Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Ödipusz király

Hogy cirkuszban kell-e adni a görög tragédiákat? Kétségkívül. Nem tudok egyetérteni azokkal, akik a tragédia méltóságát féltik. Lovak illatát szimatolja az orrod? Jó; a lovak illata, sőt akár a nagy tömeg kigőzölgése is, a félmeztelen testek, a lépcsőkön égő fáklyákkal dobogva futkározó epheboszok (vagy apacsok, mint írta valaki), és minden, ami sport, és minden, ami nép, és ami aréna, jobban meghozza a görög levegőt, mint a tudományos conférence-ok és lélektani elemzések, és minden finomságok.

De ne értsenek félre: Reinhardt hatása nem görög hatás és azt hiszem, ő nem is görög hatásra törekedett, hanem egyszerűen hatásra törekedett elsősorban. Ami görög vonás hatást ígért, elfogadta, a többit kizárta és a legmodernebb és görögtelenebb hatásoktól sem riadt vissza, csak hatás legyen. Szerencse, hogy sok görög vonás ígért hatást: s így még mindig van sok görög vonás Reinhardt művében. Hisz a görög dráma is nagy tömegek számára készült és így nem lehettek kizárva belőle a durvább hatások sem. Az antik tragédia tagadhatatlanul rémdráma, amint az antik komédia tagadhatatlanul pornográfia és aktuális karikatúra. És egyiket sem szabad helyteleníteni; mert hisz a nagy tömegre másként hatni nem lehet, s mi volna az a művész, aki nem akarna és nem tudna elsősorban és mindenekfelett hatni a közönségére? Görög specialitás az, hogy e rémdrámákat, drasztikus bohózatokat és politikai karikatúrákat a legnagyobb költők nem restellték - akkor még az ifjú világban nem volt a költőkben annyi álszemérem - és a legdurvább hatásokat is fel tudták használni a legfinomabb hatások létrájául. És az a régi, nagy naiv tömeg fel tudott hágni a művészetnek e szent lajtorjáján.

Reinhardt művének hatása azonban nemcsak durva, de disszonáns is. A modern hatások élesen belesikoltanak az antik hangulatokba, az antik vonások komikusan kiegyügyűsködnek a modern játékból. Az egyik a szakértőkre és ínyencekre sértő, a másik a nagy tömegre komikus. A hatást, ha már vegyes, össze kellett volna simítani.

Mindjárt a híres első tömegjelenet furcsa keveréke a klasszikus stilizálásnak és a modern naturalizmusnak. Azonban a naturalizmus lesz túlnyomóvá. Sőt a stilizálás, mint tényleg mellékes és hatás kedvéért kívülről hozzáadott vonás, itt-ott egészen elfelejtődik pl. a jajveszékelő hölgyek jelentében. Az igazi klasszikus előadásban e stilizálásnak nem mellékes, nem elfelejthető, hatásemelő dísznek, hanem a rendezés lényegének kell lenni, amely nélkül az egész el sem képzelhető. A Reinhardt tömegrendezése minden, csak nem klasszikus. Nagy, szinte fizikai hatást vált ki, de ennek semmi köze Ödipusz királyhoz, semmi köze a görög tragédiához.

A kar - mely a mi nagyközönségünkre komikus hatást tesz - kétségkívül sokkal klasszikusabb ebben az alakban, mint más modern előadásokban. Reinhardt kísérlete biztat annak a lehetőségével, hogy a kar csakugyan karban, együtt mondja a verseit. Ennek valahogy így kell lennie; és lehetne méltóságosan és lassan mondani és skandálva (ha jó versek), de úgy tetszett, hogy azért - éppen azért - minden szó érthető legyen. (Ehhez persze még jobb fordítás is kellene, mint Csikyé.) A változatos ütemeknek feltétlenül érvényesülnie kell. Reinhardtnál persze erről még szó sincs; az ő kara voltaképp nem verseket mond és bizonyos modorosságtól és melodramatikus hatástól nem bír szabadulni - ami mind modern és nem is jó dolog. Pedig ha meg merte csinálni az ütemes járást, a stilizált elhelyezkedést: akkor megoszthatta volna már a kart, kidomboríthatta volna a strófát és antistrófát, és megpróbálhatta volna az ütemes beszédet.

Az ütemes beszéd! Nekem úgy tűnik fel, ebben áll a kulcsa a klasszikus tragédiáknak. Láttam Ödipusz királyt Párizsban, a Théatre Française színpadán. A rendezés egészben véve sablonos volt. A díszlet olyan, mint egy operadíszlet. A kosztümök pazarok - a szó legrosszabb értelmében. A karénekeket egy-egy fiatal leány szavalta - hárfakíséret mellett. Ez igazán melodráma volt. Itt nem sok változott a nagy század óta. Itt még a madame Dacier limonádés klasszicizmusa uralkodott - ad usum delphini.

És mégis az előadás számtalanszor klasszikusabb hatást tett rám - aki ezeket a dolgokat meglehetősen ismerem görögül is -, mint Reinhardt előadása. Miért? A versek miatt. A versek miatt, melyeket - és nemcsak Mounet-Sully, hanem a többi is - hatalmasan ejtettek egymás után, ütemre, mint a cseppkő a cseppjét, mint a kalapácsoló az ütéseit. Minden sort külön - ez a fontos; minden sor egy nehéz, faragott kő, törthetetlen; egymás után gurulnak a lelkünkre. Mint a görög sorok. De Kürthyék ajkán a sorok eltörtek és egymásba vesztek. Kürthy maga talán eleinte próbált olyasmit, amit kellett volna; de hamar visszaesett a rendes játékba, szavalásba. A koturnusos beszéd voltaképp lassú, vontatott és erős skandálás: ezt kell megtanulni. Szegedi Erzsi, azt hiszem, nem rossz színésznő; de ő úgy játszott, mintha Shakespeare-t játszaná. Itt nincs szó voltaképp a színész egyéni művészetéről egyáltalán. A görögöknél nem volt mimika és voltaképp nem volt színészi játék. Itt csak egy hatalmas költeményről van szó, melyet roppant számítással és művészettel alkotott szerzője, az életet nem utánozva, hanem stilizálva és zenésítve; - úgy is kell játszani.

Figyeljünk arra, hogy az Ödipusz király - bár izgalmakat akar kelteni - voltaképpen nem izgatott költemény, hanem nagyon is nyugodt és fölényesen kiszámított. Az egész világirodalomban nincs jobb párhuzam erre, mint Poe-nak a detektívnovellái. Az író elsősorban szerkesztő: nyugodt logikával, vaskapcsokkal építi fel a rémes hatásokat. Ödipusz király egy ily rémes hatásra kiszámított és felépített - mondjuk detektívdráma. A titkos végzet feszítő ereje folyton növekedik, s kérlelhetetlen kövekezetességgel jő a megoldás. Ez a számító logika, ez a félelmes építőművészet kívülről úgy jelentkezik, mint szimmetria, és - mondjuk ki, hisz a szimmetria egy kicsit már az - zene. A matematikusok rendesen jó zenészek. Nem véletlen, hogy Poe, a legmatematikusabb költő - az angol nyelv egyik legzeneibb művésze. Ilyen kiszámított, szimmetrikus épületnek és zenének kell lenni az Ödipusz király előadásának, és így hozni létre azt a rémhatást, amit Poe egy-egy kiszámított, logikus rémnovellája. Szimmetrikus (zenei) és érdekfeszítő - ez a két fontos dolog.

Szophoklész a legszimmetrikusabb, a legharmonikusabb - a legnyugodtabb - görög drámaíró; költészete, mint a híres szobra, ez a gyönyörű, nyugodt szabályos férfialak, bő, de művésziesen testhez simuló, redőzött ruhában. Minden redő egy verssor és nem lehet ebben a ruhában izgatottan mozogni; elromlanak a redők. Szophoklészben nincs semmi az Aiszkülosz túláradó nagy lírizmusából, sem az Euripidész behatoló, elemző regényességéből. Szophoklész csupa kimért logika és szimmetria. Kimért logika és szimmetria kell az előadásban is, logika, mely rémes, szimmetria, mely zenei a hatásában.

De cirkusz! cirkusz! az helyes. És az a díszlet, az a lépcsőzet, az az egyszerűség. És lám, amint profilban látom a lépcsőn előttem állni a görög epheboszt, kimagaslani oldalt a lépcsőről, mint egy szirtet, a királyt, milyen más az, mint a messze színpad skatulyája. És a görögök mögött felbukkanni látom a homályban a szép női kalapokat; - ez nem zavar, legkevésbé: - érzem, hogy ezek az ős egyszerűséggel öltözött görögök nincsenek messze: köztünk vannak, sőt bennünk. Ezektől nem szabadulunk meg soha, akármilyen divatos kalapot borítunk fejünkre.

Csak reflektort nem kérünk, fényhatásokat nem. Teljes világosságot kérünk, egyforma világosságot a szimmetriához és logikához. Ezeket a darabokat valaha Göröghon szabad ege alatt játszották.