogy amely mértékben mind többfelé terjed e szemle érdeklődése, annyival jobban hajlik balfelé. Kifejthetném, hogy amennyire ily mind nagyobb republikában bélyegadás kialakulhat: már impetusuk is jórészt olyanokat tesz feltűnőkké, kiknek állítólagos visszaszoríttatásán sopánkodnak, vagy kegyesen elismerik gutgesinntségüket. Ám eszem ágában sincs, nekem sem, ilyen támadással jogosítanom ezt a fajta felelősségre vonást. Eszem ágában sincs a magunk ítéletét s művészbarátaink értékét megaláznom azzal, hogy kiállok érte, hogy megmagyarázom, hogy türelmi bárcát könyörgök számára. Bánt, hogy Ady Endrét költői és felforgatói korszakosságának velünk való összeforrottságáért velünk szemben való pártfogoltatás bántása éri. Meglep a kultúraellenesség, mely nem büszke velünk együtt, hogy Babits Mihály az ő nemes művészete s mély ítélete remekeit a Nyugatban viszi a nemzet elé. De én nem játszom ki egyiket a másik ellen, egyáltalában nem teszek osztályt egyformában becsült sok művésztársunk közt, s nem játszom a vádkomédiával szemben azt a védkomédiát, hogy komédiázott vádakkal mint vádakkal számoljak le. Csak mert a szocializmus nevében is vegyül hang e lármába: azért kell szokásunk ellen mégis megállnom, hogy figyelmeztessem szocialista barátaimat, mennyire csupán tanulniok szabadna ellenfeleiktől, de mily végzetes volna, ha hozzájuk betegednének.

A Nyugaton semmiféle politika iránt nem kereskedhetik senki - ha igaz is, hogy a Nyugat radikális újságnak indult, sőt az az igazság, hogy ma még radikálisabb, mint elejével volt. Mert ez - most figyeljen az inkvizíció, ebből tán máglyát rakhat alánk -, ez véletlenség volt, azaz hogy éppen nem volt véletlen. Véletlenség volt annyiban, hogy a Nyugat nem főképpen politikai célokkal nem főképpen politikai szolgálatokra alakult, hanem művésziekre, a művészetnek a politika tolakodásától való szabadsága kiküzdésére és megtartására. De éppen nem volt, nem is lehet véletlenség azért, mert egyfelől a szabadságharcok éppúgy összefüggenek egymással, mint a reakciók, s mert, másfelől, mikor a Nyugat a szabad művészet számára követelt és vívott ki jogot, természetes menedéke lett azoknak, kiket a ma mondanivalói izgatnak, saját helyzetük sugalmaz, a feltörekvő gondolatok érdekelnek. A Nyugat valóban radikális újság, igen határozott társadalmi irányú - de éppen azért, mert nem szab írói elé egyéb kötelességet, mint hogy tudjanak írni és, ami ezzel egyet jelent, szabadon írjanak hitük szerint. Sohasem engedte, hogy programokkal, hagyományokkal, tekintélyekkel vagy bárminő szent eszmékre való hivatkozással fogják be vagy igazítsák a költő száját - s e törekvése egybeesik a politikai radikalizmuséval, méginkább a szociáldemokráciáéval, melynek jogossága áll vagy bukik a mértékkel, amennyire szabadságot tud biztosítani minden egyéniségnek. Mikor a politika dühe s a beérkezettek féltékenysége a nemzet, az erkölcs s az értelem nevében akarta Ady Endrébe belefojtani a szót, s mikor semmivel nem tudván már útját állani hódításának, darabonthajszával próbálta a hódolatot elterelni tőle: nemcsak a Nyugat, de a koalíciós Magyar Hírlap is talált volt módot, hogy ne csak művészi, de a politikai meggyőződésnek szabadságát is megvédje a politika tolakodása ellen. Nemcsak a Nyugatnak, de a radikalizmusnak s kivált a szociáldemokráciának hivatottsági próbája, tud-e és akar-e ugyanígy és minden körülmények közt s bárkinek kárára vagy hasznára ezért a szabadságért is helytállani.

Ha akadnak művészek - s nem lehet nem látni, hogy akadnak - kiket a napi élet nem lelkesít vagy nem a szabadsági politika az, ami lelkesít: az nem vonja ki őket e politika védelme alól. De (ha és amennyire e művészek becsületesek, viszont nem becsületesen nem lehet művészit teremteni), de, mondom, valóban tünet, mely magába szállásra késztetheti a radikális, a szabadsági, a szocialista törekvést, hogy minden feladatának megfelelt-e, minden kötelességével számol-e, s nem esett-e valahol mulasztásba, vagy nincs-e valami felé valami híja, ha ezek a legérzékenyebb és belső természetüknél fogva legbecsületesebb és legőszintébb közhangulatmutatók el-elhajlanak tőle?

Én nem mondom, mert nem látom, hogy az a szociális vágyakozás, melyben való találkozásuk annyi értékes férfiúval hozott barátságba, valahol hibás, hamis vagy fogyatékos volna. De aki azt látja, hogy megmutatkozik egy művészeti irány, mely szeret elfordulni attól, amit mi életnek szeretünk nevezni, vagy mutatkoznak nagy művészek, kik elfordulnak attól, amit mi kívánatosnak hirdetünk: akkor valóban struccpolitikát követ, aki rájuk vet, hogy ők nem igazi művészek ahelyett, hogy magára vetne, hogy nem találta meg, szent igazával, az ő szent meggyőződéséhez a hidat.

Jól elkülönböztetem én itt a Nyugattól, mely főképp művészi újság, a Népszavát és, mondjuk, a Szocializmust, melyek politikai, tudományos és társadalmi pártlapok. Ezek, ha s amennyiben művészi munkákat tesznek közzé, helyes és természetes, ha csakis nézeteket, mégpedig szocialista nézeteket vallóknak adják meg a szólás jogát. Ha propagandás könyvtárat indítanának, senki nem vehetné tőlük rossz néven, ha a klasszikusok sorát nem nyitnák meg Dantéval, aki katolikus, Goethével, aki közömbös és Shelley-vel, aki magának élő. De jaj volna a szocializmusnak, ha az következnék belőle, hogy Dante, Goethe és Shelley nem költő és indexre kell tenni - s jaj volna a magyar szocializmusnak, ha a maga ható területén akarna olyasmit tanítani, ami ellenkezik a szocializmus leglelkével. Távol áll tőlem, hogy én is denunciáskodjam, de mikor a szocializmus nevében ütnek költőkké vagy akarnak elütni a költészettől költőket, meg kell mondanom, hogy ez a gondolatmenet szocialista gondolatmenetnek ijesztő.

Nem lehet az szocializmus, amihez franzosenfresser Menzel s a szegény elcsendesedett Görcsöni Dénes szempontjait kell felvetni. Szakasztott ugyanaz volna, mint amit a reakció s kivált a klerikalizmus a szocializmus ellen mível. Az is az egészség, az erkölcs, az értelem s a születendő gyermekek nevében üldözi a szocializmust. Az is bűnt lát abban a megkerülhetetlenségben, hogy vállalkozáshoz pénz kell, s hogy aki dolgozni akar, annak élnie kell - s mikor a Nyugatnak üzletességet s előfizetőhajszát vetünk szemére, az szakasztott azon a fokon áll, ahol a munkásfilléreken hízó munkásvezérekről szóló sopánkodások. Ami a Nyugatnak bárminő művész művészetével szemben való álláspontját illeti, az természet szerint adódik a Nyugat abbeli rendeltetéséből, hogy szabadságot szerezzen és menedéket adjon a művészetnek. Ami pedig egy-egy művészembernek konzervatív hivallását illeti, arra a magunk és gondolom, mindnyájunk meggyőződése és iránya gyanánt is idézhetem újra a kegyelemből jó fiúnak elismert Hatvany Lajos felsóhajtását: bár akadna itt Magyarországon Lemaître-ünk, Vogüe-énk, Barrčs-ünk, hogy megnyithatnók előtte hasábjainkat, hogy gyönyörködhetnénk benne és ízekre szedhetnők! Mi a politikába való belefogultságnak azt a vádját, hogy nem vagyunk elég radikálisak s a sokasággal érzők, épp oly nevetve vesszük, mint egy nem is tehetségtelen fiatal tudományos és esztétacsoportnak abbeli gőgös kifogását, hogy nem vagyunk elég mélyek, nem vagyunk elég tudományosak, hogy léhák, hatásvadászók s a sokasággal kacérkodók vagyunk. Egyfelől exkluzívságot vetnek szemünkre s konzervatívságba való belezárkózást, másfelől mindennel megalkuvó cinikus szkepszist. Sem egyik váddal nem törődünk, sem a másikkal - s mint ahogy eddig is akárhányszor megtörtént, ezentúl sem lesz benne hiányosság, hogy ha valamelyik vádaskodó elégedetlen s lóhátról ítélő vérbíró épkézláb dolgot ír: a Nyugat minden személyes elfogultság nélkül segítsen a közönség elé vinni, s megvédje a rosszakarat vagy a barbárság ellen. Nem dicsekszem ezzel, mert ez a mi létjogosultságunk, sőt, amit Bresztovszky oly rossz néven vesz, ebből élünk. Abból élünk, aminek élünk - s nem szocialista, aki ezt nem tiszteli.