Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: Szent Sebestyén vértanúsága
D'Annunzio misztériuma

Úgy indul, mint egy remekmű. Mint egy nagyszerű visszatérés a dráma ősforrásához, a vallási játékokhoz. Egy fejezet a szentek életéből, roppant bensőséggel, buzgó hittel és isteni egyszerűséggel előadva. Az első felvonás végén a színpadon csodák történnek, Szent Sebestyén az égő tűzön táncol anélkül, hogy baja esnék, a liliomok angyalokká változnak - egy percig nekünk is az volt az érzésünk, hogy valóban csoda történt: a Chatelet nem mutatványos hely, hanem templom s D'Annunzio becsületes író... Egy minden utat megjárt s minden vízben megmosdott ember, a zseni és a ravaszkodás különös vegyüléke, a perfídia, perverzitás és égő, igaz érzés furcsa összefonódása most megtisztult, megszenteltetett, ég felé tartott hárfáján mennyei hangokon dalol s ami eddig sohasem sikerült neki, most Isten segítségével elérte: - tökéletes és igaz munkát hozott létre.

Az első felvonását sohasem fogjuk elfelejteni. Olyan, mint egy Carpaccio vagy Ghirlandajo tájkép - de nemcsak képszerűségében olyan, hanem velejében is -, át van itatva primitív, megható és szent dolgokkal. Két fiatal keresztény van felfeszítve, égő szavakkal tesznek hitvallást. Szemben velük a bíró - hátul széles körben a nép, a két keresztény kivégzését követelve. Jön a fiatal áldozatok anyja, vak apja, szelíd, fehér, fiatal nővérei - ide-oda gomolygó fehérségek a nagy tarkaságban -, és hiába kérik a két fiút, hogy mentsék meg az életüket, áldozzák fel a vallást - a két keresztény annál buzgóbb s lángolóbb. A kérés és a válasz mint egy-egy zsoltár - hátul a vértesek fiatal kapitánya, a talpig vasba öltözött Sebestyén elmerülve, mozdulatlanul nézi a jelenetet - észre sem veszi, hogy íja, melyre támaszkodott, átdöfte a tenyerét. És most megmozdul - és előrelép és beszél és ő is hitvallást tesz, csuda után könyörög, nyilát ég felé lövi s a nyílvessző - mint egy szent jel - nem tér vissza, a hangulat egyre izzóbb, az eksztázis mindenkit elragad. - Sebestyén leveti vértjét, átadja a kardját és izzó tűzre lép és táncol rajta - csoda! csoda! A liliomok angyalokká változnak - az égből zene hallatszik -, ezen a ponton a misztérium rendkívüli magaslatra ért, a szívünk mélyéig meghatott, azt hittük, az olasz mindent megnyert.

És mindent elvesztett. Mert azontúl - három hosszú felvonáson keresztül egyebet sem tett, mint rontotta az első hatását. Nem bírt továbbmenni egy lépéssel sem - össze-vissza beszélt -, ide-oda kapkodott. Felmondta a bibliát - történeteket beszélt el belőle, de hol maradt már az ő édes, terjengős, bő s egy ponton túlutálatos ékesszavúsága a bibliai egyszerűségtől! S kínjában gyámoltalan ötletekre akad. - Szent Sebestyénnek felkínálják a világ királyságát - ő neki inkább Jézus töviskoronája kell -, s ezzel azt jelzi, hogy - eltáncolja a kálváriát. Hogy a külső és belső drámaiság tökéletesen hiányzik a darabból, azt a műfaj kedvéért meg lehetne bocsátani - szívesen fogadnánk e helyett nagy, primitív vonalakban egymás mellé állított képeket -, de a költő bensősége és áhítata - ami nélkül pedig ilyen dolgot lehetetlen végezni - háromnegyed óra alatt kifogyott, nem bírta tovább, összeesett s elvérzett. Ha tusája nem egy olyan kegyetlen helyen történik, mint a színpad, ahol egy unalmas félóra tönkretesz s elmos mindent, s ahol éjjel tizenkét órakor kifáradva s felidegesítve senki sem gondol arra, hogy itt nyolckor nagyszerű dolgok történtek - akkor, ami a műben igaz és szép -, annak igazság szerint meg kellett volna menteni az írót a sötét bukástól. De így nem kerülhette ki, s mert a színpadra író voltaképpen mindig csak a maga erejéből él meg, nem segítette őt sem a Debussy muzsikája, sem a Rubinstein Ida kisasszony néhány nagyszerű poseja, sem óriás tehetségű orosz Bakst hatalmas munkája - amit a dekorációkra fordított.

A premier után két nappal a Continental Hotel udvarán láttam az írót, kétségbeesve, idegesen és sárgán - csak félfüllel hallgatva a vigasztalásokra, mellyel két olasz honfitársa két oldalról bőven ellátta. A különben is csúnya emberke arca egészen eltorzult - a "Vegyes" rovat olvasói, akik annyit hallanak a kitűnő író szerelmi történeteiről s néha bizonyosan irigykedve gondoltak a nagystílű életre, amit D'Annunzio folytat, ha e percben meglátták volna, bizonyára nagyon megsajnálják. Nyughatatlan és szerencsétlen ember benyomását tette, aki nem tud mit csinálni a tűzzel, mely benne elhelyeztetett. Igazság szerint Olaszország legnagyobb élő költője - de ő többet akart, Párizs kellett volna neki - a misztériumot franciául írta -, s a sok hírlap csacsogása, fecsegése, mellyel a mérhetetlen hiúságát kellemesen legyezgette volna. De Isten - kinek ez áldozat nem volt egészen kedve szerint való -, úgy határozott, hogy az olasz ne kapja meg a világ királyságát.

(Párizs)