Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám

Lengyel Géza: Megrendelésre...

A leírástól eltekintve már nagyjából készen volt ez a feljegyzés a képzőművészet bizonyos anyagi feltételeiről, amikor Hatvany Lajos cikkének egy rövid mondatában megtaláltam az egésznek tömör és kifejező kivonatát. A mondat így hangzik: A régi írók és a reneszánsz művészei azt is bevallják, hogy rendelésre dolgoztak. Egyetlen szót változtatnék legfeljebb rajta. Ami a reneszánsz mestereit illeti ugyanis, azok nem bevallják - tehát nem egy előítélettel szembeszögezett önérzettel ismerik be -, hanem egyszerűen vallják, a világ legtermészetesebb dolga gyanánt közlik, hogy megrendelésre dolgoztak, palotát, szobrot, portrét, freskót és oltárképet egyaránt megbízások alapján készítettek, ez a megbízás gyakran kiterjedt a mű részleteire, a kompozícióra, az alakokra, amelyek okvetlenül felveendők, a szimbólumokra, amelyekkel egyes figurák ellátandók voltak. Előítélet, amellyel szemben mentegetőzni kellett volna, egyáltalában nem volt. Ez újabb csinálmány.

Megrendelés: rossz mellékízű szó ez - legalább ma - az irodalomban és rossz mellékíze lassanként átvándorolt a képzőművészetekhez, ahol semmi helye, semmi jogosultsága. Volt alkalmam már kifejezni, hogy tisztelettel, bámulattal szemlélem azokat a művészeket, akik éveken át mintegy az asztalfiókjuknak dolgoznak. Most hozzá kell tennem: nem csupán a maguk, hanem a művészet érdekében, az egészséges szellemi fejlődés érdekében minden jó művésznek forrón kell kívánni, hogy mielőbb szűnjön meg elszigeteltsége, mielőbb találjon kapcsolatot nem is "a közönséggel, hanem ennek alkotó részeivel, egyesekkel, akiket nem plátói szerelem, hanem derék, hamisítatlan szibarita hajlandóság köt a művészethez, akik elismerést adnak és ami fő, megrendelést adnak. Megalkuvást, erkölcstelenséget jelenthet az osztatlan közönség, a hibáival, tudatlanságával, középszerűségével jellemzett közönség kegyeinek keresése alkalmazkodás révén, elvek, meggyőződések, ismeretek elrejtése révén. A közönség meghódítása azonban nagyszerű cél és értelmes megrendelők igényeinek kielégítése - kiszolgálása, ha úgy tetszik -, a képzőművészet lényegével, természetével, mesterségbeli mivoltával tökéletesen harmonizál. Sőt ama reakció hatása alatt, amelyet a megrendeléseknek csaknem teljes kiveszése és ennek nyomán a produkciónak oly ferde, oly képzőművészietlen irányba való terelődése kelt, azt lehetne mondani, hogy kép és szobor születése tökéletesen a művész dolga ugyan, de fogantatásához a megrendelés múlhatatlan szükséges kellék. Nem tudom, az írónak a közönséghez és így a megrendeléshez való viszonyát nem változtatta-e meg alapjában a könyvnyomtatás, majd az újság. Az építész, a festő és a szobrász mindenesetre épp úgy helyezkedik el publikumával szemben, mint hajdan. Számos új intézmény, amely közéjük került, a viszony közvetlen és természetes voltán gyakran csak rontott. Az úgynevezett gazdasági átalakulás szintén rontott rajta, de gyökerében nem alakította át. Nem következett be - amiről az utolsó néhány évtizedben annyit elmélkedtek - a képzőművészetek demokratizálódása sem. Ez a tény éppen nem örvendetes és nem szabad azt hinni, hogy a demokratizáló törekvések lezárultak, mindörökre csődöt mondtak, de a jelenre nézve tudomásul kell venni csaknem teljes eredménytelenségüket. Nagyban és egészben a festőnek és szobrásznak ma is egyedül a gazdag és bőkezű nagyúr az igazi, de természetes publikuma, a fényűző hajlandóságú ember, akinek e nem szükségleti, e nélkülözhető, sőt aránylag könnyen nélkülözhető cikkekre éppúgy szüksége van, mint a fényes háztartásra, felesége ragyogó toalettjeire, fogatokra, nagyszerű estélyekre. Nem hinném, hogy a dolgoknak ilyen felsorolásában a művészet lebecsülése foglaltatnék. Egy kép jelentősége kétségen kívül egészen más, mint egy soirée-é. Különbségük azonban önmagukban van. A hajlam, amelynek köszönhetik, hogy egy-egy palotába bevonulnak, nagyon hasonló. A legragyogóbb ünnepség azután éppúgy elsüllyed a feledésbe, mint a rossz kép, míg - és ez egyik jele a képzőművészetek révén való szórakozás fensőbbségének - a sikerült alkotás szinte örök életű. Az egyházi művészet nagy fellendülése is legalább olyan mértékben egyes főpapok és donátorok fényűző hajlandóságára vezethető vissza, mint az áhítat keltette áldozatkészségre. Csak úgy mellékesen és nem bizonyíték gyanánt, hanem a kuriozitás kedvéért érdemes itt visszaemlékezni Leonardo da Vinci ama levelére, amelyben várépítésre, hadi gépek készítésére, udvari ünnepélyek rendezésére és egészen mellékesen képek festésére is ajánlkozik.

Az udvarnál és egyháznál állandóan alkalmazott vagy hosszúlejáratú megbízásokkal odakötött művész intézménye meglehetős régen kipusztultnak tekinthető. A modern állam a maga személytelenségével és szűken mért garasaival nem tudja pótolni a régi, kisebb, de a pénzzel - saját szükségleteiket illetőleg - sokkal bővebben bánó kényurakat. A feudális világ letűnésén persze minden értelmes ember könnyen vigasztalódik. Annál könnyebben, mert például a szóban lévő képzőművészet, amint említettük, sokkal könnyebben nélkülözhető, semmint gondolná az ember, mondjuk annak nyomán, mennyit foglalkoztatja az elméket, mennyi könyvet és hány újsághasábot szentelnek neki. Az természetes, hogy a képzőművészetekkel foglalkozó - például róla író, vagy érdekében agitáló emberek nagy része is kénytelen végigélni egész életét anélkül, hogy egy darabot, egy töredéket magáénak mondhatna ama művekből, amelyeket valóban nagyszerűeknek és nem csupán tűrhető, jó ízlésű dolgoknak tart. Ez talán nem fontos körülmény. De ettől eltekintve, igazat kell adni azoknak, akik szerint a képzőművészet legjóhiszeműbb rajongói is sokkal tartósabban tudnak nélkülözni műtárgyakat, mint könyveket, amelyek határozottan a kultúrember - főképpen a szegény kultúrember - elsőbbrendű szükségletének látszanak. Egészen megokolatlan volna tehát a feudális világ letűnésén siránkozni, bár csak a képzőművészet szempontjából is. E tekintetben azonban le nem tagadható a múlt nevezetes előnye a mával szemben; a kereslet és a kínálat, általában a termelés - jórészt a viszonyok primitivitásából eredő - természetesebb volta; általános elterjedtsége annak a kitűnő szabályozónak, amely tág meghatározással megrendelésnek nevezhető. Még ott is, ahol kisebb-nagyobb fejedelmek helyett gazdag polgárok, vagyonos kereskedők, a régibb világ exportőrjei voltak a képek fogyasztói és ahol - mint Hollandiában és Németalföldön - a mai formájú képvásár nyomai elég régen feltűntek, a jobb művészek munkájuk legjelentékenyebb részét megrendelések kielégítésére fordították. Amikor műhelyek, céhek fogadták magukba a festőket, amikor ez természetes, alapos mesteremberi munkát apáiktól, nagyapáiktól látták, nem juthatott egyiküknek se eszébe - holott önérzet volt elég ezekben a régiekben -, hogy ez a dolog hozzájuk méltatlan; a pápa, a választófejedelem vagy a posztókészítő céh kívánságainak kielégítése lealacsonyító és a művész feladata nem volna egyéb, mint alkotni önmagának, önmagából és várni, míg e világtól, köznapi élettől elvonatkoztatott alkotás valakinek megtetszik. Már a közlekedési, forgalmi viszonyok miatt is lehetetlen lett volna ilyen eszmék érvényesülése. Az önmagából, önmagának alkotás ugyanis, kissé brutálisan, de gyakorlati módon kifejezve, raktárra, vásárra való munka. Raktárra, vásárra lehetett csinálni asztalt, csizmát, de nem képet, amely drága, amely egyenes megrendelő híján, csekély emberfogalom, kevés számú néző mellett alig számíthatott vevőre.

Ezek az ipari, mesteremberi hasonlatok és példák megint nem jelentik a képzőművészet értékének redukcióját. Ellenkezőleg: a régi képíró- és képfaragó-műhelyekre, céhekre visszaemlékezve, csodálatos tisztán kell látnunk, milyen nevezetes alkotórésze a műtárgynak mesterségbeli kivitele. Alkotórésze? Számos, minden korban és minden helyen elismert kitűnő darab ez alkotórészben egészen felolvad és áhítatot keltő magasságba emeli a műhely, a jó műhely, a nagyszerű mester műhelyének fogalmát. Ha azután rekonstruálunk magunknak a rendelkezésre álló adatok és képek meg a jelenben tett tapasztalatok alapján egy-egy ilyen műhelyt, meg kell látni a lényegbeli hasonlóságot minden, a maga műhelyében kiváló mesterember munkája, nekikészülése, ítélkező módja, az egész műhely levegője között - készüljön bár abban egyszerű használati tárgy vagy úgynevezett műdarab. A művészetet a megérthetetlenség magasába helyező felfogás újabb keletű; egy időre szerencsésen háttérbe szorult, míg most, az általános forrongás, bizonytalanság hatása alatt természetesen ismét érvényesül és - durva példával élve - kifejeződik abban is, hogy művészet és mesterség, mondjuk művészet és iparművészet közé fokozatokat helyez. Ismét valami, ami a festőműhelyek korában természetszerűen ismeretlen volt és ami elméletileg is nehezen védhető meg, ha ugyanakkor a maga teljes fenségében tiszteljük az architektúrát. Az iparművészet ugyanis lényegileg hajszálig hasonlít az architektúrához.

A régi céheket, sőt magukat a műhelyeket is szétrombolta a kapitalizmus és a gyár. Asztalra okvetlenül szükségem van, nincs azonban szükségem reá, hogy az asztalos két hónapig babrált légyen rajta, ennél fogva megveszem a gyárból, ahol gyorsan és olcsón készítik. Ez a változás meglehetősen közismert és csaknem minden részletében tisztázott. A festőműhelyeket hogy mi rombolta szét, ez már kevésbé nyilvánvaló. A képre nincs szükségem, de ha mégis szükségüket érzem, a feltételek, amelyek szerint a jó kép készülhet, a követelmények, amelyek hozzá fűződtek, ugyanazok, mint hajdan, és nem szoríthatta ki a képműhelyt semmiféle képgyár. A reprodukció, ha erre valaki gondol, egyrészt a régi időben is ismeretes volt, másrészt nem ugyanazokat az igényeket elégíti ki. Vagyon, pénz ma is van, ha nem annyira feudális főurak, hát vasútkirályok és más vállalkozók kezében. Ezeknek fényűzési hajlama azonban, úgy látszik, más és más irányú, mint azoké, akik hódítás, mondjuk rablás, fegyver révén szerezték a pénzt. Amerika milliárdosai is alig építkeznek megközelítő pazarlással, mint a reneszánsz urai. A vagyonfelhasználás, a költekezés szokásos módja nagyot változott és ez minden, a gyáriparhoz hasonló konkurencia nélkül is, úgy látszik, elég volt a képzőművészeti, különösen a festőműhelyek és a műhelykultúra tönkretételére.

Mi ez a műhelykultúra? Minden együtt, ami a tanulásban, a hagyományban, a tradícióban, a tapasztalatban becses. Hasonlít kissé ahhoz, amit akadémiának szokás nevezni - és ami szintén nem fenékig romlott -, de mert nem professzoros, nem iskolás, sokkal emberibb és változatosabb, melegebb és hajlékonyabb. Nem kinevezett nagyságok spekulációja hozta létre, hanem folytonos megfigyelés olyan embereknek, akiket a mi vásárlónál a dologhoz sokkal közelebb álló, sokkal inkább hozzáértő, több tapasztalattal rendelkező és válogatósabb lény, a megrendelő, a megrendelők egész sorának kegye emelt az elsők közé. Ha elképzeljük I. Ferenc francia királyt mint a megrendelő egyik típusát; azt az embert, aki magától Leonardo da Vincitől vásárolta a Mona Lisát és nem egy hasonló vásárral tette nevét emlékezetessé: - akkor nagy tisztelettel kell meghajolni a fajta előtt. A műhelykultúra, ha úgy tetszik, jelent nehéz inaséveket, a ma úri iskoláinál sokkal intenzívebb és keményebb tanulást, talán testi fenyítéket is a mester részéről, mindenesetre azonban teljes, kifogástalan készséget minden szerszám kezelésére, egyszóval ideális technikai kiképzést. Ez a régi tanítási mód - amelynek szintén megvoltak a maga hibái - bizonyára nem állítható vissza. Ami azonban nem akadályozhat meg annak konstatálásában, hogy a mainál jobb volt. Inasait jobban fegyelmezte. Kevesebb tért nyitott a zsenialitás örve alatt jelentkező tudatlanságnak. Nyilván korlátozta a ma kétségtelen túlprodukciót is.

Abban, hogy a festői céhvilághoz bizonyos mértékig visszavágyunk, része van a túlzottan sok ingatag kísérletnek is, amelyek jó része ugyancsak a kénytelen szabadságból fakad, vásznakon, amelyek mint lírai versek tömegesen jönnek létre, holott a képfestés alig hasonlít valamihez kevésbé, mint a lírához. Az akadémikus szigor - amely sokkal sivárabb, mint a műhelyi szigor - túltengése után a természethez való úgynevezett visszatérés talán nem volt kizárólag szellemi reakció, hanem megfelelt a megváltozott anyagi helyzetnek is. Franciaországban legalább úgy látszik, hogy a bőpénzű napóleoni idők elmúltával az amatőrök, hirtelen meggazdagodott emberek megcsappant száma szintén hozzájárult ahhoz, hogy egy sereg festő elvonult a fontainebleau-i erdőbe és minél szerényebb, ha úgy tetszik, "természetesebb életmódot követve természetet festett. Részben belső szükségletből, részben mert finom szalonportrék, csatajelenetek festésére alig volt többé mód.

Amilyen szép és termékeny a barbizóni visszavonulás, annyira leverő és kaotikus a művészet gyakorlásának mai módja. A világ tele van félig-meddig önkénytelen Barbizónokkal, visszavonulások helyeivel és ezek öntik ki magukból a képeket. Ezeknek nem lévén eleve gazdájuk, nem is igyekszenek kellő mesterségbeli, mondjuk, faktúrabeli szigorúságra, mert hiszen ahol mindenki kritikus - ahol nem egy bizonyos ember tetszésétől függ a siker -, ott senki sem kritikus. A megrendelt képen nyugodtabban és hosszasabban dolgozik a művész; a hangulat-képen a legkifogástalanabb elgondolás mellett is háttérbe szorul a megcsinálás. Egy múzeumot és egy tárlatot egymás után megszemlélve, lehetetlen nem észre venni, mennyire pusztulóban van például az a nagyszerűen, meghatóan, naiv szigorral mesteremberi kivitel, amely a germánok, Dürerek, Frans Halsok, Holbeinek sajátsága, holott a reá való képesség kétségtelen, holott ez az édeskésség nélkül való szép munka - és nem mellékes, szép-e a kép vagy sem - közönségnek és művésznek egyformán tiszteletet parancsoló.

Nagy tiszteletet érdemelnek azok a művészek, akik egy bizonyos cél, meggyőződés, kísérlet szolgálatában évekig lemondanak a sikerről. Siker nélkül azonban csakugyan megtörött, befejezetlen a művészi pálya. A kísérletek, a részben meddő - bár teljesen jóhiszemű - kísérletek számát kétségen kívül alaposan redukálná egy bőséges, gazdag, értelmes tábor, amely nem a mindjobban elfajuló tárlatokat várná be, hanem megrendelt képekkel boríttatná paloták falait és nem riadna vissza közben a maga ízlésének érvényesítésétől sem. Meg kell figyelni, a legelvontabban és elvonultabban dolgozó festő számára is milyen különös öröm, amikor, nagy ritkán, egy középületen, egy villában, egy jóindulatú amatőrnél befestendő falat kap. (Az arckép külön elbírálás alá esik és ezúttal figyelmen kívül marad.) Minél kevesebb reményünk van arra, hogy gyakori és általános lesz ez az öröm; minél kevésbé valószínű letűnt idők és rendszerek visszatérte: annál világosabbak a ma visszásságai, az egész jelen helyzet, állapot, átmeneti zavaros volta. Maga ez a zavar - mely összeomlása után keletkezett - rehabilitálja a műhelyt. A képzőművész tevékenységének ez az igazi színhelye. Éltető eleme a megrendelés. Aki megvetéssel, kicsinyléssel ejti ki a szót, amely valóban inkább az üzleti világban használatos: a kéz és a szerszám munkájának, kultúrájának lényegét tagadja meg.