Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: Színházépítők

Nagy kár, hogy vagy húsz esztendővel előbb nem épült fel a Tisza Kálmán téren az a nagy színház, amelynek állványai, vasszerkezetei között most jártunk. Nem tudom, mint színház, mint népopera milyen hivatást fog betölteni, de kétségtelen, hogy mint építkezés, mint művészi objektum bizonyos tekintetben példaadó lett volna. Az utolsó két évtized alatt nagyon sok színház épült Magyarországon. Nagy városokban és kis városokban, olyan helyeken is, ahol bizony jobb lett volna népiskolát és kisdedóvót építeni. A színház mindenütt a kultúra és szigorúan a magyar kultúra nevében épült, és e tiszteletre méltó jelszó alatt a legtöbb helyen idegen építészeket, színházi tömeg-gyártókat bíztak meg elkészítésével. Távol minden soviniszta előítélettől, a legjózanabb kultúrpolitika és üzleti politika híveinek sem lehetett kedvükre a magyar művészeknek ilyen mellőzése. Manapság nem építtetik egymás után bőkezű főpapok a templomokat; a hivatalos épületek többnyire kietlenül sablonosak és a színház az egyetlen luxusintézmény, amely különösebb feladat elé állítaná a művészt. Valamikor, évtizedekkel ezelőtt kimondották azonban, hogy magyar építész kezére színházat nem lehet bízni és ez a babona, jól felfogott üzleti érdekektől szítva, megmaradt mostanáig, alig néhány számbavehető kivétellel. Az építészt az alkalom, a reális munka fejleszti ki. Alkalom híján nem is lehetett hatásosan megcáfolni az elterjedt babonát. Ybl Miklós operaházától eltekintve talán most történik először, hogy egészen nagyszabású színházépítést magyar kezekre bíznak. Ha húsz évvel előbb történt volna, úgy véljük, ez a példa egyedül alkalmas lett volna megtörni a babonát, nem csekély hasznára sok tehetséges művésznek. Az idegenek, a színházak gyári építői bizonyos misztikummal igyekeznek körülvenni a színházépítést, rejtélyes, kitanulhatatlan dolognak vallani, amelynek sikere talán még sötét áldozatokat is követel, mint Déva várának falai. E gyanús misztikummal szemben az új budapesti népopera legnevezetesebb előnyének valljuk, hogy félig kész volta, állványerdeje, itt-ott még vakolatlan falai, meztelen vasgerendái ellenére is egész elrendezése, alapgondolata tisztán és világosan kivehető. A színházépítők jelentékeny része ravasz számításokkal, különös nézőtéri görbe vonalakkal operál, a jó látást és hallást biztosítandó. A színház néha sikerül, néha nem. Ha sikerül, akkor sincs semmi biztosíték arra nézve, hogy a széksorok, páholyok jó elhelyezése, az akusztika a rejtelmes operációknak köszönhető. Ezért a népopera három tervezője - Márkus Géza, Komor Marcel és Jakab Dezső - elvetett minden bizonytalan kísérletezést és alapjában az ősi színháztípushoz, az arénához tért vissza azzal a változtatással, hogy hely és szükség híján nem építette ki a színpad körül az egész nézőtér-kört, hanem annak csupán vele szemben eső részét, a körnek egy szektorát, a cirkusznak egy cikkelyét. Ezen a cikkelyen pontosan az arénának megfelelően mennek felfelé tulajdonképpen egyetlen rétegben az ülőhelyek, Egy helyen megszakítja a sort a földszint bejárója, de az úgynevezett erkély, amely e fölött van, csak folytatása a földszintnek, nézők sincsenek egymás fölé helyezve, és minden egyes helynek, a legjobbnak és a legolcsóbbnak is a színpadhoz, a kör, az aréna centrumához való viszonya ugyanaz. Az új vagy az ősiből helyes feltevéssel újjáalakított nézőtér-típus bizonyos változtatásokkal és kevésbé tisztán, a külföldön már nem ismeretlen. Nálunk, a szinte szabadalommal dolgozó cégek egészen más, kalitkaszerű nézőteret honosított meg, tömérdek levegőben lógó karzattal, a plafon alatt csúcsokkal, kakasülőkkel, amelyekre felnézni is szédülés. A színház soha sincs kipróbálva addig, míg színpadáról el nem hangzott ének és beszéd, zsúfolt és félig telt nézőtér előtt egyaránt. Egy azonban már most kétségtelen: ez az arénaszerű nézőtér, a maga egyszerűségével, enyhén emelkedő boltozatos mennyezetével megnyugtatóbb lesz, mint a megszokott, erkélyekkel osztott kupolák, miknek csúcsát hatalmas - és fölösleges - csillár fenyegetően húzza lefelé.

A színház cifraság nélküli külseje pontosan, szigorúan alkalmazkodik a vázhoz, a belső tartalomhoz. Homloka, frontja széles és imponáló. A színpadot nem dugták, nem leplezték el sablonos módon, hanem kiemelték, hangsúlyozták. Az egész épület kívülről is keskenyedik a színpad felé, megfelelően a nagy arénakör középpontot kereső sugarainak. A tető a nézőtér emelkedését mutatja, szóval a színházaknál kedvelt kulissza-karakterű falaknak, tetszetős, de indokolatlan formáknak nincs nyomuk. Nagy, sima falfelületek határolják az épületet, a tömegek, ablaknyílások elosztása azonban annyira változatos és jól formált, hogy amennyire már most megítélhető, az egésznek nyugodt hatását biztosítja a puritán külső, amelyet egyébként egy részleteiben nagyon szépnek ígérkező figurális fríz fog ékesíteni. Meztelen alakjaival klasszikus íze van ennek a fríznek - Berán rajzolta meg - és a Rákóczi út felé néző főhomlokzaton, egyes más részleteken is néhány nagyon egyszerű görög forma érvényesül. A nézőtérnek Pór Bertalan freskója lesz a dísze. A tervezők kiindulásának, feltevésének nagy érdeme, hogy a színházépítést a hozzátapadt babonáktól megtisztítja, ravaszkodás helyett monumentálissá teszi, megnyugtat bennünket az iránt, ehhez sem kell bűvészi hókusz-pókusz, csak éppen - tudás és talentum.