Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Bálint Aladár: Menyhért fogalmai

Bálint Aladár: Menyhért fogalmai
3.

Ötven esztendőn át eltemetett kép: Csendes kisvárosi utca. Nyáresti szürkületben zongorából kizokogó Chopin-valcer. Fiatal leány néz ki az ablakon. Menyhért hónapokon át őrizte szeretettel, gyöngéden e hangulatot, aztán elfelejtette. Most szabaddá vált e kép. Sokáig keringett, szűz helyet keresett. Ahol nem fojtják meg az apró gonoszságok, a nyugodt fej lávája mögött nyüzsgő kígyózsombék - a lappangó ostobaság, színevesztett aljasságok fonadéka -, amely csendesen szendereg és csak az életlendítő pillanatokban csap ki mérges harapásra, igazi formáját mutatva.

Szűz helyet keresett e kép, sokáig keringett városok, falvak felett, füst, piszok elkergette. Hegyek fölé jutott, végighempergett a havasok ragyogó lágy leplén, aztán egy várost sohse látott, zongoraszót sohse hallott kecskepásztor fejébe suhant.

Derékon tört egy nyugalmas kecskepásztori pálya.

Illés, a kecskepásztor, kinek a kecskékről, legelőről, sajtról, időjárásról abszolút fogalmai voltak, kitűnően végezte dolgát. Amit tudnia kellett, azt tudta, többet nem és éppen ez volt kitűnőségének az alapja. Agya sohse termelt olyasmit, ami közvetlen életcéljával nem függött össze.

Hanyattfeküdt a hegyoldalon és nézte az eget. Egyszerre különös zúgás riasztotta fel. Sohse hallott ilyen furcsa csengést. Fel akart ugorni, hogy végére járjon a dolognak, de ereje elhagyta és mintha nagy mélység fenekére nézett volna, megszédítették az ég kemény kék mezején csúszó fehér felhők. Bárhogy gomolyogtak, mindig egy fehér leányalak ringott a felhők duzzadt párnáin.

A felhők elszálltak, a nap elsüllyedt az egyik hegy mögött, a muzsikának csak nem szakadt vége és bárhova nézett Illés, egyre a fehér leányt látta. Távoli fenyvesekből, szakadékokból ugyanaz a karcsú, foszló alak káprázott ki.

Éjszaka nyugtalanul fetrengett vackán. Tarka figurák gyűrűztek a feketeségben és távolról széjjelporzó zsongás kúszott feléje.

Kiült a kunyhó elé. A hold éppen akkor szállt ki a hegyek mögül. A fenyvesek fekete fodrai fölött az égbolt ezüsttel alászőtt nedves zöld kárpitja feszült.

- Le kellene menni a völgybe - tűnődött Illés. Sírni szeretett volna, olyan szépnek és céltalannak találta az életet.

Meredek ormok felett sikló felhők taréját mosolyogva szeldelte a kerek hold és Illés csodálkozva gondolt arra, hogy mi minden lehet még a világon a kecskéken kívül; túl a hegyeken, kőházakban mennyi csoda, amelyről mit sem tud.

Nagy fáradtan ébredt fel reggel. Harangszó erejével kongott fejében a muzsika. Hívta a völgy, otthagyott mindent és elindult. A zöld derengésben úszó tölgyfatörzsek közül fehér tündérleány integetett feléje, a zongorahangok harsogva nyomultak utána. Köréje csavarodtak, nem menekülhetett előlük.

Mindgyorsabban futott, azt se tudta, merre.

***

Ragyogtak a sárga tarlók. Búsan lógtak a kocsiút szélére ültetett sovány akácfák poros levelei. Az árok szélén felperzselt gyep, nyúlánk katángkóró alatt kövér fekete bogarak nyújtózkodtak. Fáradt libbenéssel csatangolt egy árva káposztalepke. Cséplőgép zúgott messze. Az árokmenti bokor tövéből mint lehántott vastag tölgyfagyökér nyúlt ki két vastag lábszár. Folytatása egy alvó csavargó.

Valamikor kőrisfa állt ottan, de hosszú árnyékot vetett és alatta hitványabb kalászt hajtott a jószág, mint egyebütt. Kivágták a kőrisfát. Tövéből eresztett ágakat a csonka törzs és bokor sűrűsödött az egykor szép szál kőrisfa helyén.

Alatta aludt Énok, a földetlen csavargó. Odamenekült a forró napsugarak és éhes gyomra elől. Énok egyidőben takács volt, de a gép kiverte kezéből a kenyeret. Egy ideig vesződött, aztán megunt mindent, otthagyta mesterségét, faluját. Legszebb vágyakozása egy kintorna volt, melynek szomorú nyekegése könnyebben hozzásegíthetné jó lelkek garasaihoz.

Illés arra haladt és leült az árok szélére. Menyhért kósza fogalmai utánanyomultak és körülötte rajzottak.

A bokor alatt alvó Énok fejébe Menyhért huszonöt esztendős tanítósága alkalmával rendezett ünnepi vacsora emléke surrant bele. Felköszöntők, pohárcsengés, ételszag, a kezdő mámor bizsergése, a hivatás dicsérete, borgőzös elérzékenyedés és egyebek.

Énok felébredt, kimászott a bokorból és könnyezve átkarolta Illést.

- Nagyságos tanfelügyelő úr! - szólt Illéshez -, kegyes jóltevőnk, a mai nap a mai... én csak egy egyszerű néptanító vagyok. - Sírvafakadt.

Illés megértő hallgatással nézte őt.

Énok beszélt Pestalozziról, báró Eötvös Józsefről. A magasztos hivatás, nélkülözés, selyembogár-tenyésztés, ismétlő iskola, Illés zongorázó fehér asszonyával érthetetlen zagyvaságba fulladt.

Együtt folytatták a vándorlást, kéregetve apostoli szeretettel, boldogan.

Egy idegen város falai előtt megállította őket a vámszedő. A két boldog ember mosolyogva beszélt a vámszedőnek egy jubiláló néptanító boldogságáról és egy fehér asszonyról.

A vámszedő nem értett azon a nyelven, amelyen beszéltek.

Menyhért a halála előtt arra a gyömbéres kolbászra gondolt, amelyet egyszer diákkorában a nagynénjétől ajándékba kapott.

E felejthetetlen gyömbéres kolbász emléke Ábelnek, a vámszedőnek fejébe szállt.

Ínypadlását tündéri ujjak cirógatták és nyomban megértette a két vándort. Kezet szorított velük, füttyentett a kutyájának, otthagyta a vámot és velük tartott.

***

Estére egy ismeretlen öreg városba tértek. Egymást kézen fogva ballagott a homályos sikátorok mélyén Illés, Énok és Ábel, míg csak vendégfogadó elé nem értek.

A korcsmacégér - vasból kovácsolt griffmadár - hetykén nyújtogatta hosszú görbe nyakát és a három jámbor megilletődéssel lépett át a bolthajtásos kapun.

Sötét, nagy udvar közepén, a fészer alatt kocsik, kifogott lovak között kocsisok ácsorogtak. Egyik-másik már horkolt a kocsi mögé szórt szalmán, rétrehajtott ponyván. Az ivóból sárga, piszkos lámpafény, rekedt kiabálás csapott ki a néma udvarra.

Mindhárman bekullogtak és a hosszú kecskelábas asztal végére ültek. Szelíd mosolygással, némán nézték az embereket.

Menyhért fogalmainak maradéka e füstös fülledt szobába rekedt. Bús szűrszabók, nyájas mézeskalácsosok, csizmadiák, fazekasok közé. Keresték a nekik való meleg fészket, ahol megindíthatják az isteni gépezetet.

Egyre szaporodott a vendégsereg. Pecsenyesütő asszonyok, lócsiszárok, kócevők tarkították a komoly gyülekezetet. Fürge kezek által megcsipkedett asszonyszemélyek sikoltása csipkézte a hömpölygő zúgás, zsivajgás mezejét. Illés, Énok és Ábel felállt és kezüket összekulcsolták. Csendre lohadt a morajlás.

Erős rándulás sajgott végig az embereken. Hirtelen kigyúlt papiroslámpák módjára kipirultak a hajladozó ábrázatok, az asszonyok letérdeltek, a férfiak mellüket verdesték.

Immár szállást kaptak Menyhért összes fogalmai.

Átjárták a koponyák rejtett zugait, kanyarulatait, eltitkolt indulatok, eltaposott vágyakozások, emlékek zsombékait, felkavarták, széjjelzilálták az esztendőkön által gonddal, nyugalommal lerakott, szentnek megpecsételt megállapítások alapépítményét. Ráterpeszkedtek, gyilkos szövedékükkel megbénították a múltjaikból következő energiákat, céltalan vak száguldásra sarkallták a kormányvesztett akaratot.

Boldizsár, egy kopasz gombkötő Illés, Énok és Ábel elé ment, megcsókolta mindhármukat, aztán a többiek felé fordult.

- Testvéreim, leszállt közénk a szent igazság három csillaga és mondom néktek, megnyiland előttünk az úr kapuja. Testvéreim, széledjünk el és hirdessük a világ minden sarkában az örök világosság égi szózatát!

Zsibbasztó meleg káprázat ereszkedett rájuk. Boldizsár feje fölött enyhe sugárzás imbolygott. Illés bódult gyönyörűséggel zongoraszót hallott, Énokot ünnepi vacsora langyos hullámai verdesték, Ábel orra reszketett a gyömbéres kolbász illatától, Boldizsár egy vizsga izgalmait élte át, a többiek iskolai dalokat énekeltek, tanrendet diktáltak, csevegtek az erkölcsről, a történelem tanulságairól; egy pecsenyesütő asszony Arisztotelészt elébe helyezte szent Ágostonnak, akit pedig egy lócsiszár dicsért lelkes rajongással.

A beteljesülés harcra serkentette mindnyájukat. Harcolni akartak mindenki ellen, aki nincs közöttük. Hogy mit akartak és miért, azt nem tudták. Egy ismeretlen hulla fertőzte meg őket.

Titkos érthetetlen Egység elaprózott darabjaivá vált mindegyikük, mely önmagában nem több, mint egy hüvelykujj, egy oldalborda és csak a többivel együtt tesz ki egy egészet.

Ez az érzés, a testvéri összeforradás láza, áhítata megrészegítette őket és az éjjeli együttmaradás mámorában szárnyak suhogása, angyali hangok zengése övezte a gyülekezetet.

Az egész éjszakát átvirrasztották.

Hajnaltájt bejöttek a kocsisok meg a vásáros legények.

Gazdáikat térdepelve, imádkozás közben találták. Hiába nógatták őket, rájuk sem hederítettek, tovább imádkoztak.

Az egyik legény behívatta az udvarról a gazdasszonyát. Az nagy lármával nekirontott a társaságnak. Lehordta őket részeg gazembereknek, akasztófára való bolondoknak. Azok úgy néztek rá, mint egy idegenre. Szót sem értettek mindabból, amit mondott.

Az asszony kiszalad és egy ostorral tért vissza. Az urát egy asztal alatt találta, ahogy a mellét verdeste.

Kihúzta az asztal alól és az ostornyél végével rácsapott.

- Testvérek - kiáltott a férj -, agyonver ez az idegen asszony! Segítség, mentsetek meg!

Az asszonyt körülfogták és földre teperték.

- Halál reá! Pusztuljon a pogány! - ordították valamennyien. A kocsisok meg a vásároslegények ki akarták szabadítani az asszonyt. Vesztükre, mert véres fejjel kergették ki őket. Az asszony holtra taposva maradt a korcsmában. A gyülekezet énekszóval kivonult, az utcákon végig, egyenesen egy templom elé.

A nyitott ajtón betódultak, kiszorítottak minden idegent és ellepték a kórust. Illés, Ábel és Énok az oltár legfelső fokára állt és áldástosztó mozdulattal a hívek felé tárta kezét.

Napfényes, üde délelőtt volt; a színes ablakokon átömlő sugarak vörösre, kékre, zöldre festették Illést.

A hívek térden csúszva közeledtek feléje, hogy megcsókolják meztelen lábát, rongyos gúnyáját, ki amit ért.

Illés, Ábel és Énok mozdulatlanul nézték az imádkozó embereket. Úgy álltak ott, mint ősi egyházak kőből faragott szobrai, testvérei a boltozatot megtámasztó oszlopoknak.

A város népe betódult a templomokba, de Menyhért hadserege véresre verte őket.

- Ez a mi egyházunk! - harsogott Boldizsár, hangja visszhangot váltó gyűrűző zengésre emelkedett.

- Ez a mi egyházunk és mondom néktek, a mi ellenségünk az, aki egyházunk bántja.

Megérkezett a katonaság. Megtámadták őket is. Végülis lőni kellett.

Illés, Ábel és Énok egyszerre gurult le holtan az oltár lépcsőjéről.

A hívek valami rettenetes ütés erejét érezték. Mikor kábultságuk eloszlott, értelmetlenül bámultak egymásra. Értelmetlenül bámultak, nem tudták, hogy jutottak a templomba. Semmire sem emlékeztek. Sem Illést, sem két társát nem tudták, hogy kicsoda.

Menyhért fogadalmai tova szálltak. Ők pedig dideregve, mint kifosztott, megcsalt zsellérek kullogtak kifelé a templomból.