Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Figyelő · / · Schnitzler: Az élet szava

Schnitzler: Az élet szava
(Három felvonásos színmű, a Magyar Színház bemutatója)

Karinthy Frigyes: I.

Micsoda sivárság és szívszorongás, elejétől végig. Alkonyodik s a fülledt és nyomorék szobában egy öregember haldokol és egy fiatal leány akar élni, egy órát csak, egyetlen órát, nem többet: az öreg is élni akar még, napokat, néhány napot, néhány szippantást még a levegőből, amennyit elrongyolt tüdeje, ez a lukas duda, kikanalazhat még a légóceánból. A lány erősebb, megöli apját és azt az órát megszerzi magának. Aztán katonák, akik halni mennek, céltalanul és vonakodva. Mészárszékre hajtott vadak tehetetlen tömege: egy másik asszony sajnálja (magától) az elpocsékolt, ingyen férfianyag ilyetén haszontalanságát: és egyet falánkul ki akar halászni magának, amint elfolyik előtte az áradat, le a csatornán. De a torkoskodásért megégeti körmét: egy pisztoly téríti késő megfontolásra. Aztán egy fiatal lány, kinek nehány perce van még csak, s ő fehér ruhában s szalagosan ujjong és örül, nem a halálnak, hanem annak a nehány percnek még. Ruf des Lebens, az élet hív, ez volna a darab szimbolizmusa. Nem így képzeltük ama szózatot. A napfényben fürdő hegyeken túl diadalmas és büszke női alak, kezében tárogatóval - ő volna, ki a boldogokat hívja, ő a legnagyobb lehetőség. De Schnitzler szomorú embereit, bocsánat, mintha senki se hívná. Hívatlanul és kéretlenül akarnak valamit, ami nem jutott nekik: nem jogaikat akarják, csak jogokat formálnak. Olybá tűnnek e kétségbeesett és elszomorító verekedésben, mint patkányok, kik fölé ponyvát borított a végzet, s most egy csipet levegőt lihegnek s egy kis nyílás körül eszeveszett marcangolással egymás torkának estek, ölik egymást. A hegyek mögött csönd. Temetőkből és hullák hörgésén keresztül szól a hang, amit Schnitzler az Élet Szavának nevez: majd egy pisztoly csövéből villan elő. Milyen keveset akarnak pedig! Ez a Mari: egyetlen órát, egy férfi karjaiban. Meg kell riadni: egy óra, egy férfi karjaiban vagy egy nő karjaiban - ez hát ama szózat? Nem, nem, kisasszony, simítsuk meg homlokunk s igyunk egy pohár vizet: ezt az órát csak a hisztéria tévesztheti össze magával az élettel s tarthatja az élet sűrített tartalmának. Nem, nem, ó mindez csak kezdet és indulás: mindez még csak a szalmaszál, melyet megragadott a kezünk, hogy el ne merülnék, s még nem a part, hol kiegyenesedhetünk. Menekülés a halál elől, Fuga Mortis, ez Schnitzler darabjának igazi címe, s egyébről nem is beszél: - s éppen azért tanulság s megnyugvás nélkül való ez, mit mondhat nekünk? Milyen gondolatot termelhet nekünk, újat és igazat, a fuldokló, kinek szíve és agya e percben csak levegőért kapkod? Őszintén bevallom, nem szeretem ezt a Marit, nem szimpatikus nekem, nem is érdekel. Mindig a jogairól beszél. Hogy neki ilyen meg olyan joga van az élethez, ahhoz a férfihez - és mihelyt a jogairól van szó, mindjárt hörög, ordít, tépi a száját. Bevallom, még az se imponál nekem, hogy megölte az apját. Nem lehet élni tőle, annyit beszél magáról. Nem szeretem Marit. Ha engem szeretne Mari, nem tudnám megölelni: kellemetlen volna, hogy úgy kapaszkodik belém, mint egy uzsorás a kamataiba, begörbült körmökkel, kapzsi mohósággal. Kétségbeesett stréber ez a Mari, nemi smokk, jaj, de egy kellemetlen feminista. Neki adom azt a katonát. Nekem Kata tetszik, a szelíd és vidám, kinek a szerelem azt, amit jelentenie kell: szépség és ösztön, nem program. A szerelem benne van meg, nem kívülről kell harácsolnia magának: s ha szeret, magából ad valamit s nem másból szív el. Mari gyűjti az életet, Kata pazarolja: Kata az igazi nő és ő szépen halt meg, jól járt, őt szeretem. Egy nagyon kedves színésznő, Simonyi Mária játszotta.