Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Tersánszky Józsi Jenő: Hitter Lajos, a hetedgimnazista

Tersánszky Józsi Jenő: Hitter Lajos, a hetedgimnazista
3.

Másnap este semmi se lett a lánnyal való találkozásból. S csak harmadnap, egy szombaton került véle össze újra Hitter Lajos.

Egy nehéz óra elől szöktek meg ketten Horváttal az iskolából, s egész délelőtt kinn heverésztek a réten, az országút mellett. Nem messzi a kovácsműhelytől, ahol a leány lakott. Prücsköket fogtak unalmukban s a kiterített könyveken ugratták őket, ceruzaszárral dirigálva s azon nevetgéltek éppen, hogy izzadnak most a többiek az iskolában.

Május vége felé járt s terméskővel megrakott hosszú szekérsor nyekergett végig az országúton aranyos porfelhőkben gázolva.

Egy pár fűzfa állott az országút mentén s egyiköknek eszébe jutott, hogy meg kellene próbálni sípot faragni. Mikor aztán felállottak, a leányt látták meg messziről az úton. Kis batyuval a karján jött a város felől.

Kiabálni kezdtek eléje s a leány mikor észrevette őket, ijedten integetett vissza, hogy maradjanak nyugton és ne jöjjenek ki az útra, és ő tért le hozzájok a rétre. Félt, hogy az apja kitalál jönni a műhelyből s meglátja a diákokkal.

Leültek aztán egy bokor megé mind a hárman a fűre, s a leány elkezdett nekik panaszkodni az apjára. Mondta: hogy iszákos garázda ember és rosszul bánik véle, s hogy nincsen kedve itthon maradni és csak azért kellett hazajönnie a helyéből, mert az anyja meghalt s két egész kicsi testvére maradt.

Komolyan, fontoskodva beszélt, meg-megakadva beszéd közben, mintha szebb és finomabb szavakat keresne mondanivalójának a diákok előtt.

A két fiú érdeklődő, résztevő képpel hallgatta, de unottan és türelmetlenül. Egészen más hangon szerettek vón beszélni véle. Látták a teli vállait, mellét s piros, könyökéig meztelen karját, ahogy a térdét átfogta velük és olyan semmi, idegen, szinte ostoba volt, hogy a lánynak apja van, testvérei vannak meg mindenféle ügye-bajai. Félbeszakítani azonban egyik se merte.

Egy kis idő múlva a leány karjára kapta a motyóját és felkelt.

A felugrással azonban egyszerre kizökkentek a fiúk a tartózkodó magaviseletből. Akárcsak erre vártak vón. Elfogták élénken a lány két kezét és nógatták és huzigálni kezdték erővel, hogy menjen vélök a nyíres felé.

A leány nem ütődött meg ugyan valami nagyon a kívánságukon, de azért egy kicsit indulatosan iparkodott kiszabadítani tőlük a kezeit. - Hagyjanak hát - huzakodott -, hiába na, most nem lehet. Most jövök a piacról, mit gondolnak? - mondta aztán méltatlankodva, mikor már eleresztették.

- Hát mikor? - kérdezte követelő hangon Hitter Lajos s úgy fogta újra keresztül a derekát, mint mikor birkódzásba fognak a tornaórán.

- Majd este. Bemegyek biztosan.

- Jó, de nehogy becsapjon.

Közel volt már a dél, mire a lány elment, s a két diák elindult a város felé. Mind a kettőnek felgyújtotta vérét az ölelgetőzés s rikítóra verte fel a képzeletöket. A nőkről beszélgettek útközben, mindenféle történeteket mondva egymásnak izgalmas kalandokról, ölelésekről, amelyeket szinte átéltek az elmesélésökkel vagy már leéltek valamikor magukban emésztő s gyönyörű hajnali félálmok alatt.

Hanem a városba érve ügyelniök kellett, nehogy meglássa őket valaki ismerős, s a mellékutcákon keresztül szökdöstek hazafelé. Nagyokat nevettek néha, mert izgalmasnak s kalandosnak tetszett az ilyen bujkálás. De már volt valami sanyarú utóíze a jókedvüknek. S nagyon kedveszegetten vált el Hitter Lajos egy keresztutcánál a társától. Épp akkor kondították a delet. Most zúdulnak ki a diákok az iskolából s valami bántó kietlenséget éreztetett meg Hitter Lajossal a harangszó, olyasfélét, mintha egyszerre idegenné lett vón az egész eddigi életéhez. És sehol se, még otthon a szobájában se lehet nyugton ez elől a kínzó érzése elől. Az iskola meredt rá kegyetlen kényszerűségképpen, amely számon tartja minden moccanását. A holnaputáni óraigazolás kellemetlensége s egyéb apró, szúró gondok estek neki, amik az ágya szélére szoktak ülni reggelenkint s belevigyorognak minden órájába. - Az isten verje meg, csak már egyszer kiszabadulhatnék - dünnyögte keserű dühvel, s amit utána gondolt, az csaknem mindent jelentett nála. Vad áhítozást az élet után, valami dühös gázolás-félét, amivel a tetejire kerekedik az ilyen rongyos kicsiségeknek és a jövendő ünnepét.