Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 14. szám · / · Figyelő

Zsadányi Henrik: Beszélgetések

Ezt gondolhatta magában Cholnoky Viktor, amikor e kötetének födelére odaírta címnek, Beszélgetések:

- Csak úgy két cigaretta sodrása közben fogamzottak meg ezek a témák és a világrajöttüket sem előzte meg valami nagy földindulás. Ahogy szót szó követ, diskurálás közben lassankint testet öltöttek. Az elme és a hirtelen elébe pottyant tárgy szeretkezéséből támadt igénytelen porontyok, amelyeket az ember útnak ereszt anélkül, hogy megnézné, be van-e a cipőjük fűzve, a harisnyájuk nem lyukas e és a kalap a fejükön nincs-e félrecsúszva? Szóval, beszélgetések!

Ezt gondolhatta magában Cholnoky, ha ugyan erre az inszinuációra nem azzal válaszol, amivel Arany János. Arany, amikor a Toldiról szóló kritikát olvasta, egy ilyen sorra akadt: "jól tudta a költő..." Mire elővette a ceruzáját és odaírta a margóra: "Tudta a fene..."

Én azonban e lehetőség ellenére is, makacsul ragaszkodom föltevésemhez. Nem azért, mintha a legcsekélyebb okom is lenne a könyv elolvasása után ilyen vagy ehhez hasonló gondolatok formálásához.

Hiszen amire az én képzeletbeli Cholnokym azt mondja: "igénytelen porontyok", a valóságban csodaszép amorettek. Ahogy nézi - azaz hogy olvassa - őket az ember, azt hinné, hogy az édes apjuk órák hosszáig elbíbelődött velük, míg rájuk szólt: no menjetek, golyhók! Először jól meghányta a fejében, érdemes-e egyáltalában ezeket a lurkókat a nyomdafesték világába vezetni; és amikor végül rászánta magát, a stílus és a gondolat leggazdagabb kincseskamrájából hozott számukra rájuk valót, úgy hogy bizony isten, némelykor be kellett hunyni a szemeimet, mert ha hiszik, ha nem, a ragyogást, a szikrát, a fényt, a villanást sokkal jobban be lehet raktározni az agyba behunyt szemmel.

Amint láthatják, semmi jogom sincsen Cholnokyba szerénységet disputálni. Hogy mégis belekapaszkodom abba a föltevésbe, annak az a nyitja, hogy meglepett az ajtón kiírt cím és a mögötte talált látnivaló között lévő ellentét.

Beszélgetések? Miről szoktak itt Magyarországon beszélgetni? Politikáról, a francia nyelvről, Adyról, divatról, Chopinről, szerelemről, Bataille-ról meg néhány műkiállításról. És ez már nem affajta útszéli beszélgetés, jobbfajta pletykázás, hanem nemesebb veretű causerie, amelynek űzői hajlandók magukat kivételes lényeknek tekinteni.

Emlékszem rá, hogy amikor Lengyel Menyhért "Falusi idill" című darabja került színre, egy szolgabíró - vagy ahhoz hasonló látókörű úr - hevesen tiltakozott a színmű iránya ellen és meghívta a szerzőt vidékre, menjen oda és a maga szemeivel fogja látni, hogy az urak nemcsak dőzsölnek, hanem kultúrával is foglalkoznak: olvasnak újságokat, regényeket, az úrinők zongoráin pedig a legdivatosabb zeneszerzők munkái hevernek. Az ő vélekedése szerint tehát az irodalom és a zene a kultúra legmagasabb csúcsai: akik idáig eljutottak, nyugodtan leülhetnek és nem kell magasabbra mászniuk.

Tudja mindenki, hogy nemcsak a vidéken van így; az úgynevezett szellemi gócpontokban is szerencsétlennek és a világ kultúrájából kizártnak érezné önmagát és családját az a mama, akinek leánya nem gagyogna franciául és nem tudna zongorázni; de rendjén valónak találja, ha ugyanannak a kisasszonynak sejtelme sincs arról, hogy mi történik a sóskával, míg mártás lesz belőle. De még ezek a témák is csak ilyen földolgozásban jutnak bele a beszélgetés sebes vizű patakjába; jól ír az a Bataille, ösmeri a női szívet, isteni volt a zenéje, milyen utálatosan játszott Jenőné stb. stb.

Ilyen egyszerű bővített mondatokban jutnak kifejezésre mindazok a gondolatok, észrevételek, vélemények, amelyek egy művelt, nemes lélek és a kultúra érintkezéséből megszülettek. Szabatos képet festett erről a tudásfokról Herczeg Ferenc Horkaynéban. Ennek a hölgynek a megjegyzései, nézetei és szellemességei kifogástalan literatúrai alakban élethűen tükrözik vissza azt a sok egyszerű bővített mondatot, amely egy színházi előadás, fölolvasás vagy zeneszám után ellepi a foyert, a ruhatárt és az éttermeket.

Hát ezekből a beszélgetésekből Cholnoky mákszemnyit sem fogott össze. Az ő beszélgetései - akár a dánosi cigányokról, akár a Bolyai-díjról szólnak - mind olyanok, mintha az imént hozták volna ki őket a laboratóriumból; rajtuk van a fizika, kémia, matematika, technológia, fiziológia, biológia és általában a természettudomány minden ágának friss nyoma és illata. Akármire néz ő rá - az utcát locsoló öntözőre vagy a Tátrán még nem működő obszervatórium gigászi látcsövére - nyomban megmozdulnak a hangyaszorgalommal összegyűjtött ösmeretei és ezekre emeli föl témáit, amelyek nélkül azok egyszerű bővített mondatok vagy Horkaynéiádák maradtak volna.

Tudás, tudás, tudás, lehetőleg minél egzaktabb tudás: ez az ő nagy ereje, ez nyomja őt abba a magasságba, ahonnan ellát messze, nagyon messze, túl a szellemességen, túl a művészeten és túl az emberi indulatokon.

Ami meg azután őt a magyar irodalomban unikummá teszi, az az, hogy tudásának nagy súlya nem nyomja a stílusát. Sőt ellenkezőleg. Ez a gyönyörű, könnyed, áttetsző, kifejező, simulékony stílus úgy megforgatja, kigyúrja, karcsúvá, tetszetőssé és művésziessé formálja a legsúlyosabb problémákat is, mint a mesebeli tündérkisasszony, ki fehér ujjacskáival sziklatömbökkel játszadozott.

Ha a közoktatásügyi miniszter lennék, iskoláskönyveket íratnék Cholnokyval. Meg vagyok róla győződve, hogy az ő írásából az a legendás tölcsér válna, amelyen keresztül a legkeményebb koponyákba is bele lehetne valamit csöpögtetni. Hány kisdiák undorodott meg a tanulástól csak azért, mert a tankönyvek olyan stílusban vannak megfogalmazva, hogy szöges-sövény benyomását teszik: ide ne gyere, mert megkarmollak. Cholnoky tolla olyan - azaz ceruzája, mert ceruzával szokott ő írni -, hogy a legkomorabb vegytani képletek, a legmogorvább asztronómiai igazságok és a legbarátságtalanabb geológiai fölfedezések megszelídülnek alatta, mosolygós pofácskákat vágnak, hivogatólag nevetgélnek, mintha azt mondanák, csak tessék egész bátran bekebelezni bennünket, nem rontja meg a gyomrát.

A természettudományoknak ilyen kávéskanalakban való beadogatását (és micsoda kávéskanalak ezek! - megint csak vissza kell térnem rájuk - finom a fogásuk, művészi a faragásuk, kecses a formájuk) Cholnoky beszélgetéseknek keresztelte el. Nyilván azért - és most ráülök megint az inszinuációmra -, mert az volt a szándéka, hogy az az étui, amit ma közönségesen beszélgetésnek neveznek, ilyen természettudományi tartalommal teljék meg. Ha azonban semmi szín alatt sem akarná vállalni ezt a szándékot - nagy szerénységétől kitelik, hogy eltolja magától -, hát vállalom én a magam szakállára. Ilyen című kötetének nem lehet más szimbolikus célja, mint az, hogy a beszélgetések, az a bizonyos causerie, idővel oda magasodjék, oda nemesüljön, hogy - ha úgy tetszik - az iskolai tananyag és amit ahhoz a magánstúdium meg az élet okos megfigyelése hozzárakott, a beszélgetés hétköznapi szintjére süllyedjen.

*

Nem tudom, illik-e olyan kitűnő professzornak, mint amilyen Cholnoky, tanácsokat adni. Nekem bizonyosan nem illik, mégis megteszem abban a hitben, hogy néha a vaktyúk is talál szemet. Nos, vakos szemeimmel azt vettem észre, hogy amint Cholnoky végigballag a természettudomány különböző dűlőin, nem méltatja kellő figyelemre a gazdasági erőket. A gazdasági erők hatásait rendkívül nagy irodalom szedte szét és tette össze, ma már meglehetős sokat fejtettek meg titkaikból, mellettük elmenni tehát nem lehet.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy amikor az ember legelőször nézett széjjel ezen a földön (már amennyiben komolyan lehet így beszélni), az első gondolata az volt, hogy lakjon jól. Ez a gondolat foglalkoztatja ma is elsősorban. És valamint akkor ez a gondolatérzés irányította tetteit, erkölcseit, vallásait, nézeteit, úgy az irányítja ma is. Legföljebb az az árnyalati különbség van köztük, hogy ma lerakódott ideológia födi cselekedeteit, ami "kezdetben" természetszerűleg nem lehetett.

Ezt a gondolatérzést nem nyaggatja eléggé Cholnoky. A másik, amit mondani akarnék, az, hogy Cholnoky túlságosan hisz a tudományban és azért néha nagy általánosságokra ragadtatja magát. Azt gondolom, ami a tudást igazán megkülönbözteti a hittől, az az, hogy szünettelenül kételkedés settenkedik nyomában. Kételkedni, kételkedni és harmadszor is kételkedni kell! A földről azt mondjuk, hogy forog és hogy összenyomkodott gombóchoz hasonlít. Elég valószínűnek is látszik ez a tudatunk, de csak látszik. Nem lehetetlen, hogy holnap arra ébreszt bennünket egy négydimenziós lény, hogy gyermekes képzelgés áldozatai voltunk. A tudomány csak akkor igazán tudomány, ha a szkepszis egészséges vére csörög ereiben.