Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám · / · Disputa

Disputa
Hatvany Lajos:

A tiszta irodalom, az irodalmi szeplőtlen fogantatás babonáját megsínyli minden fiatal írogató ember. Nékem hosszú tíz éves szenvedésem volt. Fájt, hogy az élők közt sehol se találok arra az íróra, kit a gyermeki lelkesedés szívdobogtató óráiban ihletek álmába merültnek, a nap szennyétől mentnek képzelem.

A véletlen úgy akarta, hogy ott legyek két országban majdnem az összes művek születésekor, melyeket körülem a magyar és német olvasóközönség, mint az utóbbi évtized legnagyobb alkotásait ünnepelt, s én mégis vakon jártam az írók közt, akiket sokáig ügyes alkalmi szerzőknek, divatköltőknek, zsurnalisztáknak tartottam. A tiszta irodalomnak, az egykori, élő, de rég lemúlt irodalomból iskolás fogalommá merevült absztrakciója állt a jelen elé és eltakarta előlem. A tiszta irodalmárok fajtája kiveszett, gondoltam keserűen.

A Nyugat-nak kellett jönnie, hogy ebből a bajból kigyógyítson.

A folyóirat egyik oldalán a múlt heti híreket összefoglaló elmélkedés - a másik oldalon: vers, regény, novella, esszé, amelynek irodalmi jelentőségét kezdem érezni. Sőt mi több, éreztem azt is, hogy a Nyugat abszolút irodalmi része annál jobban érdekel, minél több kapcsolata van - természetes, hogy nem direkt kapocsról beszélek - a folyóirat hírlapszerű s még a naptól pirosló részével.

A folyóirat az a katlan, ahol a napi salaktól forrongva különül el, ami benne nem múló érték. De a katlannak sohsem szabad kihűlnie; dobni kell belé szüntelenül a sok szenet, fát, tartani kell izzón, mert ha belül nem forr, a kiválasztási folyamat is megzavarodik rögtön.

Az ország tiszta irodalma ott születik meg, ahol az ország minden ügye-baja megszólal, ahol az összes gondolat- és érzésszálak együtt remegnek.

Egy nagy csevegés után Madame de Récamier szalonjában, ahol eget és földet felkavart az elmés csevegés, hazamenni és írni - bizonyára gusztusosabb dolog, mint a folyóiratokon keresztül üzengetni. De ne legyünk, nem is lehetünk finnyásak. Ami egykor Plató sétái lehettek az athéni platánok alatt, ami valamikor az udvari élet volt, amit a XVIII. század francia szalonjai adtak, amit nálunk Kazinczy levelezése jelentett, azt a szellemi találkozási lehetőséget, azt az aktualitáshoz tartozást és mégis feléje való emelkedést adja nekünk szürkén, fonákul, szomorúan, kopaszul a formák kecses mozdulataitól megfosztva, a folyóirat (minek az álszerénység?), ez a folyóirat.

A Nyugatban mindig foglalkoztak a nap eseményeivel. Sőt egy külön rovat, apró cikkeivel, lihegett a perc után. De egy kéthetenként megjelenő revü mindig ki van téve annak, hogy elmarad. A kihűlő katlanból, melyben a kristályosodás zavarosan folyik, hamis gyöngyfényű esztéta munkák kerülnek elő. Nem lehet elég megelőzéssel óvakodni, hogy irodalmunk a tövéről elszakadt esztéticizmus ördögszekereinek szeszélyes légi táncává ne fajuljon. Ez a kis rovat, természetesen, nem örök biztosíték. De egy ablakkal több, melyen át a jelen napja ez újságba besüthet.

A kis cikk igényes valami s ezért csak igénytelen dolgok elmondására alkalmas. Rám mindig furcsán hat, ha valaki ebben a, tegnapi premier vagy koncert megítélésére született formában, Istenről vagy erkölcsről, Goethéről vagy Tolsztojról nyilatkozik. Ezekről a témákról csak egész könyvet vagy csak néhány sort lehet írni, de egész értekezésben a tárgyba mélyedés vagy elintézés látszatát kelteni nem szabad. Ez aztán zsurnalizmus, mégpedig a szó rosszabbik értelmében.

Viszont furcsa az is, ha valami futilitást, teszem egy rossz parlamenti beszéden, hamis újsághíren vagy "Csak Ügyes Pál barátomnak borotválkozás közben olvasott regényén érzett apró felindulásomat, aminek egy szisszenésben, egy felkiáltásban nyomát szeretném adni, kénytelen vagyok cikkbe kerekítve széjjel lapítani - vagy ami érzékeny baráti kedélyemnek oly rosszul esik, elnyomni. Teret kell nyitni annak a szép, halott műfajnak, melyet eleink úgy hívnak: epigramm, xénia s melyet Kazinczy, a régi színnyomatok szimbolikus kedvességével: Töviseknek hívott. A Nyugat nehéz kultúrpolitikai helyzete fegyvert követel, minél többet, minél élesebbet. Ki tud úgy felháborodni, mint a költő? Nem volna érdekes, ha a felháborodások ádáz könyvét ezentúl előttünk vezetné?

A Nyugat íróit érdeklődésük elviszi százfelé: csupa zsákmány, csupa fűtőanyag, melyért kár volna, ha elveszne. A kis cikk mégis csak cikk volt, melyet be kellett vezetni, ki kellett vezetni, okát kellett adni, alkalomhoz fűzni. Márpedig a legtöbb író Diderot-i természet, aki semmi szépet se láthat anélkül, hogy fel ne kiáltson: Jertek ide, barátok, nézzétek ti is, örüljetek ti is! A közlésnek nincs egyéb alkalma, mint ez az öröm s nincs egyéb ereje, mint a benyomás szuggesztivitása. Századszor olvasom el Anyegint s egy könnyes szavam van róla - először olvasom Dosztojevszkij Fehér Éjszakáit, sikoltok a boldogságtól - egy estén át felolvasom valakinek az Odüsszeia hatodik énekét és csordultig vagyok lélegzetelállító gyönyörűséggel - ilyenkor helyet akarok, hogy beszéljek. Nem több, csak egy mondat az egész - ha leírtam, olyan az érzésem, mint aki háláját rótta le.

Az élet is folyton sűríti azt a rejtélyes, villamos anyagot, amiből a maxima kipattan. Ignotusnak természetes műfaja ez. Az Olvasás közben javarésze úgy készülhetett, hogy a szerző lehántotta újságcikkeiről mindazt, mit annak idején egy-egy ötlete körül felhalmoznia kellett, hogy a lap követelés szerint egész tárca váljon belőle. Mikor könyvét összeállította, nem tett egyebet, mint erre a termő elvre visszavezetni írásait. Most alkalma nyílik, hogy magát a maximát adja, a terhes sok sallang nélkül.

Irodalmi programok legfőbb érdekessége az a ravasz mód, ahogy az élet és tehetségek sokfélesége utóbb kijátssza őket.

Új rovat nyílik itt: ki tudja, mire lesz jó? Kinek használ? Kinek árt? Az ember igyekszik sok lehetőségre gondolni s mégis (hisz emberekkel van dolgom) számítok a nem sejtett esélyek tarka szédületére. Kicsit remélek, kicsit félek, nagyon kíváncsi vagyok - előre érzem a csalódás bosszúságát -, ezért sietek vele, hogy ma még, gyorsan, mielőtt a csalódás be nem következett s míg könnyű ily bölcsnek lennem, kívánjam e rovatnak minden életre képes organizmus kegyetlen erejét, mely a papíron koholt legszebb terveimet is könnyen halomra dönti.