Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám

Bálint Aladár: Emlékezések [+]

Névtelenül, fiatalon, rongyosan elindul valaki innen, erős karral, erős fejjel, erős gyomorral. Mindháromra nagy szüksége van az útra felkészült fiatal senkinek. Kimegy, körülnéz, koplal, munkához lát, megrugdossák, de azért befészkeli magát, egy tapotnyi helyet keres, ahová beleáshatja szűkre szabott fundamentumát, aztán épít. Folyton toldja az épületét, néha hazafelé tekint, hazulról kevés jó int feléje, minden a régi rossz. Egyszerre valami bolond fergeteg felkapja hírét, nevét, széjjelhordja; még az otthonmaradottak is tudomást szereznek róla, pénz is ömlik feléje, észreveszi ő is, meg mások is, hogy már Valakivé vedlett és benne van a dolgok közepében.

Tipikus és unalomig ismert története a hetvenes évek híres magyar művészeinek.

Mondhatnám, hogy a tehetséges és odahaza nem boldoguló magyar művészek egykori sorsa ez, azonban nem az. Más: egy fejletlen kultúrájú, gazdaságilag is még a kontinens centrumába csak félig-meddig bekapcsolt ország diagnózisa, olyan országé, mely távol van attól, hogy energiái egyensúlyba kerülhessenek éppen ezekkel az energiákat termelő feltételekkel; ahol bizonyos szükségleteket még azok születése előtt akarnak kielégíteni és egész egzisztenciákat tesznek fel e kielégítésre.

A véletleneken - tehetségen ritkán - múlt aztán egy-egy ilyen külföldi kultúra levegőjébe menekült felvergődése. E véletlenek megismétlődése kizárólag társadalmi törvényszerűségből következett, magának a művésznek és művészetének súlya, elvonatkoztatott belső értéke számításba alig jöhetett; hogy egy durva példát említsek, Munkácsy képeiért ezreket adtak, ő maga Tizian fényes és pompázó életét élte ugyanakkor, amikor Manetről, aki szintén volt "valaki, alig tudott néhány barátján kívül a nagyközönség. Mindez Párizsban történt.

Már régóta Párizs vonzza magához legerősebben az egész világ minden valamirevaló képzőművészét. Párizs a teljesülés. Szakadatlanul ömleszti magából a szenzációk, megkezdések, új eredmények tápláló, termékenyítő nedvét. Oda vágyik a művész fiatalon, amikor még eltitkolva vagy bevallottan átfűti teremtő kedvét az a reménység, amelynek legfelső foka Munkácsy nagyszerű emelkedése, vagy pedig - és ma már ez a gyakoribb eset - komoly tanulásra készül. Odavágyik később is, amikor már letett arról, hogy fogatai, livrés inasai legyenek és hogy palotájában esélyeket adjon nagykövetekkel és akadémikusokkal stb., amikor idehaza emelkedik kisebb-nagyobb lendüléssel és frissíteni, erősíteni akarja mindazt, ami megkopott, elernyedt az otthonvaló küszködés közepette.

Párizs.

Párizst érzem Rippl-Rónai József könyvében. Emlékezései mögött, önnönmagáról, barátairól vagy a piktúráról, bármiről ír, ott setteng Párizs.

Nem csoda. Művészete ott kezdődött, minden impulzusnak, ami érte, fejlődésének minden fordulója, minden eredményének végső oka, eredete ott keresendő. Festhet magyar udvarokat, lomha szobákat pipázó emberekkel, párizsi mivoltából kivetkőzni nem tud.

Rippl-Rónai emlékezéseit írja le ebben a könyvében. Eljutott már oda, hogy emlékezhet olyan dolgokról, amelyek félig-meddig a história távlatába merültek.

A művészek írásait mindig különös izgalommal fogadjuk. Magyarázatot ha nem is, azonban valami hasonlót várunk. Talán dokumentumokat; a műhelyben dolgozó embernek vagy a mesterségéről szóló véleményét, vagy múltjának bizonyos fokokra való eljutásának adatait, okait egészen kezünk között akarjuk érezni.

Ezért hatott olyan elementáris, megrázó döbbenettel Van Gogh néhány oldala, Gauguin írásai még más valaki által átgyúrt formában is, ezért forgatjuk Delacroix naplóját és így tovább. Sokkal komolyabban fogadjuk a piktorok írásait a piktúráról, mintha mások írták volna. Még tévedéseik, elfogultságaik sem rontják le ezt a komolyba vevést, írásaikon rajta van a festékszag. És ez a legizgatóbb parfüm.

Rippl-Rónai nagyon jól megérezte, hogy múltjáról, élményeiről írván, mire kell a fősúlyt helyeznie. Nem irodalmi hatásokra törekedett, nem pallérozta ki pepecselő gondossággal mondatait, hanem csak úgy eldiskurált azokról a dolgokról, amik éppen adódtak. Prózája mégis - vagy talán éppen ezért - világos, színes és közvetlen. Valami különös rendszer, elrendezettség, ökonómia alig lelhető fel e könyvben, helyettük sok tarkabarka történet, név, adat, vélekedés és kedves, öreges bohóság. A sűrűn telinyomott oldalak, gyorsan pergő sorok közül egészen a maga keménységében, respektábilis mivoltában Rónai komoly nagy feje tűnik elő, nyugodt lüktetésű beszéde hallik. Ez az írás maga Rippl-Rónai.

Kerüli a filozofálást, a saját festési modorát éppen hogy igazolja. Emlékezni akar csupán párizsi küzdelmeiről. Munkácsyról nagyon sok megkapó, kedves intimitást mesél el, ismerteti az impresszionisták keserves előrenyomulását, leírja, miképpen szabadult fel Munkácsy hatása alól, Maillolról - akinek barátságára különben is sokat ád - nagyon melegen emlékezik meg. Egy James Pitcairn Knowles nevű skót festőbarátjáról is nagy szeretettel ír. Puvis de Chavennestől - Dreyfussig, Petrovics Elekig sok minden van a világon.

Az írás középpontja természetesen - emlékezésről van szó - Rippl-Rónai József. Különös, de éppen ezt a magától értetődő dolgot nem tartották természetesnek. Rippl-Rónai nem akart művészettörténetet írni, nem akarta kinyilatkoztatásokkal meglepni a világot, világos, hogy azt írta meg, ami vele történt. Ilyen írás nem is lehet más, mint egocentrikus. Kérdés legfeljebb az lehet, hogy ezek az emlékezések érdekesek-e és hogy van-e a személyes vonatkozásokon felül általános értékük. Nézetem az, hogy a könyvben nagyon sok értékes holmi van felhalmozva és azonfelül érdekesek is.

Az egyik fejezet címe: Élmények Neuillyben és Banyulsban. Egy francia város képe csodálatosan színes, meleg és eleven mondatokba sűrítve. Mintha ecsetjével írta volna. Utcák, kertek, emberek. Enyhe szürke színek és közülük tüzes foltok villannak elő. Pontosan egy Rippl-pasztel. Aki így tudja tintára, tollra transzponálni azt, ami benne mint piktorban karakterisztikus, az mint íróművész is jelentékeny.

 

[+] * Rippl-Rónai J. emlékezései. A Nyugat kiadása. 1911. Ára 4 korona.