Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Turóci József: Heinse

Turóci József: Heinse
II.

Heinse erotikája és érzékisége valósággal megbotránkoztatta a kortársakat. Goethe olaszországi útja előtt a legnagyobb elragadtatás hangján írt az Ardinghelloról; nem is hitte volna, hogy egy fiatal faun annyi kellemet és szépséget rejt magában. Később már ellenszenvesnek mondja, mert érzékiségét a képzőművészettel akarja megnemesíteni és felcicomázni.

Heinse erotikája azonban nem az életből fakadt; mert ebben az életben nyoma sincsen annak, hogy teljesen átadta volna magát egy nőnek, vagy hogy lelkét teljesen betöltötte volna a szenvedély. A nő, a szerelem mintegy csak eszközül szolgál arra, hogy esztétikailag gazdagító értékeket vonjon ki belőlük. A művész és az élmény közt mindig megmarad a művészi szemlélet távolsága. A művész mindig megmarad a független élvezet körében és távol tartja magát az egyént béklyóba verő szerelemtől s a szánalomtól egyaránt. Az egyén önállósága abban mutatkozik, hogy önmagán kívül megérzi a szenvedéseket, analizálja, megállapítja forrásaikat, szellemi szféráját kiszélesíti s eközben felülemelkedik mindenen, anélkül azonban, hogy önmaga is szenvedne. Teljesen átadni magát valakinek, pedig egyértékű a szenvedéssel. Heinse-Ardinghellót inkább talán hedonikusnak lehetne mondani, aki összes érzékeit fölszabadítja a gyönyörökre s ezeket a gyönyöröket aztán egy nagy harmonikus, de tisztán művészi élvezetbe olvasztja.

Heinsét azonban nemcsak az teszi hozzánk közelállóvá, hogy emóciói elsősorban művésziek, hanem a művészetről való szemlélete is modern. Eleinte, különösen a Düsseldorfi képekről írt leveleiben még merev és elvont, de olaszországi útja kibontakoztatja legbensőbb valóját. Az erfurti diáknak a boldog szigetekről szőtt álmai valósággá és szemléletté lesznek. A festői és a tájkép számára élmény s azt, amit a romantikusok később olyan epedve kerestek Itáliában, szenvedélyesen veszi birtokába. A klasszicizmus márványosan hideg és sima plasztikájától elfordul s teljesen a hangulatnak adja át magát. A színt fölébe helyezi a rajznak. Ardinghello egy évig csak levegőt és naplementéket szeretne festeni, s a fény és homály villogó melódiáit álmodja meg. Szín, levegő és fény, árnyalatok, átmeneti hangulatok hullámoznak körülötte. A kivilágított Péter templom kupolája úgy tűnik föl neki, mint egy nagy hársfa koronája, melyről izzó tűzvirágok csöngenek az éjtszakába, a kereszt úgy fakad föl a koronából, mint egy áttüzesített bokor. A girandola olyan, mint egy nagy, égő pálma. Júliusban fönt szeretne az Etna tetején ülni, ha a nap kiemelkedik a tengerekből s szeme ittasultan néz alá a megtört vízpárák mélységébe.

A tengert ő fedezi fel a költészet számára, jóval Heine előtt. A vihar napról-napra új színjátékokkal szolgál. Nemcsak nagy látványosságnak tekinti, hanem megfeszíti minden erejét, hogy a tenger fenséges hatalmának szemléltető kifejezést adjon. Nem tudja megérteni, hogy Columbus tengerre mert szállni szedett-vedett csapatával, mint egy isten, aki ismeri a hullámokat és a viharok kerengését, s aki bátrabb, mint Héraklész, vagy a letűnt századok valamennyi hőse.

***

Heinse Itáliában látta a boldog szigeteket, de otthon írta meg regényét fáradtan, elégedetlenül önmagával s a német viszonyokkal, mint a mainzi választófejedelem lektora könyvek között és könyveknek élve, mintegy vigasztalásul. Újra feleleveníti elmosódott élményeit, újra föllobog vágyakozása a test és a lélek harmóniája után, honvágya - Itáliába, mert élete végéig Heinsének ez volt az igazi honvágya, az Italienweh, ahogy Goethe nevezi. Ez a vágyakozás még később is ellenállhatatlanul tör elő és mindent eltipor maga körül. Minket, a mi demokratizáló és nivelláló tendenciánkkal, szinte elfog a rémület, ha a reneszánsz annyi héroszát látjuk magunk előtt elvonulni. Taine szép művelt vadállatoknak nevezte őket. Ez a kor a viszonyok ziláltságánál s az egyéniség rendkívüli megbecsülésénél fogva semmit sem tud a szánalomról, éppen oly kevéssé, mint az antik világ, legalább a Schopenhauer tanította szociális szánakozást nem ismeri. "Egy Miltiádész, egy Themisztoklész, egy Sulla gyönyörűséget találhatnak olyan tárgyakban vagy jelenségekben, amelyek másokban undort vagy gyötrelmet keltenek. A tragédiákban példát találhatnak arra, hogy az embereknek meg kell semmisülniük, ha nem tökéletesek. Minden a sztoikusoknak paradox s a mi érzékenykedő korunk előtt szinte érthetetlen alapelve szerint történik: a bölcs megkönyörül, de nem érez szánalmat." Csak ezek után érthetjük meg valóban az Ardinghello előszavában a tűzről s a viaszos bálványról szóló mesét. Az erősebbnek s a gyöngébbeknek moráljáról való régi történetnek mása ez. Hogy a reneszánsz nagy, erős művészete létrejöhessen, ehhez olyan időnek a tüze kellett, amilyennek a reneszánszot festik. Kívánatos-e, hogy ezek a kemény és rettenetes idők visszatérjenek, hogy az üres általánoságokba újra bevonuljon a nagyság, a monumentalitás? Nietzsche a premisszákból erre a következtetésre jutott s végeredményben Cezare Borgiát, VI. Sándor pápa fiát mint az Übermensch ideális típusát állította elénk.