Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Figyelő

Heltai Jenő: Maurice Donnay: Moličre

Maurice Donnay, a bűbájos "Amants, a lenge "Phryne, a csintalan "Lysistrata és több más komoly és vidám színdarabok nagyon szerencsés írója, ex-kabaretköltő és jelenleg a francia akadémia tagja, ez év tavaszán a "Société des Conférences kérésére tíz előadást tartott Moličre-ről. Hiába, az ember nem lehet ingyen az akadémia tagja, még Párizsban sem, és Donnay talán maga is érezte, hogy az akadémiai tagság nem jutalom a múltért, hanem előleg a jövőre. Donnay hamar megkezdte a törlesztést, ha nem is fizette vissza egyszerre az egész előleget, legalább az első részlettel jelentkezett már. Három esztendeig foglalkozott Moličre életével és munkáival, életrajz-íróival, kritikusaival és magyarázóival, és azután tíz előadást tartott róla. Az első előadás bevezető mondataiban elegáns könnyedséggel siklik el e három év fölött, alapjában azonban valami kedves és naiv büszkeséget érez azért, hogy íme, ő, a komolytalannak és léhának minősített komédia-író mennyi időt, szorgalmat, érdeklődést és szeretetet pazarolt erre a munkájára. Mintha csak azt akarná mondani az akadémiának: "Látjátok, én sokkal komolyabb és lelkiismeretesebb ember vagyok, mint képzeltétek. Ne aggódjatok tehát, nem fogok szégyent hozni a családra...

Ne rójuk meg Donnayt azért, mert kedvében akart járni az akadémiának. Ennek köszönhetjük az esztendő egyik legkedvesebb könyvét, amely talán éppen az akadémiának fog legkevésbé tetszeni. Akadémiai mértékkel mérve, Donnay Moličre-je talán túlságosan könnyednek, egyenetlennek, szeszélyesnek tetszik, hiszen akárhányszor hosszan beszél jelentéktelen dolgokról és keresztül siklik a fontosakon, de ez a könyvnek nem árt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a könyv tulajdonképpen tíz conférence, amelyet Donnay élőszóval elmondott. Az ilyen conférence-ok technikája egészen más, mint a komoly értekezéseké és Donnay, a kitűnő színpadi író nagyon jól ismeri ezt a tecnikát. Párizsban nagyon szeretik ezeket a fölolvasásokat, amolyan öt órai teák ezek tea nélkül, zsúrok szendvics nélkül, amelyeken egyszerre és mindvégig csak egy ember beszél. Lehetőleg könnyedén, elegánsan, elmésen, nagyképűség nélkül, mialatt a hallgatóság - jól nevelt sznobok, szép asszonyok, mindenre kíváncsi fiatal lányok - ugyancsak könnyedén, elegánsan, elmésen és nagyképűség nélkül figyeli. Egy órai kellemes időtöltés ez, az ember kedves, érdekes, mulatságos és megható dolgokat hall, és ebből az irodalomnak is van haszna, noha éppen ezért csinálódik az egész dolog. A conférencier megcukrozza a keserű pirulát, és a hallgatóság csak akkor veszi észre, amikor már késő, amikor már elnyelte, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan keserű.

Egészen bizonyos, hogy a Donnay Moličre-előadásai mindvégig a legnagyobb mértékben érdekelték, mulattatták és izgatták a közönséget. Hiszen így, a könyvből is kiárad az élő szó melegsége, közvetlensége, meggyőző ereje. Donnay elmondja Moličre életét, anekdotákkal, szentenciákkal, elmés megjegyzésekkel fűszerezve, a ma viszonyaira vonatkoztatva, itt-ott az olcsóbb hatásoktól sem riadva vissza, hiszen, mint sikerekben gazdag drámaíró, nagyon jól tudja, hogy nem mindenki páholy, a karzatnak is meg kell adni a magáét. Nagyon jól tudja, hogy pillanatig sem szabad unalmasnak lennie, a közönséget kifárasztania és ha ebből a nézőpontból ítéljük meg a könyvet, akkor egyszerűen tökéletes. Bizonyos, hogy Moličre-ről komolyabb tanulmányt is írtak már, de élvezetesebbet, világosabbat, megragadóbbat aligha. Donnay nagyszerűen rajzolja meg Moličre-t, elragadó képet ad róla, tele színnel, gazdagsággal és élettel, az ember Donnay-on keresztül szerelemes lesz Moličre-be, ahogy Donnay maga is szerelmes bele. Szerelmesek leszünk a költőbe, aki a legfranciább költő, a francia lélek legerősebb megnyilatkozása, utolérhetetlenül gazdag és nagy, annyira egyedülálló, mint Petőfi. Szerelmesek leszünk az emberbe, aki bátor, okos, bölcs, jókedvű, csúfondáros, keserű, szerelmes, beteg, féltékeny és szerencsétlen. És szerelmesek leszünk bele úgy, mint egy drámai hősbe, aki egy izgató és mozgalmas színjáték közepén vívja csatáit a kacér és rossz asszonyok, a tartüffök, az irigyek és intrikusok, a betegségén segíteni nem tudó doktorok ellen. A könyv minden szaván megérzik, hogy egy kitűnő drámaíró írta, aki természetesen egészen más eszközökkel dolgozik, mint a hivatalos és hivatásos életrajzírók, és kedves alakját szívünkhöz egészen közel tudja hozni. Donnay erősen tartja kezébe a dráma - egy ember-élet, egy költő-élet - összes szálait, nála az események nem folynak szét, kitérései, epizódjai öntudatosak. Pár szóval erősen és határozottan jellemez: Moličre kedveseit, XIV. Lajost, Gassendit, a filozófust, Cyranot, Bioleaut, a fiatal Baront élesen megvilágítva állítja elénk, bizonyos, hogy ezekkel az alakokkal a színpadon is találkozni fogunk a Donnay legújabb drámájában, amely természetesen Moliére-ről szól.

Donnay nemcsak Moličre életén vezet végig minket, hanem a munkásságán is. És azok a magyarázatok, amelyekkel a Moličre színdarabjait kíséri - ismerteti valamennyit -, sok megértésről és sok megbocsátásról tanúskodnak. Donnay maga is céhbeli és minden kommentátornál jobban tudja, mennyire bonyodalmas mesterség a drámaírás. Hiszen ha Moličre sejtette volna, hogy ő mindjárt az örökkévalóságnak ír, alkalmasint sok mindent másként csinált volna. De ő csak a színpadnak írt, a saját színpadának, a saját színészeinek, elsősorban a legjobb szerepeket magának és a feleségének is. Gyakran kényszerűségből, amikor a régi műsor már le volt játszva, gyakran megrendelésre, amikor a király mulatni akart. Donnay-nak mindre van mentsége, mert ő érti és érzi Moličre-t, nem csak nagy sikereiben, hanem bukásaiban is. Moličre drámaírói kibontakozása a vaskos bohózatokon, az idegenből átvett darab-vázak fölcifrázásán és kihímzésén keresztül, föl a nagy vígjátékokig, a költő fejlődésének bonyodalmas és titokzatos processzusa: a Donnay előadásában egyszerűnek, világosnak tetszik. Ismétlem, Donnay érti és ami ennél is fontosabb, egész lelkével érzi Moličre-t. Az a ragaszkodás és szeretet, amellyel a vándorszínészt az első kísérletekből a versailles-i diadalokig kíséri, egészen lírai: sok van benne egy olyan ember gyöngédségéből, aki maga is elég nagy utat tett meg a Chat Noirtól a halhatatlanok házáig.