Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Huszonegyedik közlemény) Szilágyi Dezső

III.

A Tisza-korszakban a független gondolkodás és az erős egyéniség nem volt éppen kedvező ajánlólevél egy nagyratörő tehetség számára. Szilágyi Dezső felülrá az ő pártonkívüli állásában is tovább küzdött a kormány ellen, s a majdnem forradalmi tünetek közt lezajlott 1889-i katonai vitában nemcsak ellene beszélt, de ellene is szavazott a kormány népszerűtlen javaslatának. Ez akkor történt, mikor már a kabinetbe való belépése elhatározott dolog volt, néhány nappal igazságügyminiszterré való kineveztetése előtt.

Az idők nagy változásának jele, hogy ez a csuda megtörténhetett. Tisza Kálmán kabinetjének ún. rekonstrukciója alkalmával, eddigi szokásával szakítva, a nagytehetségű emberek egész falanxával vette magát körül: gróf Csákyt, Barosst, Wekerlét, Szilágyit miniszterekké neveztette ki. Ékesszóló bizonyítéka volt ez annak, hogy az a rendszer, melyet röviden Tisza-rendszernek szoktak nevezni, akkor már alapjaiban korhadozott.

Tisza mint a Janszky-ügy és még inkább mint az 1899 elején lezajlott katonai vita sebesültje, ekkor már eljutott arra a pontra, hol a magasabb politikai raison a visszavonulást tanácsolta volna neki.

Minthogy maradni akart, szükségét érezte, hogy kiváló erőket gyűjtsön maga köré! Mindamellett maga a rekonstrukció már elhibázott, vagy legalábbis elkésett politikai lépés volt. Nem rekonstrukcióra lett volna szükség, hanem reformációra in capite et in membris. Elsősorban in capite. Van valami abban a felfogásban, melynek id. gróf Andrássy Gyula szavakban is többször, de visszalépése tényével leghatározottabban adott kifejezést. Andrássy valami hasonlatosságot látott egy művész és egy államférfi karrierje közt. Úgy vélte, hogy a művésznek és az államférfinak akkor kell visszavonulni, mikor pályafutása zenitjén áll.

Ha Tisza Kálmánnál ily zenitről egyáltalán szó lehet: úgy ezt az 1889-i év jelzi, mikor az államháztartásban az egyensúly helyreállott. Miben, mennyiben volt ez Tisza érdeme, most ne vizsgáljuk. Maga a tény, már mint ilyen, korszakos jelentőségű.

Történelmi pillanat leendett, ha Tisza Kálmán odaállott volna az ország elé és így szólt volna: Tizennégy évvel ezelőtt kezembe vettem a kormány gyeplőit, hogy megoldjam a legnagyobb kérdést, rendbehozzam a magyar állam megzavart pénzügyeit. E feladatot íme megoldottam. Most már jogom van a nyugalomhoz.

Ez esetben Tisza visszavonulása diadalmenethez hasonlított volna.

Tudomásom van róla, hogy ezt a gondolatot egy, a pártok keretén kívül álló, elfogulatlan ítéletű egyén megkísérlette a kormánypárt egyik tekintélyes tagjának szuggerálni, ki a miniszterelnökhöz közel állt. A jóakaró tanácsra a nagytekintélyű párttag ezt mondá: És Ön azt hiszi, hogy van ember a pártban, aki ezt meg merné mondani Tiszának?
Tisza maradt. A nemsokára mégis bekövetkezett vég nélkülözte a diadalmenet fenségét, de nem nélkülözte a tragikumnak azt az elemét, hogy a dráma hőse a saját hibája folytán bukott.

Tisza Kálmán hosszú uralmának egyik titka az volt, hogy tudott jéghideg maradni a körülötte tomboló harcok kábító hevében is. Most egyszerre elvesztette lépéseinek biztosságát. Nem egy nagy gondolatért küzdve esett el, mint hős, hanem egy útjába akadt kőben, a Kossuth honossági kérdésében botlott meg. Ez több volt puszta szépséghibánál. Kár volt az ország szempontjából is, hogy ez a nagy taktikus nem tekintélyének érintetlenségében vonult a tartalékba, honnét, mint egykor Deák, esetleg még értékes szolgálatot tehetett volna a szabadság ügyének a klerikális reakció megindult áradata ellen.

De hát nem így történt. Tisza Kálmán, a kisegítő rendszabályok - nem egyszer, sajnos puszta félrendszabályok - nagymestere mint élő anakronizmus megmaradt annak a kabinetnek az élén, mely hosszú tespedés után egy nagy haladási korszak inaugurálására lett volna hivatva. E rekonstruált kabinetből már kezdetben hiányzott a szükséges összhang.

Szilágyi Dezső, mint újonnan kinevezett miniszter, új választásnak vetette magát alá s 1889. április vége felé programszerű nyílt levelet intézett pozsonyi választóihoz. E levélben mindenekelőtt körvonalazta igazságügyi programját, mely egészben véve azt tűzte ki céljául, hogy az elposványosodott igazságügyet végre kiemelje mély züllöttségéből. Igazságügyi terveit később még bőven kifejtette országgyűlési programbeszédében. Minisztersége alatt ezeket részint megvalósította, részint tervezetekben utódjára hagyta. De a pozsonyi nyílt levél nem szorítkozott az igazságügyre. Természetesen nem mondta: íme, velem egy új korszak kezdődik. Ilyesmit mondani nem lett volna ildomos. De aki vak nem volt, az a nyílt levél tartalmából kivehette, hogy Szilágyi nem a régi rendszer taposómalmában szándékozik erejét felemészteni.

Szilágyi hadat üzent a nepotizmusnak és a korrupciónak. Proklamálta a jogegyenlőség megvalósítását az állami intézményekben. Mi lehet ez, talán csak nem puszta frázis? Ebben a kijelentésben egyebek közt benne rejlett a házasságjog egyenlő alapon való szabályozása is. Szilágyi 1883-ban ezt a gondolatot majdnem szórul-szóra ezekkel a szavakkal fejezte ki. Ha az emberek akkori nagy beszédeire emlékeztek volna, nem állítják vala, hogy a pozsonyiakhoz intézett levélben nincs benne a polgári házasság.

Azt sem igen értették, mit gondol az igazságügyminisztérium újjászervezése alatt. Talán csak nem akarja feltámasztani az Istenben boldogult törvényelőkészítő bizottságot? Persze, hogy nem akarta, hanem - miként tőle magától hallottam - egyszerűen a minisztériumnak új erőkkel való felfrissítésére gondolt, mert, miként panaszlá, erre ott nagy, de igen nagy szükség volt.

Legfontosabb része a nyílt levélnek egy tökéletes közigazgatási reformprogram körvonalazása volt - észrevehető éllel a miniszterelnök ellen. Utalt ugyanis Tiszának 1881-ben tett kijelentésére, hogy ha meggyőződnék róla, hogy jó közigazgatás az eddigi történeti alapon lehetetlen, nehéz szívvel bár, de szakítani fog a régi rendszerrel. Szilágyi úgy vélekedett, hogy a lefolyt hét év elég volt arra, hogy a miniszterelnök erről meggyőződjék.

Nagy feltűnést keltett Szilágyinak ez a nyílt fellépése a Tisza által dédelgetett s három évvel előbb az 1886-i megyetörvényben is régi alapjain meghagyott rendszer ellen.

Nem telet bele tíz nap, s a miniszterelnök a képviselőházban nagyobb beszédet tartott a kabinet rekonstrukciójáról. Ebben az volt a nevezetes, hogy szerinte az egész rendszer marad az eddigi, semmi sem változott, nem is fog változni. A beállott személyváltozásokat kizárólag az előbbi miniszterek egészségi állapotának megromlása tette szükségessé. (Annyira kritikátlannak tartotta a közönséget, hogy azt képzelte, hogy ez el fogja neki hinni ezeket a banalitásokat.) A rekonstruált kabinet új tagjait arra sem méltatta, hogy csak meg is említse neveiket. Az egy Wekerlével tett kivételt, ez részesült egy kis vállveregetésben, talán mivel bizonyos tekintetben a maga nevelésének tartotta. Szilágyit megnevezte, de csak hogy ellene fordulhasson. Kijelentette, hogy amit Szilágyi a közigazgatási reformról mondott, az csak egyéni nézet. Ilyesmi meg van engedve oly kérdéseknél, melyek belátható időben úgysem kerülnek napirendre.

Különben pedig kijelentette a miniszterelnök, hogy ki fog tartani helyén mindaddig, míg a korona és a többség az ő hazafias kötelességének tekinti, hogy kitartson.

Egy csoportja a többnyire tehetségtelen embereknek, kiket a hatalmas úr a semmiségből kiemelt s kik érezték, hogy ha ő letűnik a hatalom polcáról, akkor ők oda süllyednek vissza, ahonnét soha sem kellett volna kiemelkedniök, nagy hangon hirdette az ő állásfoglalásának sziklaszilárdságát s az jósolta, hogy ha Tisza buknék, az ország rendje, nyugalma, talán államjogi helyzete is megrendülne.

De mindez nem irthatta ki az emberek többségéből azt a közérzést, hogy a rendszer alapjai inognak, s gyakran lehetett hallani azt a kérdést: vajon meddig tarthat még ez az állapot?

A harcedzett Tisza sem volt már a régi. A Kossuth hontalanítása miatti hajsza idegessé tette. Egy szerencsétlen pillanatban, 1889. november 22-én, hogy a szélsőbalt kiengesztelje, megígérte, hogy kész belemenni a honossági törvény módosításába oly alapon, hogy az, akit valamely város díszpolgárának megválaszt, megtartja honosságát a külföldön is, minden jelentkezés nélkül.

Utólag megbánta ezt az ígéretét. Igyekezett halogatni beváltását. Újévi beszédében - amikor szorosabb hívei, hogy állását felfelé erősítsék, lármás tüntetést rendeztek mellette - megpróbálta jóvátenni a hibát. Egészen új nézőpontból tárgyalta ezt a kérdést. A Kossuth-izgatásokban most már veszélyt látott, mely az ország nyugalmát fenyegeti. Sajnálta, hogy a honossági kérdésben tett kijelentését nemcsak ellenfelei, de még barátai is félreértették. (Sajátságos fátuma az államférfiaknak, hogy mikor valami botlást követnek el, rendesen "félreértik őket.) Igyekezett tehát magyarázni előbbi kijelentését. Látszólag lefelé, de valóságban felfelé intézte szavait. Rámutatott arra a nagy anomáliára, hogy valaki, aki sem a törvényt, sem a királyt el nem ismeri, oly törvényt követel a maga számára, melyet ennek az el nem ismert királynak kellene szentesítenie. Bölcs szavak. Miért nem mondta ezt így két hónappal előbb?

Végre állt szavának. A sajátságos díszpolgársági elmélet alapján kidolgozott novelláját 1890. március 3-án a király elnöklete alatt tartott minisztertanácsban tárgyalták. Szilágyi nem tehetett mást, mint hogy megtámadta a javaslatot, mely jogilag tarthatatlan volt. A miniszterek közül csak Baross és Wekerle szavazott a javaslat mellett. Tisza most már levonta konzekvenciát, beadta lemondását s ez elfogadtatott.

*

A Szapáry-kormányt, melyben négy oly elsőrendű erő foglalt helyet, mint Csáky, Baross, Wekerle és Szilágyi, valaki egy remek négyesfogathoz hasonlította, de melynek irányításához a kocsis nem elég erős. A hasonlat kissé triviális, de találó.

Gróf Szapáry Gyula előkelő gavallér, minden tekintetben tiszteletre méltó férfiú volt, ki már mindenféle minőségben végigpróbálta a minisztermesterséget, de azért talán még igazi mester sem volt az államkormányzásban, annál kevésbé művész. Sem elég tehetsége, sem elég szerencsés keze nem volt arra, hogy egy ilyen nagyeszű és erejű emberekből álló minisztérium élén, mint ezek vezetője hosszabb ideig megállhassa a helyét.

Mikor Szapáry - Széll visszalépése után - a Tisza-minisztériumnak tagja lett, Tisza Kálmán azt mondta, hogy most már nyugodt, mert Szapáryban megtalálta utódját. Ez félig tréfásan, de félig komolyan is volt értve. Gr. Szapáry tényleg olyanfajta opportunista experimentátor volt, mint Tisza, de ennek nagy kvalitásai nélkül. Mint közlekedési államtitkár kezdte pályáját, azután belügyminiszter lett a Szlávy-minisztériumban. Széll visszalépése után a pénzügyi tárcát vette át s abban a kilenc évben, melyen át e tárcát viselte, voltak pillanatok, mikor majdnem egy jövendő pénzügyi aranykor hőse gyanánt ünnepelték. Az európai pénzpiacokon 1879 után beállott szerencsés fordulat egészen megfelelt gr. Szapáry vérmes temperamentumának.

Pénzügyminiszterségének első idejében nehézségekkel küzdött. Előlegekből kellett tengetni az államháztartást. A hat percentes aranyjáradék árfolyama időnként 69-re szállott alá (ami manapság szinte hihetetlenül hangzik), s a 153 milliós kölcsön visszafizetésének határideje a küszöb előtt állott. Szapáry első nagyobb pénzügyminiszteri tette egy újabb sorozatú hat percentes aranyjáradék kibocsátása volt 140 millió forintnyi összegben. Az 1880-i hiányt még fedezhette az utolsó járadékkibocsátás 15 milliónyi maradványából és az ún. beruházási kölcsönből. 1881-ben kreálta az 5 percentes papírjáradékot, nemsokára pedig hozzáfogott a hat százalékos aranyjáradék konvertálásához. Ez a konverziók történetében unikum s a Rotschild-csoport részéről kezdeményezett zseniális művelet volt. Keresztülvitele kissé hosszasan tartott, mert Párizsban kiütött a Bontoux-válság, de végre is befejezést nyert, s a bankcsoportnak gazdag nyereséget eredményezett, Szapárynak meghozta az aranygyapjas rendjelt. A csoport megelégedett az óriási haszonnal, a dicsőséget átengedte Szapárynak, ki sokáig sütkérezett ennek sugaraiban s utoljára maga is elhitte, hogy nagy pénzügyi kapacitás.

Ez a hiedelem végzetessé vált a magyar pénzügyekre, mert a pénzügyminiszter az efemer sikert, mely csupán egy rendkívüli konjunktúra eredménye volt, elégségesnek tartotta a magyar pénzügyek rendbehozatalára. E tévedése okozta azt az ijesztő visszaesést a pénzügyekben, mely miatt Szapáry kénytelen volt megválni tárcájától.

Szapáry tehát 1887 elején ment, de két év múlva visszatért a Tisza-minisztériumba mint földmívelési miniszter. Így, mikor Tisza visszalépett, már kéznél volt ez a sokat próbált államférfi s előkelő társadalmi állására s hosszas miniszteri múltjára való tekintetből őt állították az új minisztérium élére. Ha igazságosak akarunk lenni, nem mondhatjuk, hogy ez szerencse volt az országra nézve.

*

A Szapáry-minisztérium harmadfélévi korszaka mindazáltal nem volt egészen meddő. A szakminiszterek erős kezének nyomai a közügyek egész vonalán meglátszottak. Baross új utakat tört a tarifapolitikában. Behozta a zónatarifát, megvalósította az ország tarifális önállóságát Ausztriával szemben. Wekerle a valutarendezéssel betetőzni készült az elért jelentékeny eredményeket a pénzügyi politika terén.

A társadalmi politikában is jelentékeny kezdeményezések történtek Szilágyi igazságügyi reformjainak nagy jelentőségét az egész ország elismeri. Közéletünk egyik szervi betegségének, a legveszedelmesebbnek valamennyi bajunk közt, a parlamenti anarchiának megszüntetését azonban a Szapáry-minisztérium elérni nem tudta. A parlament tovább is az obstrukció játéklabdája maradt, éspedig még nagyobb mértékben, mint eddig.

A parlamenti viszonyok szanálására vonatkozó remények csakhamar szétfoszlottak, mert a vezetés gyenge volt és kapkodó. Mikor Szilágyi törvényjavaslata a konzuli bíráskodásról tárgyalás alá került, már tökéletesen elmérgesedett a pártok viszonya. Ez az elmérgesedés gróf Szapáry közigazgatási javaslatának agyonobstruálásában tetőpontját érte el. A javaslat gyenge munka volt, maga a szabadelvű párt sem lelkesedett érte. Szilágyinak sokszor szemére hányta az ellenzék, hogy ezért a javaslatért nem exponálta magát. De hát ha néhány beszédet tartott volna mellette, talán megszelídült volna a nekivadult obstrukció? Bizonyára a törvényjavaslat sem lett volna jobbá ezektől a beszédektől.

Az igazságügy terén legsürgősebb reformok létesítéséhez Szilágyi Dezső erős kézzel fogott hozzá. Messzemenő tervei voltak. A programjának sarkalatos tételét alkotó teljes egyenjogúság az összes állami intézményekben magában foglalta volna a hitbizományok megszüntetését is. Egy napon levelet kaptam tőle, hogy látogassam meg a Margitszigeten, ahol nyaralt, de egy egész félnapra, mert sok beszélni valója volna velem. Egy egész délelőttöt töltöttem vele együtt. Bejártuk a szigetet, időztünk a romok és az Arany-megénekelte tölgyek csendes vidékén. Keresztülmentünk majdnem az összes közgazdasági és társadalompolitikai kérdéseken, melyek valamennyire aktuálisnak látszottak. Ezek közé tartozott a hitbizományok nagyjelentőségű problémája is.

Ezen alkalommal megbízást adott, hogy dolgozzak ki számára e kérdésről egy emlékiratot. E nyár folytán megfeleltem e megbízásnak. (Hasonló megbízást kapott tőle Földes Béla és Beksics Gusztáv is.)

Legyen szabad nagyon röviden - amennyire emlékezetből lehet - jeleznem emlékiratom tartalmát. A hitbizományok kérdését azok közé a problémák közé soroztam, melyeket könnyebb szétvágni, mint megoldani - természetesen akkor, ha megjön a szétvágáshoz alkalmas idő. Hiszem és vallom ma is, hogy ez az idő valamikor megjön. De az adott viszonyok között, még ha az arisztokrata többségű főrendiházon keresztül lehetne is valahogy hajtani egy radikális megoldást, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez idő szerint vagy közeljövőben ennek a monarchiának az uralkodóját - mely monarchia maga is egy hitbizomány - rá lehessen venni egy radikális megoldás szentesítésére. Ne feledjük, ha a magyarországi hitbizományokat felölelő statisztikai anyag azt a megdöbbentő tényt tárja elénk, hogy a létező hitbizományoknak több mint felét a mostani uralkodó engedélyezte.

A hitbizományoknak egy bátor lépéssel való megszüntetése ez idő szerint ki lévén zárva, oly javaslatokra törekedtem, melyek egyrészt biztosítékot nyújtanának a baj további növekedése ellen, másrészt lehetőséget arra, hogy e baj addig is, míg a radikális megoldás ideje eljön, némileg enyhíthető legyen.

Beksics gondolatát, mely későbbi években köztudomásra jutott, hogy a hitbizományokat ki kellene telepíteni az ország határai felé, az erdős vidékekre, kivihetetlennek tartom. Képzelhetek oly kormányt, mely a hitbizományokat egy tollvonással eltörli, de nem képzelhetek olyat, melynek elég pénze, ideje, türelme lenne egy oly évtizedekig tartó kisajátítási művelethez, aminőt Beksics ötlete feltételez.

Rámutattam emlékiratomban arra, hogy a birtokok hitbizományi megkötésére való hajlandóság elharapódzása szoros kapcsolatban áll az ősiség megszüntetésével. Ezek a közérdekellenes hajlamok az ősiség megszüntetése után a hitbizományokban kerestek kielégülést. Innen van, hogy az ősiség eltörlése óta több hitbizományt alakítottak Magyarországon, mint az ezt megelőző kétszáz esztendő alatt. Ha az ősiség megszüntetése idejében kimondották volna, hogy további hitbizományok többé nem engedélyeztetnek, a viszonyok nem fajultak volna odáig, ahol ma állanak.

Az én eszmemenetem a baj lehető szanálása tekintetében röviden ez volt:

Először is ki kell mondani, hogy több hitbizomány engedélyeztetni nem fog. Ha pedig még ezt sem lehetne keresztülvinni, akkor törvénybe kellene iktatni legalább azt, hogy hitbizomány királyi rendelettel nem, hanem csakis külön törvénnyel kreálható.

Fel kellene emelni, éspedig jelentékeny mértékben a megkötött birtokok után fizetendő illetékegyenértéket.

Feltétlenül meg kellene engedni, hogy a hitbizományos a hitbizományi ingatlanokat telepítési célra a várományosok megkérdezése nélkül, de ezek jogainak megóvása mellett, parcellázhassa. Kimondani kellene esetleg az ily műveletek illetékmentességét.

Ki kellene mondani, hogy az összes várományosok bizonyos módozatok mellett elhatározhassák a hitbizománynak a hitbizományi birtokos halála után beállandó megszüntetését.

*

Venimus nunc ad fortissimum. Áttérünk az egyházpolitikára, melyben Szilágyi Dezső, gróf Csáky Albinnal karöltve, élete munkájának legértékesebb részét hajtotta végre. Tisza Kálmán, már akár tervszerűen járt el, akár nem, nagy szolgálatot tett a magyar államnak, mikor a meginduló egyházpolitikai küzdelmek előestéjén miniszteri székbe ültette gróf Csáky Albint, a magyar állami szuverenitásnak ezt a félelem és gáncs nélkül való lovagját és Szilágyi Dezsőt, a legélesebb eszű és legkeményebb gerincű magyart, kit közéletünk 1867 óta produkált.

A magyar közvélemény még mindig nem tudja eléggé méltányolni e két férfiú érdemét, mert ma sem érti még egészen az egyházpolitikai harc jelentőségét. Egy kis polgári házasság, egy kis állami anyakönyvezés - hát olyan nagy dolog ez? gondolják magokban sokan. Pedig sokkal nagyobb dolgokról van itt szó.

Az egyházpolitikai harc részét teszi annak a háromszázados önvédelmi küzdelemnek, melyet a magyar nemzet a császári politika s az ezzel szövetkezett egyházi reakció ellen megharcolt. E küzdelemnek még nincs vége. 1867-ben sikerült egy tűrhető modus vivendit létesíteni a császári hatalommal, de ennek szövetségesével, az egyházi reakcióval még nem végeztünk.

Ami nálunk az ún. egyházpolitikai törvények megalkotásával végbement, az csak kezdet. A magyar állami szuverenitás fenséges templomából még nem sikerült kiűzni az ultramontán feketesereget, miként Jézus kiűzte egykoron a kufárokat a jeruzsálemi templomból. De eléretett annyi, hogy ez a had nem lett úrrá ebben a templomban.

A gróf Andrássy Gyuláról szóló fejezetben megemlékeztem Bismarck és Andrássy első találkozásáról, mely Salzburgban, 1871. szeptember 6-án ment végbe. Ez alkalommal a két államférfi közt - az akkor aktuális pápai infallibilitás kapcsán - szóba kerültek a jezsuiták is, kiket Bismarck akkor készült eltávolítani Németországból. Andrássy úgy nyilatkozott, hogy nem tartja célszerűnek ágyúval lőni verebekre. Bismarck erre így felelt: "Én sem szándékozom a verebek közé lőni, de kiszedem fészkeiket. Engem gyűlölni fognak a jezsuiták, de félni fognak tőlem. Öntől ellenben nem fognak félni, de gyűlölni mégis fogják. Ön nem akar lőni, tehát Ön lesz a céltábla.

Bismarck ezzel rátapintott a magyar vezető politikusoknak gyenge pontjára, arra a tévedésre, hogy engedékenységgel meg lehet vásárolni az ultramontánoktól a békét.

Az állambölcselők többször hasonlították az állam és az egyház viszonyát ahhoz, mely a férfi és az asszony között fennáll. Az állam a férfi, az egyház az asszony. Téved a férfi, ha azt hiszi, hogy nyugta lesz a zsörtölődő asszonytól, ha csendesen a kuckóban ül és hallgat. Így jártak a mi vezető államférfiaink is az egyházi reakcióval 1867 után.

Hallgattak, tűrtek mindent, azt hitték, az egész egyházpolitikát el lehet tenni, mintegy jégbehűtve, jobb időkre. Kerültek mindent, ami a kissé hisztériás asszonyt ingerelhette volna, de mindez hiába volt. Azok a várt "jobb idők pedig csak nem akartak megjönni. Nem volt bátorságuk végrehajtani az 1848. XX. törvénycikket, melyben implicite félreérthetetlen módon benne van a szekularizáció, hanem ezt a törvényt erőszakolt magyarázat segítségével azzá silányították, amivé 1848-ban a főrendiház - Szcitovszky és Cziráky vezetése mellett - silányítani akarta, de aminek akkor a képviselőház ellentállt. (L. a br. Eötvös Józsefről szóló fejezetet.)

A házasságjog terén terveiket a keresztény-zsidó házassági nyomorék javaslattá zsugorították össze. Nem használt. Az egyházi reakció erre is arculütéssel felelt s e bátortalan kísérletet is megbuktatta.

A hetvenes évek elején következett némi fellélegzése a szabadabb szellemnek. A német kultúrharc viharából ide is eljutott egy gyenge szellőcske. Deák 1873. június 28-i beszéde mutatja a kulminációt. Azóta szakadatlan volt a hanyatlás.

A szabad gondolkodás ez ijesztő drescendóját kívülről jövő hatások is előmozdították. Ilyen volt a német kultúrharc fokozatos lelohadása 1880-tól kezdve, ami onnét eredt, hogy Bismarck - a nemzeti szabadelvűek által cserben hagyatva - a birodalmi pénzügyek rendezése és függetlenítése szempontjából mellőzhetetlen vám és indirekt adóügyi s még egy sereg más javaslata keresztülvitelénél rászorult a klerikális centrum szavazataira. Ilyen volt gr. Taaffének - a német szabadelvűek bukása után - tizenhárom éven át tartott kormányzása Ausztriában. A Taaffe-éra a föderalistákat és a klerikálisokat tette a helyzet urává.

Most már az egyházpolitikai reakció nálunk is elérkezettnek látta az időt a támadó fellépésre. Ennek mozgató okait s egész jelentőségét csak a nagy európai politika keretében lehet megérteni.

A nagy tehetségű XIII. Leó pápa és energikus államtitkára, Rampolla kardinális egy merész politikai koncepció keresztülvitelére tökélte el magát. A cél az egyházi állam helyreállítása volt. Akármennyit engedett is Bismarck a Wirchow által "kultúrharc-nak elnevezett egyházpolitika szigorából, akárhogy hátrált is állomásról-állomásra Canossa felé, azt jól tudta Leó és államtitkárja, hogy a nagy kancellár Canossába elmenni soha sem fog. Világos volt előttük, hogy a hármas szövetség segítségével, melyhez az olasz királyság is hozzátartozik, a pápa világi uralma helyreállíttatni soha sem fog.

A pápa és államtitkárja tehát nem kisebb célra törekedett, mint a hármas szövetség szétrobbantására. Ez elérhető lett volna, ha a szövetségnek azt a tagját, mely mindig a legkatolikusabb hatalomnak tekintetett, Ausztria-Magyarországot, sikerült volna elvonni a hármas szövetségtől. Ez nem is látszott valami ábrándos kísérletnek. A monarchia egyik, erősebbik államában a föderalisták és klerikálisok voltak a helyzet urai. A szlávok általában, de különösen a csehek, valamint az osztrák feudálisok s magától értetődőleg a klerikálisok szívük mélyén gyűlölték Németországot. A monarchiának a hármas szövetséghez való tartozása tehát egy szálon függött: Magyarország akaratán. Magyarországon a klerikalizmust juttatni az uralomra, ez volt a feladat, s ezzel a Vatikán megnyerte volna a játszmát. A hármas szövetség szétesett volna.

A Vatikán politikájának másik fele arra irányult: minden áron megnyerni Franciaország támogatását. Addig a Vatikán halálos ellensége volt a respublikának. Leó pápa alatt gyökeres fordulat állott be. A pápa ráparancsolt a francia klérusra, hogy hagyja oda a legitimista zászlót és csatlakozzék egész odaadással a radikális respublikához. Ez meg is történt. Franciaország s a vele tartó Oroszország, melyet a pápa - nem törődve a lengyel katolikusok üldöztetésével - hízelgéseivel halmozott el, meg volt nyerve a Vatikán politikájának támogatására. A világtörténet egy groteszk látványnak volt tanúja: a tiara szövetkezett a republikánus vörös sapkával és a kancsukával, hogy előkészítsen egy világháborút, melyben az új hármas szövetség rárontott volna Németországra s az ennek szövetségeséül megmaradandott Olaszországra, hogy egy vérözön árán megszerezze XIII. Leónak azt, ami sóvárgásainak tárgya volt, Szent Péter örökségét.

E világpolitikai tervek megdöbbentő méretei mellett eltörpül az a kis polgári házasság, az a kis állami anyakönyvvezetés, néhány szegényes vegyes házasságbeli gyermeknek az elkeresztelésekkel való elhalászás az egyedül üdvözítő egyház számára. Mindez csak ürügy és eszköz volt. A valódi cél Magyarország klerikalizálása s ezáltal a monarchia kiragadása a hármas szövetségből.

Ez a "gyermekhalászat eszembe juttat egy beszélgetést, melyet azokban az izgalmas napokban egy felvilágosult egyházi férfiúval folytatni alkalmam volt.

- Nem értem - mondám -, miért kapnak önök oly nagyon azon a néhány elkeresztelt gyermeken. Szüntessék meg a cölibátust és sok ezer gyermekkel fog szaporodni az egyház embertőkéje.

- Téved a közönség - mondá ő -, midőn azt hiszi, hogy a cölibátus azonos a teljes aszkézissel. A cölibátus szigora nem megy odáig, hogy a papok a maguk részéről is ne járulhassanak az egyház híveinek, vagy mint Ön mondja, embertőkéjének szaporításához.

- Megengedjen főtisztelendőséged, de e felfogás mögött erős adag frivolság, hogy ne mondjam, cinizmus rejlik. Nem elég gyermekeknek életet adni, fontosabb, hogy egy bölcs apa vezetése alatt derék, művelt emberekké nevelkedjenek. Ez pedig csak akkor történhetik meg, ha megadatik a papoknak a legszentebb emberi jog, a családalapítás joga.

- Van arra akárhány példa - felelé ő -, hogy papi személyek gondos nevelést adnak gyermekeiknek. Ismeri Ön jelen tudósunkat, Cz. B.-t? Lássa, ez a derék pap otthon, a maga felügyelete alatt kitűnően neveli gyermekeit.

- Ismerem Cz. B.-t - mondám -, sőt tudnék több példát is felhozni. De tudja-e főtisztelendőséged, hogy Cz. B.-t Schlauch őeminenciája ad audiendum verbum idézte s megdorgálta, hogy ha már vannak gyermekei, legalább ne tartaná őket házánál, mert ez botrány.

Cz. B. erre azt válaszolta a kardinálisnak: nem vagyok oly gazdag, hogy külföldön neveltethessem gyermekeimet, mint Eminenciád.

De hát sajnos, ritkák azok a papok, akik oly bátrak és annyira függetlenek, mint ez a jeles Cz. B. volt.

*

Nem szándékozom e sorok olvasóit a magyar egyházpolitikai küzdelmek genezisének hosszadalmas leírásával terhelni. Ezt az egykoron bizonyára megírandó vaskos és tudós történelmi könyvek szerzőinek engedem át. De álljon itt néhány markáns vonás, mely állomásról-állomásra jelzi az ellentétes táborok stratégiai felvonulását.

A vegyes házasságokból származó gyermekek vallását szabályozó 1868. évi LIII. törvénycikk megalkotása idejében gr. Cziráky János mindjárt kimondotta, hogy ezt a törvényt végrehajtani nem lehet, mert nincs szankciója. Bebizonyult, hogy Cziráky csak az irányadó egyházi körök szócsöve volt.

A kormányférfiak azt az alapvető nagy hibát, hogy a törvénynek szankciót nem adtak, később azzal mentegették, hogy ők fel sem tételezték, hogy akadjon pap, kit büntetéssel kell kényszeríteni a törvény tiszteletben tartására. Ez szép frázis, de frázisokkal államot kormányozni nem lehet.

Megalkottatott 1879-ben a büntetőtörvény. Most már lett szankció. E törvény 53. §-a kimondotta, hogy aki az 1868. LIII. törvénycikk ellenére 18. életévét még be nem töltött egyént más vallásfelekezetbe felvesz, az két hónapig terjedhető elzárással és 300 Ft-ig terjedhető pénzbírsággal büntetendő.

Ez ellen azt kezdték hangoztatni, hogy a katolikus egyház nem is felekezet, hanem ősegyház. Erre tehát a törvény nem is vonatkozhatik. A püspöki kar pedig 1880-ban azzal a kérdéssel fordult a kormányhoz, vajon a büntetőtörvény 53. §-a az elkeresztelő lelkészekre is vonatkozik-e? E hipokrita kérdésre a kormány elég gyenge volt hasonló hipokrita választ adni.

Egész Magyarországon nem volt ember, aki ne tudta volna, hogy ama törvény elsősorban éppen az elkeresztelő papokra vonatkozik, s hogy éppen csak ezek miatt kellett azt meghozni. Egy ember volt csupán, aki úgy tett, mintha ezt nem tudná: Trefort Ágoston magyar kultuszminiszter. Ez azt felelte, hogy be kell várni a bírósági gyakorlatot. A kormánynak e gyengesége keservesen megbosszulta magát.

A bírósági gyakorlat mögé bújtok? - gondolták a püspökök s gondoskodtak róla, hogy a bíróságoknak legyen alkalmuk a "gyakorlatra. Mindjárt 1880-ban Sopronban egy elkeresztelési eset a bíróság elé került s a klerikálisok megmozgattak minden követ, hogy a bírósági gyakorlat olyan legyen, amilyen nekik tetsző. Olyan is lett. A bíróságok, fel egész a kúriáig, melynek elnöke Majláth György volt, úgy ítéltek, hogy a keresztség által a megkeresztelt csupán az általános kereszténységbe, de nem a katolikus egyházba vétetik fel.

Magyar bíróságok a kánonjog útvesztőiben kerestek kibúvót a magyar törvény betűjének és szellemének kijátszására - mily szomorú látvány! Pedig a kánonjog szerint sem volt igazuk, mert a tridenti zsinat határozmányai szerint minden gyermek, kit katolikus pap keresztel meg, s kit katolikus anyakönyvbe vezetnek be, katolikusnak tekintendő.

A bírósági gyakorlat megnyitotta a zsilipeket az elkeresztelések előtt. Az országban terjedő retrográd mozgalmak következtében az ultramontánok különben is vérszemet kaptak. A tömeges elkeresztelések természetesen a protestánsokat is panaszokra indították.

Trefort végre 1884. július 11-én elszánta magát egy rendelet kibocsátására, melyben meghagyta, hogy az illetéktelen keresztelésekről szóló adatok anyakönyvezés végett nyolc napon belül átteendők az illetékes lelkészhez a büntetőtörvény 53. §-ában megszabott büntetés terhe alatt.

Ez a rendelet csak olaj volt a tűzre. Tagadták törvényességét. Folytatták az elkereszteléseket. Ha a protestáns pap az anyakönyvi adatok átküldését sürgette, nemcsak adatokat nem, de elégszer gúnyos választ kapott. Erre a protestánsok is rákezdtek az elkeresztelésekre amaz ismeretes mottó szerint: ha te ütöd az én zsidómat, én is ütöm a te zsidódat. Éveken át vígan folyt így az elkeresztelési huzavona, s akiknek érdekükben állott a felezeketi gyűlölködés felszítása Magyarországon, azok megelégedetten dörzsölhették kezeiket. Az ő vetésük hatalmasan nekizsendült a szép magyar rónákon. Tetszett ez az épületes látvány nagyon a Vatikánban. Rampolla mosolygott, XIII. Leó pápa pedig megragadta az alkalmat, melyet neki Budavárának a törököktől való visszavételének 200 éves emlékünnepe nyújtott, s 1886. augusztus 22-én enciklikát bocsátott ki, melyben elítéli az 1886: LIII. törvénycikket s felhívja a magyar papságot, hogy törekedjék arra, hogy e törvényt megváltoztassák. "Óhajtandó - úgymond a pápa -, hogy az egyház Magyarországon sértetlen szabadságot élvezzen, ama szabadságot, melynek máskor örvendett. Legfőbb vágyunk, hogy a törvényből eltávolíttassék mindaz, ami az egyház jogaival nem áll összhangban, ami cselekvési képességét csökkenti s a katolikus hitvallással ellenkezik. Erre állandóan kell törekednünk.

A katolikusok üldöztetése most már jelszó lett, mely alatt az alsó klérus vezetésével folyt a féktelen izgatás. E hangversenynek a háttérből dirigáló karmestere Schlauch Lőrinc kardinális volt, ki a delegációban is nyíltan lándzsát tört a pápa világi uralmának helyreállítása mellett.

Végre gróf Csáky 1890. február 26-án megpróbálta véget vetni a törvény semmibevételének s kibocsátotta azt a rendeletet, mely annyi vitának az ütköző pontja lett. Csáky rendelete enyhébb volt a Treforténál, egészen mellőzte a fogságbüntetést s a pénzbírságot is még jobban lemérsékelte a törvény által kimondott 300 forint alá. Az elkeresztelő papokra csupán 10-15 forint bírságot mért, ismétlés esetében 100 forintot. Ezt a rendeletet br. Hornig osztálytanácsos, a későbbi veszprémi püspök fogalmazta és Csáky még a Hornig által javaslatba hozott büntetéseket is enyhítette.

De minden vérmérséklet hiába való volt. A püspökök, ahelyett, hogy meghajoltak volna a törvény előtt, a Simor prímás elnöklete alatt 1890. április 12-16 tartott értekezletükön elhatározták, hogy a pápához fordulnak utasításért, addig pedig, mint mondták, csupán "ideiglenesen hirdetik ki a rendeletet. Mi volt ez, ha nem buzdítás a papságnak a renitenciára? Így is értette azt a papság s most már még fokozottabb mértékben folytatta az izgatást.

A közönség abban reménykedett, hogy a püspökök fel fogják világosítani a pápát Magyarország viszonyairól, hogy itt sok a felekezet, gyakoriak a vegyes házasságok s hogy ezek a viszonyok mérsékletet, tapintatot tesznek szükségessé. Maga gróf Csáky ragaszkodott ahhoz a felfogáshoz, hogy a püspökök egy békés modus vivendire törekszenek, az alsó papság anarchiájáról panaszkodott a képviselőházban, tehát azt hitte, hogy az alsó papság szorítja a békülékeny püspököket. A valóságban a Vatikánban székelő nagy úr parancsára rendeztetett itt egy hajtóvadászat Magyarország törvényei ellen. A szerepek ki voltak osztva a püspököknek és az alsó papságnak és a nobilis gondolkodású Csáky azt képzelte, hogy a hajtók azok, akik ezt a vadászatot rendezték. Mily csalódás!

A Vatikánban nem szorultak információra, s éppen mert nagyon jól voltak informálva, nagyon jól tudták, hol kell megfeszíteni az emeltyűt, hogy Magyarországon a vallási békét ki lehessen forgatni sarkaiból. Azért nem engedtek. A német centrumpárt sikerei, a belga klerikálisok győzelme, a francia respublika békekötése a klerikálisokkal azt a meggyőződést érlelte meg a Vatikánban, hogy Magyarország is megérett már a neki szánt szerepre, hogy faltörő kos legyen a hármas szövetség szétrobbantására.

Simor prímás az "Egyetértés tudósítója útján közölte Róma tagadó üzenetét a magyar nyilvánossággal. Gúnyos káröröm rítt ki a prímás nyilatkozatából s a magyar törvények semmibe vétele. Gróf Csákyról csak per "szegény Csáky beszélt.

A szabadelvű tábor felvonulása is megtörtént most már abban a magas színvonalú egyházpolitikai vitában, mely a képviselőházban az egyházpolitikát egész kiterjedésében tárgyalták egy egész hónapon át. Az előtérben állott a kultuszbüdzsé kapcsán Csáky rendelete.

E vitában Szilágyit már tetőpontján láttuk annak a csudás debatteri erőnek, amelyhez hasonló soha még a magyar parlamentben nem volt, s mely annál imponálóbb hatást tett, mivel ezek a hatalmas beszédek rögtönzöttek voltak s polemikus jellegüknél fogva csakis rögtönzöttek lehettek.

E nagy vita bezárása alkalmával nevezte gróf Csáky Szilágyit a "nagy cséplőgépnek, mely kifejezés találóan jellemezte érvelésének mindent szétmorzsoló erejét. "Úgy érzem magamat - mondá Csáky -, mint a gazda az aratás utolsó stádiumában. Az egész búzaföld le van aratva, a kévék be vannak hordva, sőt már (itt Szilágyira mutatott) a nagy cséplőgép is dolgozott és így nem marad más hátra, mint hogy még az eltévedt kalászokat szedjem össze.

E vita folyamán emelkedett hosszú tespedés korszaka után a szabadság és szabad gondolat táborának öntudata arra a magaslatra, mely méltó volt az ügyhöz, melyet szolgált és méltó azokhoz, kik egykor Deák Ferenc körül csoportosultak. Ekkor tartotta az ősz Horváth Boldizsár, utolsó még élő tagja Deák gárdájának, elragadóan szép beszédét, mely sajnos hattyúdala lett. Soha sem hallottuk őt többé. Horváth beszéde riadó harsonája volt a szabadelvű eszmék reneszánszának. "Az erkölcsi világban - így végzé beszédét -, mint a természetben, a dagályt apály váltja fel. Néha évtizedeken át kell arra várakoznunk, míg a nemzeti apátiába temetkezett nagy eszmék sírjukból újra győzedelmesen feltámadnak. Sok jel arra mutat, hogy ismét kedvező dagály közelg. Ne hagyjuk azt sikertelenül elillanni, ne várjuk be az apályt, siessünk az evezőkhöz!

Egyik legnevezetesebb mozzanata e vitának gróf Apponyi remek beszéde volt, mely országszerte óriási feltűnést keltett. Apponyi erősen támadta ugyan Csáky rendeletét, mint szerinte törvénytelent, de viszont ékessszólásának egész erejével hirdette, hogy "mind állami szempontból, mind magának az egyházi életnek szanálása szempontjából szükség van arra, hogy az állam a maga jogrendjét a maga egészében önállóan kiépítse. Szükség van arra, hogy azt kiépítse minden téren, a családjognak és a házassági jognak terén is.

Ez a beszéd, mivel ilyet Apponyitól nem vártak, fokozott hatást tett az egész házra, de különösen felvillanyozta és bátorította az egyházpolitikai reformok barátait. Megszűnt a csüggedés még a kevésbé bátraknál is. Azt akkor még nem vették észre, ami utólag, évek múlva világosan kitűnt, hogy ez a hatalmas beszéd csak első lépés volt abban a nagy taktikai hadjáratban, melynek alapgondolata volt: hirdetni és sürgetni az egyházpolitikai reformokat s ezzel egy kivihetetlennek tartott feladat elé állítani a kormányt, hogy ebbe biztosan belebukjék. Megbukván ez a kormány, mely az állami szuverenitást egyedül képviselte egész teljességében, igazán őszintén, megalkuvás és hátsó gondolat nélkül, természetesen szabad leendett volna az út azok előtt, kik csak mindenféle fenntartásokkal voltak hajlandók az egyházpolitikai reformokba, illetőleg ezeknek egy részbe belenyugodni.

A Ház lelkesülten tapsolt Apponyinak. De Szilágyi felismerte a nagy beszédnek taktikai hátterét, sejtette a szónok majdani meghátrálását mindenféle kifogások mögé, s azért leszegezte azokat a kijelentéseket, melyeket a reformok érdekében nagyon jól értékesíthetőknek tartott. Szilágyi így végezte e vitában tartott utolsó nagy beszédét: "Végül illik megemlékeznem arról is, amiben egyezünk. És itt, t. Ház, benső örömmel konstatálom, hogy a ház minden oldalán úgy a jövőben követendő vallásügyi politikára, mint ama reformokra nézve, melyeket mind a vallásszabadság, mind az interkonfesszionális viszonyok terén be kell hoznunk, egyenlő irányok mutatkoznak. És itt rámutat arra, hogy "kimondották minden oldalról az állam törvényhozásának és működésének függetlenségét a különféle vallásfelekezetek tanai-, szabályai-, törvényeitől. Kimondották, hogy az állami és egyházi felfogás összeütközése esetében az, aminek érvényesülnie kell: feltétlenül az állam rendje. Kimondták és határozati javaslatokban kívánják az állami anyakönyvek behozatalának sürgős reformját. És ezt elismerte mindenki, Apponyi Albert t. képviselőtársamtól kezdve a legszélső oldalig. Kimondták azt is, hogy a házassági jogviszonyok terén a házassági jog államosítása és egységesítése szükséges, és hogy a polgári házasság behozatala is szükséges.

*

A két tábor tehát felvonult. De az egyiknek fővezére, Simor prímás meghalt 1891. január 23-án. Ki legyen az utód? A kormány Samassát szerette volna, de Róma nem fogadta el. Ellenségei bevádolták a pápánál, még eretnekséget is fogtak rá.

A prímási szék nyolc hónapig volt üres. De az ultramontán izgatások ezalatt sem szüneteltek. Végre október 30-án a közönség nagy meglepetésére megtörtént Vaszary Kolosnak, a pannonhalmi főapátnak kinevezése. Ez a sima, szelíd modorú benediktinus a pannonhalmi főapátság falán olvasható "Pax feliratot választotta jelszavává. Mikor májusban Rómába utazott, mindenki biztosra vette, hogy a béke olajágát fogja onnét hazahozni, de Vaszary nem ezt, hanem a saját kardinális kalapját hozta.

Talán nem hiányzott nála a jószándék, de feltétlenül meghódolt Róma intranzigens álláspontja előtt. Csakhamar kitűnt ez a főrendiházban tartott beszédéből, melyben kijelentette, hogy Csáky rendelete, illetőleg az 1868:LIII. törvénycikk a dogmákba ütközik. Kitűnt pásztorleveléből, melyben csatlakozott azokhoz, kik azt hirdették, hogy Magyarországon a katolikusok üldöztetnek. Csáky a prímás főrendiházi beszédére konstatálta, hogy mikor az 1868-i törvény meghozatott, Simor prímás körlevélben kijelentette, hogy mindenki köteles azt respektálni. Tehát az a törvény akkor s azóta 25 éven át nem sértette a dogmát. Most egyszerre sérti. Bizonyítja ez, hogy az egyház a támadó fél.

A szelíd Vaszary prímás viselkedése buzdítás volt a püspököknek és az alpapságnak a renitenciára. A kormány tehát 1892 őszén belátta, hogy elérkezett a cselekvés ideje.

*

Egy szép októberi délután (1892. október 10-én) a budai Albrecht úton haladtam felfelé. Szembejött velem Szilágyi Dezső két minisztertársával. A minisztertanácsból jöttek. Az igazságügyminiszter intett, hogy várjam meg. Csakhamar elbúcsúzott társaitól s közeledett felém. Közölte velem, hogy most határozták el a minisztertanácsban a kötelező polgári házasság behozatalát. Jó ideig sétáltunk az Albrecht úton, s elmondotta az egyházpolitikai kérdések egész állását.

Új volt előttem is, hogy nem igaz az a közönségben elterjedt nézet, mintha csak a részleges anyakönyvek és a fakultatív polgári házasság behozataláról volna szó. Nem kevésbé új volt az a tény, hogy fel van téve gr. Szapáry Gyula miniszterelnök visszalépésének kérdése.

Már október elejétől kezdve ismételve miniszteri tanácskozások folytak az egyházpolitikai kérdésekről. Már az október 4-i minisztertanácsban Szilágy, Csáky és Wekerle határozottan felléptek az egyházpolitikai kérdések gyökeres megoldása mellett. A klérus magatartása mellőzhetetlenné tette ezt, mert minden félmegoldás a klérussal újabb beláthatatlan konfliktusok magvát rejtette volna magában.

Október 8-án hozták meg a határozatot az általános polgári anyakönyvek behozataláról. A polgári házasság kérdése ebben az ülésben még függő maradt. Október 9-én Szilágyi meglátogatta a hercegprímást. Úgy látszik, még egy utolsó kísérletet tettek egy békés modus vivendi létrehozására, de sikertelenül.

Az október 10-i minisztertanácsban végre elhatározták a kötelező polgári házasságot.

E határozatok nem egyhangúlag hozattak. A miniszterelnök az általános polgári anyakönyvek behozatalát a közigazgatás reformja előtt keresztülvihetőnek nem tartotta, a polgári házasságnak pedig csupán fakultatív formájába lett volna hajlandó beleegyezni.

Néhány nap múlva a király elnöklete alatt volt minisztertanács, melyben előterjesztették az előző miniszteri tanácskozásokon hozott határozatokat.

A király másnap váratlanul elutazott. Mindenki nagy bizonytalanságban volt, hogy mi fog történni. Az emberek izgatottan olvasták a válság eldőlésére vonatkozó kombinációkat. De senki sem oly izgatottan, mint egy öreg, beteg ember a később róla elnevezett belvárosi utca egyik házában. Irányi Dániel volt ez, a polgári házasságnak két évtized óta fáradhatatlan apostola. Megérte, hogy a polgári házasság eszméjét magáévá tette a képviselőház, megérte azt is, hogy a minisztertanács az eszme keresztülvitelét elhatározta. De azt már nem érte meg, hogy a király is kijelentse hozzájárulását. Ez a nagy idealista november 2-án meghalt.

A képviselőházban Csákyt interpellálták a miniszterválság állása iránt, de ő kitérő választ adott. Ebből látható volt, hogy sem az egyházpolitikai javaslatok, sem a kabinet sorsa még nem dűlt el. Beszéltek Csáky és Szilágyi valószínű visszalépéséről. Ebben annyi igaz volt, hogy Csáky és Szilágyi el voltak határozva abban az esetben, ha javaslataik a király hozzájárulását meg nem nyerik, visszalépni. Egy Kállay-Wekerle-minisztérium híre is kóválygott a levegőben. Így ingadozott a válság mérlege ide-oda november első napjaiban. Végre is a válság gr. Szapáry visszavonulásával nyert megoldást. November 1-jén a király megbízta Wekerlét az új minisztérium megalakításával.

Sok beszéd esett Szapáry bukásáról a házban és a házon kívül. Még a polgári házasságról szóló törvényjavaslat képviselőházi tárgyalása alatt is, 1894 márciusában heves támadásokat intézett az ellenzék a kormány, különösen Szilágyi ellen amiatt, hogy a kötelező polgári házasság elhatározásánál nem tárgyi, hanem taktikai ok, azaz Szapáry megbuktatása volt irányadó. Különösen kitűnt efféle szenvedélyes vádaskodásokban Horánszky Nándor. Maga Szapáry is tartott beszédet s felhozta az okokat, melyek miatt az általános polgári anyakönyveket és a kötelező polgári házasságot ellenezte. Józanul fel kell tenni, hogy ugyanazok az okok voltak ezek, melyeket a minisztertanácsokban felhozott. Ezek az okok pedig egyáltalán nem voltak valami nyomósak. Szilágyi erélyesen visszautasította Horánszky vádjait, utalt Szapáry beszédére, melyből egy szó sem olvasható ki arról, mintha a minisztertanács tárgyalásainál mások, mint tárgyi okok lettek volna irányadók. Hivatkozott a minisztertanácsi jegyzőkönyvekre is.

*

A majdnem öt évig tartott egyházpolitikai kampány parlamenti történetünknek fényes lapjait alkotja. E kampány éltető lelke Szilágyi Dezső volt. Mint méltó társak álltak mellette gr. Csáky Albin és Wekerle Sándor.

Magában a képviselőházban tíz nagyszabású és magas színvonalú egyházpolitikai vita zajlott le.

Az első még 1890 novemberében volt. Erről fentebb már megemlékeztünk.

A második nagy vita volt 1892 május havában, melyben a polgári anyakönyvek kérdése állott előtérben. Ekkor még nem látszott kizártnak, hogy Vaszary prímás valami békés megoldás lehetőségét hozza haza Rómából. Az általános polgári anyakönyvek behozatala ekkor már mint végleges reform határozottan célba vétetett, de oly módon, hogy addig is, míg ezek behozhatók lesznek, részleges polgári anyakönyvek létesíttessenek a vegyes házasságokból született gyermekek számára.

Harmadik nagyszabású egyházpolitikai vita volt Szapáry visszalépése után a Wekerle-kormány bemutatkozásakor. Az új miniszterelnök bejelentette, hogy a kormány a királytól legfelsőbb elhatározást eszközölt ki a kötelező polgári házasság behozatalára vonatkozólag.

Ez alkalommal ismét nevezetes nyilatkozatok történtek. Gróf Apponyi kijelentette, hogy a miniszterelnök által tett elvi bejelentést úgy fogja fel, hogy a korona csupán a munka megkezdésére hatalmazta fel a kormányt, de a király fenntartotta magának, hogy a keresztülvitel bármily stádiumában a módozatokra nézve a saját felfogását érvényesítse. A kormány - úgymond - a saját felelősségére választotta a kötelező polgári házasságot. Ebben az ő részéről nehézségekkel nem, de jóakaró támogatással fog találkozni. A siker a kormányé lesz, de a felelősség is rá hárul. Azzal végezte Apponyi, hogy a kormány mellett és mögött olyan felelősség nélküli befolyások vannak, melyek részéről a bizalmat kizárják. (Ezzel Tisza Kálmánra célzott.)

Bizalmatlanság és jóakaró támogatás egy és ugyanazon beszédben. Az ellenzék nyilván ekkor még számított arra, hogy a kormány a kötelező polgári házasságba belebukik. Kevesebb diplomáciai finomsággal fejezte ezt ki Ugron: "A kötelező polgári házasságból semmi sem lesz. A főrendiház nem engedi át. Minek ámítják a világot? A királyt falnak szorították. A kormány annyira beteg, hogy néhány nap után ki fog múlni.

Wekerle határozottan kijelentette, hogy ha a király jóváhagyását a részletekre nem fogják megkapni, ehhez állásukat kötik.

Nemsokára egy újabb egyházpolitikai vita zajlott le, a negyedik, az indemnity-javaslat alkalmából (november 23-29). A reformok ellenzőinek magatartását még mindig az eddigi claire-obscure jellemezte. Gróf Apponyi hosszasan fejtegette, természetesen a kormány iránti feltétlen bizalmatlansággal kapcsolatban, hogy komoly kétségei vannak arra nézve, hogy a kormány képes legyen javaslatait keresztülvinni. Az az érdekes, hogy ugyanez a beszéd nagy részében lelkesült dicsőítése volt a polgári házasságnak. Apponyi beszédének legfontosabb része azonban az volt, mely a tüzes káplánképviselő Vajay ellen fordulva nagy ékesszólással ostorozta a féktelen klerikális izgatásokat. Ez a filippika formailag az izgatókhoz, valóságban inkább talán a koronához volt intézve. Apponyi érezte, hogy a klerikális demagógia tombolása már a korona előtt is kompromittálja azt az ügyet, melyet támogatni akar. Mindenesetre bölcsen tette, hogy ebből a kompromittálásból nem kért részt magának. Szép és nagyhatású beszéde alkalmas volt arra, hogy államférfias higgadtságát és - a Wekerle-kormány közelnek hitt bukása esetére - a saját kormányképességét kedvező világításba helyezze mindazok előtt, akiket a dolog illet.

Ugron is beszélt a polgári házasság mellett, habár csak annak fakultatív formáját pártolta.

Hogy ekkor még Polónyi Géza is a polgári házasság mellett mennydörgött, azt nem lehet csudálni. Hogy azonban Szilágyi mindezen a praktikákon és taktikákon keresztüllátott, azt hatalmas beszéde bizonyítja. Álljon itt belőle egy tárgyilag talán nem fontos, de jellemző részlet.

"A képviselő úr - t. i. Polónyi - a lehető legünnepélyesebben és öblösen kijelentette, hogy ő a polgári általános anyakönyveknek, a polgári kötelező házasságnak mindig feltétlen híve volt.

(Polónyi Géza: Ma is az vagyok!)

"És ma is lelkesedő híve. De azután egész beszéde folytán mindent elkövetett, hogy minket, akik ezen reformnak keresztülvitelére vállalkoztunk, s akikről jól tudja, mert maga hirdette, hogy minő nehézségekkel és bajokkal fogunk találkozni, diszkreditáljon és ezen reformokat is diszkreditálja és ezek kereszülvitelét gátolja. Megbocsát, t. képviselőtársam, de midőn én ezt észreveszem, eszembe jut egy francia író mondása, hogy sajátságos felszólalások azok, mikor az ördög a szenteket versben akarja dicsérni.

(Derültség.)

Talán elengedi a nyájas olvasó, hogy foglalkozzam az 5., 6., 7., 8. stb. egyházpolitikai vitákkal. A nóta mindig ugyanaz maradt, csak a hangnem lett élesebb.

A viták e hosszú sorozatából azonban egy sajátságos tünet emelkedik ki, melyet említetlenül nem hagyhatok.

A megindult egyházpolitikai küzdelem kezdő stádiumában a reformok ellenzői, kiket rövidség okáért nevezzünk kripto-klerikálisoknak, még mennydörgés és villámlás közepette követelték, sürgették a kormánytól az egyházpolitikai reformokat s név szerint a polgári házasságot is. Tették ezt abban a biztos feltevésben, hogy ehhez a korona beleegyezése soha sem lesz kinyerhető.

Fokról-fokra, abban a mértékben, amelyben a reformok ügye előrehaladt és azok keresztülvitele lassankint a lehetőség határain belülfekvőnek kezdett feltűnni, ment végbe a kripto-ultramontánizmus frontváltoztatása. Az energikus sürgetés helyett lanyhább sürgetés lépett, azután következtek különféle akadékoskodó kifogások, mindenféle megnehezítő, elodázó feltételek, végül még a katolikus autonómiát is előrántották, hogy míg ez meg nincs, addig szó sem lehet a polgári házasságról. Végül azután, mikor minden fonál elszakadt, ellene fordultak a reformoknak.

Kiemelendő, hogy Apponyi fentebb említett, mérsékletre intő szózatának kifelé legkisebb hatása sem lett. Schopper rozsnyói püspök izgató körlevelet bocsátott ki, a püspökök 1893. márciusi értekezlete pedig terjedelmes emlékiratot intézett a királyhoz az egyházpolitikai reformok ellen. Az újságok mindezeket közölték, kommentálták, a papok a szószékről magyaráztak a népnek. Istentisztelet után megkezdődött a népgyűlés. Itt már a plébános kenetes adagiójára a káplánok fortisszimója, az öklök emelkedése, az indulatok vad üvöltése következett. Az áradat magát Apponyit is annyira elragadta, hogy egy 1893. június végén tartott népgyűlésen "éretlen kísérletnek mondotta az egyházpolitikai reformokat.

Az izgatás oly fokra hágott, hogy Hieronymi belügyminiszter 1893. április 18-án kénytelen volt betiltatni az istentisztelettel kapcsolatos népgyűléseket.

Az egész katolikus Európa megmozdult a magyar egyházpolitikai reformok ellen. A Vatikán unszolására a katolikus dinasztiák mind megmozdultak s igyekeztek királyunkra hatni, hogy legalább a kötelező polgári házasságba ne egyezzék bele. Ezt a próbát is kiállta királyunk bölcsessége. Élt ő már át hasonló viharokat Ausztriában 1868-ban, pedig akkor csak a Noth-civil-ehé-ről volt szó. Most azt mondta a félrendszabályok mellett kardoskodó tolakodóknak: "Ha már előre kell mennünk, tegyünk egész lépést előre, ne felet.

A kormány falhoz szorítását célzó ellenzéki taktika hátrafelé sült el. Akik egykor olyan öblös hangon követelték a polgári házasságot, míg azt hitték, hogy a király nem fog beleegyezni, 1893. nov. 9-én elképedve vették tudomásul, hogy a király Szilágyi törvényjavaslatához megadta hozzájárulását.

Most már csak a főrendiház maradt meg, mint utolsó menedék. A klerikális izgatás még egyszer kiadta mérgét 1894. január 16-án Vaszary elnöklete alatt rendezett országos katolikus nagygyűlésen. A reakció most már egész cinikus rútságában mutatta magát s ez hozzájárult ahhoz, hogy az ország színe-java végre sorakozzék a reformok mellett.

Január elején, a polgári házassági javaslat képviselőházi tárgyalásának megkezdése előtt, rosszul állt a reformok ügye. Naponként egy-két képviselő otthagyta a szabadelvű pártot. Gróf Károlyi István kérdésére Wekerle kijelentette, hogy azok, kik a választások alkalmából reverzálisokat adtak magukról, nem tehetnek mást, mint hogy kilépnek a pártból. Az emberek kérdőleg néztek egymásra. Mi lesz ebből? A szabadelvű párt néhány szavazattöbbségre zsugorodott össze. Gúnyosan interpellálták a kormányt, nem látja-e még idejét, hogy leköszönjön. Az idők jele volt, hogy a nemzeti kaszinóban a február elején megtartott választásoknál minden szabadelvűt kihagytak a választmányból.

Ekkor állt be a fordulat. Megmozdult az ország. Minden nagyobb város egymás után tüntetett a reformok mellett. A szabadelvű mozgalom nőtt, mint egy hógörgeteg. A magyar nemzet kifejezte akaratát, hogy nem szándékozik nyakát a papok igája alá görnyeszteni. A március 4-én a Városliget mögött megtartott országos szabadelvű gyűlés, melyen 200.000 ember vett részt a társadalom legjobb rétegeiből, a legnagyobbszerű politikai manifesztáció volt, melyet Magyarország valaha látott. Higgadt, komoly, méltóságos volt az Andrássy utat egyik végétől a másikig betöltő felvonulás.

A polgári házasságról szóló törvényt február 19-től április 13-ig tárgyalta le a Ház. E hosszú vita legérdekesebb része volt az ország két legnagyobb szónokának, Szilágyinak és Apponyinak szónoki párviadala. Megállapítható, hogy az űr, mely e két férfiút egymástól elválasztotta, nemcsak a reformeszmék első felvetésétől a javaslat benyújtásáig, nemcsak a benyújtástól a tárgyalás megkezdéséig, hanem a tárgyalás alatt is egyre tágult s végre kiegyeztethetetlen ellentétté alakult át.

A viták alatt, február 26-án Kossuth Lajos levelet küldött, melyben a jórészt leplezett ultramontánokból álló függetlenségi pártot intette, hogy ne hagyja cserben a szabadelvű reformokat. E levélre lehulltak az álszabadelvűek maszkjai, a függetlenségi párt három részre szakadt, s annak szabadelvű része a kormánypártot erősítette a szavazásnál.

Utolsó fellépése volt ez a 92 éves aggastyánnak. Miként az Alpok hófedte sziklaorma néhány percre izzó parázsnak látszik a lenyugvó nap sugaraiban, úgy ragyogta körül Kossuth ősz fejét még egyszer és utoljára a szabadság nagy gondolatának sugárkoronája. A nap most már lenyugodott, a hegyorom izzó fénye átment abba a dermesztő fakóságba, mely a halottak arcára kiül. Kossuth három hétre ama levele után megszűnt élni.

Még ezt a halálesetet is kiaknázták a reakció hívei a reformok ellen. Szándékosan húzták a vitát, arra számítva, hogy a kolosszus ledűlése eltemeti a kormányt s vele együtt a javaslatokat. Ez nem következett be. A kormány túlélte Kossuth temetését, jóllehet ellenségei a királynál erősen dolgoztak ellene, amiért nem gördített akadályokat a temetés imponáló lefolyása elé. Talán még inkább, mint a temetés, lehangolólag hatott a királyra a hazatért Kossuth Ferencnek az országban tett körutazása, s az ez alkalommal lefolyt minden ízléstelen tüntetés.

Következtek most már a képviselőház és a főrendiház közti üzenetváltások. A javaslatot a főrendek kétszer visszavetették. A reform ellenségeinek reményét beváltotta a főrendiház, mely nem régen végbement reformáltatása után is a csökönyös maradiság s a társadalmi és felekezeti előítéletek erős vára maradt.

Érdekes látványt nyújtottak a Szilágyi Dezső és a különféle egyházi főméltóságok közti mérkőzések, ha ugyan lehet így nevezni azt, ahogy ez az erős modern ember, az éles ész és a dialektika ezen atlétája elbánt a színes talárokban pompázó anakronisztikus világnézet képviselőivel s játszva szedte szét hipokrízisbe burkolt gyenge érveléseiket. Vaszary végül esküjére hivatkozott, melyet hivatalba lépésekor a pápának tett. No, ez már csakugyan hatalmas érv. Szilágyi természetesen ezzel az érvvel nem is foglalkozott.

Felvonultak a keleti egyház főméltóságai is: Brankovics patriarcha és Román Miron oláh metropolita. Ezek egyebek közt egyházaik autonómiáját féltették a polgári házasságtól. A képviselőházi klerikálisok, mint láttuk, azt mondották, hogy a katolikus autonómia megalkotása előtt nem lehet behozni a polgári házasságot, ezek viszont azt állították, hogy a polgári házasság fenyegeti az autonómiát. Mi mindenre is jó ez az autonómia!

A király megtagadta a Wekerle-kormány azon javaslatának teljesítését, hogy 25 új főrendi tag kinevezésével töressék meg a főrendek ellenállása. A kormány tehát június 1-jén beadta lemondását. Khuen-Héderváry-kormánynak kellett volna helyébe lépni, de a Bécsből visszatérő Wekerlét szinte diadalmenetben fogadta a közönség, a szabadelvű klubban pedig még aznap este felkérték, hogy vezesse a pártot tovább is. Khuen-Hédervárynak kormányalakítási kísérlete tehát meghiúsult s az uralkodó jónak látta június 5-én újra Wekerlét bízni meg a kormányalakítással. Az állami raison és a nemzet akarata győzött a reakcionáriusok fondorkodásai felett.

Csáky a második Wekerle-kabinetben már nem foglalt helyet. Báró Eötvös Lóránt lépett helyébe. A király eleinte nem akarta, hogy Szilágyi tagja legyen az új kabinetnek s maga Wekerle is ingadozott, vajon mellőzhetetlen politikai szükség-e, hogy magát Szilágyi belépéséért exponálja. Végre győzött jobb belátása. Szilágyi tehát újra elfoglalta miniszteri székét.

A főrendek erre belátták, hogy nem lesz tanácsos dacolni a nemzet akaratával. Június 23-án néhány szavazattöbbséggel elfogadták a polgári házassági törvényjavaslatot.

A püspökök a parlamenten kívül tovább folytatták a harcot. Még soká magasra csapkodtak az ultramontán demagógia felkorbácsolt hullámai. A székesfehérvári katolikus nagygyűlésen elhatározták az ultramontán párt megalakítását, melynek a tetszetős "néppárt címet adták. A következő tavaszon pedig még Agliardi pápai nuncius is tüntető körutat tett az országban.

A második Wekerle-minisztérium nem volt hosszú életű. A miniszterek keresztülvitték javaslataikat, de maguk a királynál kegyvesztettek lettek. A nemzetnek néhány elsőrendű államférfiúi erő elvesztésével is meg kellett fizetni azokat a reformokat, melyek mellőzhetetlenek voltak, hacsak az ultramontánizmus caudiumi igája alá nem akarta hajtani a fejét.

Nehéz és hosszas volt e küzdelem, s a győzelem nem is volt még teljes, mikor a minisztérium 1894. december 21-én másodszor is visszalépett. A polgári általános anyakönyvről és a polgári házasságról szóló törvények szentesítve ugyan, de végrehajtva még nem voltak. A vallás szabad gyakorlatáról és a zsidók recepciójáról szóló törvényjavaslatok pedig a főrendiházban még megszavazva sem voltak. Ezeket csak háromszoros visszavetés után öt új főrendiházi tag kinevezésével lehetett keresztülhajtani a főrendiházon a Bánffy-minisztérium idejében, 1895. október 21-én, akkor is csak hat szavazattöbbséggel.

Szilágyi Dezső a Bánffy-minisztérium idejében a képviselőház elnöke lett. A legmagasabb állásnak díszét nyerte el, melyet egy szabad nemzet parlamentjének bizalma nyújthat. de a passzív elnöki méltóság nem felelt meg az ő tetterejének. Az elnöki szék ránézve prométheuszi szikla lett, s ő méltósággal, de mélyen sebzett szívvel viselte a leláncoltatás szenvedéseit. A lemondás soha sem volt tulajdona az erőseknek s ő ezek közé tartozott.

Eljöttek a millennium ragyogó napjai és Szilágyinak jutott a feladat a nemzet képviselőinek élén üdvözölni Ferenc Józsefet, ki mellett akkor még a felejthetetlen Erzsébet királyné is ott trónolt. Szilágyinak a nemzet hódolatát tolmácsoló beszéde volt az ő szónoki erejének utolsó nagy manifesztációja. Egy alkalmi beszéd. De milyen alkalomra. Olyanra, mely ezer esztendőben egyszer fordul elő. Szilágyi beszéde méltó volt a nagy alkalomhoz. Volt benne hódolat, megalázkodás nélkül, melegség, érzelgés nélkül. Egy nemzet önérzete lüktetett benne, mely ismeri jogait és érzi a maga erejét és méltóságát, midőn a hála és elismerés koszorúját nyújtja uralkodójának érdemei igazságos elismeréséül. Egy évezred történetéből leszűrt igazságokat mondott ki oly alakban, hogy úgy tetszett, mintha akkor hallottuk volna őket először. E beszédet egykoron századok múlva olyan érzéssel fogják olvasni, mint ahogy mi olvassuk régi századok ércbe vésett feliratait, s a jövő nemzedékek meghatva fognak állani Benczur remek képe előtt, melynek közepében ott áll Szilágyi Dezső. Ha nézzük, szinte úgy rémlik, mintha mozogna, mintha beszélne.

Szilágyi pályája akkor törött ketté, mikor ereje teljességében volt. Legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem alkothatta meg a jövő számára mindazt, ami lelkében élt. S íme, a sors úgy akarta, hogy pályafutása egy évezredes múlt apoteózisában érje meg végső kibontakozását.

(További közlemények következnek)