Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám

Szép Ernő: Napjaim

Egy órát életemből,
Egy órát most hadd tegyek el,
Ó napjaim hogy elszaladnak,
Emlékbe írom ezt magamnak,
Hiszen mást úgyse érdekel.

Estefelé magamban
Egy lócán ültem fák között,
Elaltatá a csend a fákat,
A párok távolabb sétáltak
És erre egy lélek se jött.

Magamban a világon,
Úgy elment minden hirtelen,
Oly messzi szédült minden tőlem,
Álomfélében, elveszőben.
"Hogy vagy?“ - ki mondja még nekem.

És nem hittem hogy élek,
Hogy volt tegnap, hogy volt tavaly
És mintha mennék hóvilágban,
Oly messze minden tervem, vágyam,
Hajósíp és vonatrobaj.

Halvány lámpák hol égnek,
A zene távol hol lebeg?
Kertek, nők, néma ünnepélyek,
Paripán illegő kevélyek,
Kikötők, szép idegenek.

A csillagok kinyíltak,
Árnyék indúlt a fák alatt,
Pálcám a földön kóborolva
Lassan szívet rajzolt a porba.
Elmentem, rajzom ott maradt.

Ha én azt tudnám ki a legszebb,
Ha én azt tudnám mi a legjobb,
Ha én azt tudnám merre tartsak,
Ha én azt tudnám mitévő legyek.

Ha én azt tudnám min örűljek,
Ha én azt tudnám mért sóhajtsak,
Ha én azt tudnám minek élek,
Ha én azt tudnám hogy mi lesz velem.

Tintás lett az újjam,
Nézem szomorúan,
Mert nekem az írás
Mint másnak a sírás.
Hinta, hinta hinta...
Hiszen nem is tinta,
Kinn a kertbe reggel
A többi gyerekkel
Játszottam, cicáztam,
Az eperfát ráztam,
Édes epret szedtem,
Újjam befestettem.